Dan Krokos: Hamis valóság

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 256

Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kisebb spoilereket tartalmaz az első részre vonatkozóan!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert nagyon-nagyon akartam szeretni. Az első részt tavaly nyáron olvastam, és abszolút pozitív élménynek könyveltem el, vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. A molyos százalék is reményre adott okot, hiszen 85%-on áll, így nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. 

Kezdjük a jóval, a borítóval: hát ez az új köntös egyszerűen telitalálat! Mindhárom borító csodaszép, tökéletesen passzol a hangulathoz, a tartalomhoz, a színek élénkek, az egész úgy purrfect, ahogy van. 

Forrás

Az előző részhez képest sokkal lassabban indul a cselekmény: egy középsuliban kezdünk, ahol a már előző kötetből megismert rózsáink próbálnak beolvadni és normális életet élni. Nekem már itt problémáim támadtak: nem a lassabb kezdettel, mert a könyv még így is olvastatja magát, és repülnek az oldalak, hanem hogy itt máris elkezdődött az a klisét klisére halmozás, amitől én a hajam téptem ki. Na de, erről majd később.

A Hamis emlékekben viszonylag kevés helyszínnel dolgoztunk. Persze, ment a bújócska-fogócska, de alapvetően kicsinek érződött a könyv világa, izoláltnak, és bár ezt nem mindig komálom, ott nagyon is jól működött. Itt viszont kinyílnak a kapuk, kitágul a világ, és olyan dolgok derülnek ki, amitől mindenkinek leesett az álla. Sajnos én pont nem tartoztam ezek közé. Az alapsztoriban annyi de annyi lehetőség lenne, de azok is maradnak, nem lesz belőlük semmi, legalábbis nekem nagyon is így tűnt. Félre ne értsetek, történnek dolgok, csak épp folyamatosan az az érzésem, hogy én ezeket a mozzanatokat olvastam már valahol. 

Nyilván nincs új a nap alatt, új dolgot kitalálni manapság már csaknem lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy az összes valaha volt YA sci-fi/fantasy/disztópia elemeit bele kell szuszakolni egyetlen trilógiába. Mindehhez pedig egy kellemes aláfestőzenét biztosított a szerelmi háromszög, amiből esetenként sokszög lett, de amúgy igazából háromszög az, csak kicsit sok a klón és néha nehéz számon tartani, hogy ki melyik verzióval mit csinált. Mindezt pedig olyan angst szinttel tolták meg, hogy komolyan, szerintem a Vampire Diaries földhöz verte magát, aztán pedig elbújt szégyenében, mert ezt a vergődést lehetetlen überelni. 

Igazából a probléma nem a tipródásnál kezdődik, mert oké,  érthető, hogy miután folyton keverednek az emlékek, meg a személyek, és ráadásul tinédzserekről van szó, szóval működnek a hormonok, nos még meg is tudnám érteni, hogy mindenki keresztbe-kasul akar romantikázni, és néha összezavarodnak az érzelmek. De néha annyira szájbarágós az egész. Egyébként lehet, hogy ez nálam ilyen egyéni szoc problem, mert Cassandra Clare-nél is gyakran ebbe a problémába ütközöm, de baromira utálom, amikor ilyen szinten a képembe tolnak érzéseket, meg belső konfliktusokat. Azokat ÉREZTETNI kell. Azért ÉRZÉSEK. A gyomromban kéne érezzem, meg a szívemben, leszűrni a karakter viselkedéséből, a sorok közül, a szünetekből a beszélgetésben. Hát itt ez nagyon nem volt meg, mert Miranda konkrétan mindent az orrunk alá tol, akár akarjuk, akár nem. Nos, én nagyon nem akartam. Megintcsak, ez egy egyéni preferencia, mert van akit abszolút nem zavar, de sajnos én háklis vagyok az ilyenekre.

A cselekményre visszatérve egyébként, az továbbra is pörög, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a grandiózus húzás, amit az író bevetett, a sztori javára válik-e. Az elején már említettem, hogy ebben a részben elég erősen kitárul a világ, és még több dolog derül ki arról, hogy mi is folyik a háttérben. Az első kötetben még követhetőek voltak a klónok számai, meg az egész mindenség, de itt egy kicsit elszaladt a krokodil ló az íróval, mert annyi Miranda, meg Noah rohangált fel-alá, hogy néhol elvesztettem egy-egy pillanatra a fonalat, pláne amikor már a fekete trutyi is bekerült a képbe, ami némiképp megvariálta a felállást.

A fordulat. Mármint A fordulat, a sok kicsi mellett, mert amúgy meg kell hagyni, Krokos szereti csűrni-csavarni az eseményeket, amitől kifejezetten gyorsan olvashatóvá válik a regény. Nem akarok spoilerezni, akik olvasták, szerintem tudják, mire gondolok. Lehet, hogy csak nekem volt disztópia túladagolásom, de gyerekek... ha nekem erről nem egy az egyben a Divergent jutott eszembe. Amikor megláttam, csak így ültem, néztem ki a fejemből, aztán pedig nemes egyszerűséggel elkáromkodtam magam. Mert így... neeeeeeeeee. De tényleg. Neeeeee.

A karakterek, nos ők továbbra se állnak közelebb hozzám, mint az elsőben. Reménykedtem némi fejlődésben, egy kis mélységben, de csak itt-ott villan meg az, amiből én többet szerettem látni, így egyáltalán nem sikerült kötődnöm egyikükhez sem. A feszes tempójú cselekmény elérte, hogy nekik szurkoljak, de alapvetően mindenki megmaradt a kis dobozkájában, amit az író már az első részben kijelölt nekik. Mintha még mindig csak vázlatok lennének, pedig már bőven az árnyalásnál kellene járnunk.

A végére hagytam azt, ami beütötte az utolsó szöget a képletes koporsóba: a fordítást. Hűha. Hol kezdjem. Helyenként egészen oké volt, csupán a szöveg döcögött és nem volt olyan lendületes, amennyire lehetett volna, helyenként viszont egész egyszerűen katasztrofális. Az egy dolog, hogy itt-ott becsúszik egy félrefordítás, de amikor konkrétan magyarul sincs értelme a mondatnak, na azt túlzásnak érzem.

Összességében, sajnos nekem ez most nem volt akkora élmény, amekkorára én számítottam, vagy amekkorát szerettem volna. Az első rész sokkal jobban tetszett, de a molyos értékeléseket elnézve, könnyen lehet, hogy mindez csak azért van, mert a könyv kicsit túl sok olyan elemet alkalmazott, amit én személy szerint nehezen viselek, vagy egyenesen rühellek, így nem tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem ajánlom senkinek. Aki könnyed szórakozást keres, valami pörgős, kalandos sztorit, annak simán lehet, hogy pont ez lesz a telitalálat.