Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384
A St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.
A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…
A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!
Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.
Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt.
Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.
A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what
Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.
Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni.
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.
A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what
Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.
Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni.
Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.
Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.
Értékelés: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése