Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 318
Jazz Bashara bűnöző.
Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.
A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.
Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.
A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.
A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!
Azóta a radaromon van ez a könyv, hogy elterjedtek a hírek a megjelenéséről. Miután A marsi olyan kellemes meglepetés volt anno 2015-ben, egyértelmű volt számomra, hogy a közben beérkező erősen vegyes vélemények ellenére is teszek egy próbát az Artemisszel. Az elhatározás megvolt, de azért nem mondom, hogy félelem nélkül kezdtem neki ennek a sztorinak. Lehet, segített, hogy a negatív kritikák már előzetesen lerángatták az elvárásaimat az égből, én ugyanis kellemesen meglepődtem. A dologhoz hozzátartozik, hogy félig olvastam, félig pedig az angol hangoskönyvet hallgattam Rosario Dawson előadásában, aki valami zseniális munkát végzett! Szóval, ha angol hangoskönyvet kerestek... az Artemis tökéletes választás! Komolyan. Az már csak hab a tortán, hogy Rosario egy az egyben úgy néz ki, ahogy én Jazzt elképzeltem.
Gyerekek, hát ez nem volt rossz!
Nem azt mondom, hogy megváltotta a világomat, de lekötötte a figyelmemet és helyenként csak úgy hirtelen meglepett egy-egy poénnal, amitől önkéntelenül is kicsúszott egy-egy vihogás a számon. Na, de kezdjük az elejéről.
Weirnek nagyon megy a sci-fi világfelépítés, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudja, miről beszél. Én mondjuk full laikus vagyok, tehát lehet, hogy a műszaki beállítottságú egyedek nem így fognak vélekedni, de a magam részéről egyszer se kellett megállnom megkérdezni, hogy mi a jó isten folyik itt, mert ennek így semmi értelme. Maga az Artemis mint város a holdon tök jól működött, a létezés szabályait pedig sikerült logikus és közérthető módon elmagyaráznia az írónak.
Ami a főszereplőt illeti, Jazz Bashara az elején rohadtmód idegesített. Erőltetettnek éreztem a lazáskodó stílusát, meg a mindenre sz*rok életfilozófiáját, és kissé lerágott csontnak tűnt megint az apakomplexussal előhozakodni. De! Úgy nagyjából az első nyolcvan oldal után mindennek ellenére elkezdtem megkedvelni. Nem tudom, hogy csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy a poénjai lettek jobbak, de a végére egészen megenyhültem vele szemben és már nem irritált a személyisége olyan elemi szinten. Meg azért azt is illik itt megjegyezni, hogy legalább van önkritikája a csajnak, amit tulajdonképpen becsültem benne. Elég szilárd volt a saját értékrendje ahhoz, hogy ne legyen olyan hatalmas morális konfliktus abból a tényből, hogy Jazzt nem igazán izgatják a törvények - még az a kevés se, ami Artemist összetartja.
A karakterekről egyébként úgy összességében elmondható, hogy habár nem voltak lövészárok mélységűek, de miután ez egy cselekményközpontú könyv, ez annyira nem is zavart. Svoboda, az ukrán csávó például nekem egy az egyben Scotty volt a Star Trekből (az újból, ahol Simon Pegg alakítja), egy kicsivel fiatalabb kiadásban és jobb hajjal, ami már csak azért is vicces, mert még emlegették is a sorozatot. Néha előfordul, hogy beugrik egy ilyen asszociáció, és aztán nem tudok megszabadulni a gondolattól, és így voltam vele itt is.
A cselekmény kellemesen pörgött, a második felére kifejezetten érdekes lett, és bár a végén volt egy kisebb WTF momentumom, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is érzek vele kapcsolatban, de ezen túlmenően tök oké volt. Helyenként egy kis öniróniát illetve parodisztikus hangulatot véltem felfedezni, de lehet, hogy ezt csak én éreztem így. Pl. amikor kedvenc kínai csávónk még arra az öt perc élet-halál harcra se hagyta abba a picsogását, és végig ott rinyált. Kicsit olyan volt, mint a Katasztrófafilmet nézni: fáj, de azért önkéntelenül is röhögsz közben.
Az a helyzet, hogy sajnáltam egy kicsit ezt a könyvet, mert alapból vesztes helyzetből indult: ha ez lett volna Weir első könyve, fele ennyien nem köpködtek volna rá. De hát ott van neki A marsi nagytesónak. Az Artemis a sci-fi Ron Weasleyje: az elődje már a csillagokat is lehozta az égről és kipipálta az összes dobozt, amit ki lehetett, ezek után pedig igen nehéz színre lépni és nem lebőgni. Mindenki A marsit akarta újra olvasni, de úgy, hogy közben más legyen, meg újszerű, de ne túlságosan, csak épp annyira, hogy megint leessen mindenkinek a zoknija tőle.
Az a nagy büdös helyzet, hogy ez nem A marsi. Persze, a humor hasonló, és ez is az űrben játszódik, de az Artemis totál más tál tészta. És őszintén, ha kicsit megpróbáljuk kiverni a fejünkből a big brothert, és önmagában csak az Artemisre fókuszálni, ez egy tök szórakoztató, gyorsan olvasható, kalandos könyvecske, amivel szuperül el lehet lenni. Én legalábbis szerettem olvasni, egy percig se unatkoztam, és többször is hangosan felnevettem. Tudom ajánlani!
Értékelés: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése