Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

Kiadó: Del Rey (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 292

The first novel in the Iron Druid Chronicles—introducing a cool, new, funny urban fantasy hero

Atticus O’Sullivan, last of the Druids, lives peacefully in Arizona, running an occult bookshop and shape-shifting in his spare time to hunt with his Irish wolfhound. His neighbors and customers think that this handsome, tattooed Irish dude is about twenty-one years old—when in actuality, he’s twenty-one centuries old. Not to mention: He draws his power from the earth, possesses a sharp wit, and wields an even sharper magical sword known as Fragarach, the Answerer.

Unfortunately, a very angry Celtic god wants that sword, and he’s hounded Atticus for centuries. Now the determined deity has tracked him down, and Atticus will need all his power—plus the help of a seductive goddess of death, his vampire and werewolf team of attorneys, a bartender possessed by a Hindu witch, and some good old-fashioned luck of the Irish—to kick some Celtic arse and deliver himself from evil.

Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.

Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

(hivatalos fordítás)

Bevallom őszintén, az első hatvan oldal elolvasása után kezdtem megijedni, hogy mégse fog ez nekem annyira feküdni, mint amennyire én hittem. Eleve elég magasak voltak az elvárásaim, ugyanis már csomó ideje hallom innen-onnan-amonnan, hogy ez annyira hű meg há, hogy nagyon. Még egy ilyen szép magyar mondatot. Szóval a lényeg, hogy bizony sokat vártam ettől a könyvtől.

Örömmel mondhatom, hogy nem utáltam, sőt. A végére egészen jól összebarátkoztunk, de az út egy pöppet azért rögös volt.

Először is, a világfelépítés, hát apám! Totális káosz, legalábbis elsőre. Ugye, szexi kecskeszakállas druidánk a kelta mitológia alakjai közé sorolható, így én személy szerint azt vártam, hogy ez egy remek kis urban fantasy lesz a kelta hitvilágra építve, aztán slussz. Aha... én és a naivitásom. Itt aztán minden van, mint a vásárban. Boszorkány, vérfarkas, vámpír, istenek, és még halál tudja mi. Ja, és ha már itt tartunk, amúgy Halál is tiszteletét teszi. Nem Hádész, vagy ilyesmi, hanem a nagybetűs Halál. Nem teljesen új az az elképzelés, hogy az összes vallás és kultusz alakjai léteznek egymás mellett párhuzamosan, hiszen Ilona Andrewséknál is hasonló a helyzet a Kate Daniels sorozatnál. Itt azonban minden rögtön az ember nyakába szakad.

Annyiban mázlim volt, hogy van némi halvány sejtelmem a kelta istenekről, szóval nem nyomott össze az infóáradat. Mondjuk az a kiejtési útmutató az elején megijesztett. Még szerencse, hogy kábé semmire nem emlékszem belőle, mert lusta voltam folyamatosan visszalapozni.

Ami a sztorit illeti, az kicsikét leült az érdekes nyitás után. Jó volt, meg érdekes, meg minden, de nem éreztem azt, hogy ezt nekem most olvasnom kell! Mindig letettem egy-két fejezet után, mert úgy éreztem, ennyi most elég volt, és megyek, csinálok valami mást. Ez határozottan nem tetszett, és kezdtem félni, hogy végig ilyen lesz.

De hál' Istennek (mindnek), nem ez történt. A második felében elkezdtek pörögni az események, és végre azon kaptam magam, hogy tényleg érdekel, mi fog történni! Az első felén a sztorinak ugyanis nagyrészt a szerethető karakterek juttattak át.

Atticus nem egy tipikus hős alkat, és nem igazán illik a mai főszereplő archetípusok egyik kényelmes kis dobozába sem, de nagyon szerethető karakter. Jó volt a szemszögéből olvasni, egyenesen üdítő, és nem csak azért, mert férfi szemszög. Hiába több, mint 2000 éves, erről nagyon könnyű megfeledkezni. Nem egy letargikus vámpír alkat (éppenséggel, itt még az effektíve vámpírok se azok), tudja értékelni az élet egyszerű örömeit, a barátságot, és ennek eredményeképpen nem szenved általános életuntságban. 

“Sometimes I forget what I look like and I do something out of character, such as sing shepherd tunes in Aramaic while I’m waiting in line at Starbucks, but the nice bit about living in urban America is that people tend to either ignore eccentrics or move to the suburbs to escape them.”

Sőt, néha egyenesen gyerekes. Sokakat idegesített, de én imádtam, hogy ilyen. Persze, azért ő se volt tökéletes. Például ahhoz képest, hogy milyen idős, és elvileg kompetens meg minden, annyiszor vágják át a könyv alatt, hogy azt összeszámolni is elég. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyi mindent átélt és ilyen jól ismeri az isteneket meg a világot, amiben él, ennyire könnyen manipulálható legyen. Aztán a másik, amin csak a szememet forgattam, hogy mindjárt három nő rá akarta vetni magát, ebből kettő istennő, a harmadik csak úgy néz ki, és én értem, hogy nagyon szexi a druidánk, de na. Kicsikét túlzásnak éreztem. Nem mintha én nagyon tiltakoznék, ha egy ilyen csávót találnék a hátsó kertemben meztelenül elterülve.

A mellékszereplők szintén nagyon el lettek találva. Oberon határozottan kedvenc lett! Egy kutya, akinek Dzsingisz kán a példaképe, hát hogy a viharba ne! 

"Will you tell me about Genghis Khan’s whores while I’m in the bath?" 

Hordes, not whores. He had both, though, now that you mention it.

"Sounds like he was a busy guy." 

You have no idea.

„Mesélsz nekem Dzsingisz kán bordélyáról fürdés közben?” 

Nem bordélyáról, hanem hordájáról. De most, hogy mondod, volt neki mindkettő. 

„Elfoglalt fickó lehetett.” 

Ne is mondd!

(hivatalos fordítás)

Meg hát ne feledkezzünk el Atticus ügyvédjéről sem. Hal baromi szórakoztató a száraz ügyvédhumorával, meg a fura ismerőseivel (ghoulok gyorshívón, mi?) Tetszett az is, ahogy az isteneket megjelenítette Hearne, bár egy kicsit a görög mitológia isteneit idézték. Szeszélyesek voltak, nem igazán értették a halandókat, és egymással viszálykodtak, de ettől függetlenül nem volt tanácsos nem komolyan venni őket. Granuaile (akinek csak remélni merem, hogy jól írtam le a nevét) nem volt kifejezetten érdekes, de látok arra esélyt, hogy a sorozat előrehaladtával egy jó karakter váljon belőle, úgyhogy egyelőre nem írjuk le a leányzót.

Az özvegy karakterének viszont számomra nem sok értelme volt. Nem kapott túl sok egyéniséget, tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy Atticust jó színben tüntesse fel az olvasó előtt. Aztán, lehet, hogy a folytatásban ez változni fog, sőt remélem!

Végső soron egy izgalmas, érdekes sztorit kapunk szerethető karakterekkel, de kicsit problémás ritmizálással. Az eleje nagyon nyúlik, de birkózzatok meg vele, mert megéri. A kiejtési útmutató pedig ne riasszon el senkit. ;)

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Oberon, Hal