Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480
19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.
2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…
(hivatalos fordítás)
***
Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.
Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.
Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik.
 |
| Forrás |
Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)
Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!
Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.
Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.
Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!
Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!
Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."
Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!
Értékelés: 5/5
Kedvenc karakter: Jax, Warden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése