Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

Kiadó: Del Rey (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 292

The first novel in the Iron Druid Chronicles—introducing a cool, new, funny urban fantasy hero

Atticus O’Sullivan, last of the Druids, lives peacefully in Arizona, running an occult bookshop and shape-shifting in his spare time to hunt with his Irish wolfhound. His neighbors and customers think that this handsome, tattooed Irish dude is about twenty-one years old—when in actuality, he’s twenty-one centuries old. Not to mention: He draws his power from the earth, possesses a sharp wit, and wields an even sharper magical sword known as Fragarach, the Answerer.

Unfortunately, a very angry Celtic god wants that sword, and he’s hounded Atticus for centuries. Now the determined deity has tracked him down, and Atticus will need all his power—plus the help of a seductive goddess of death, his vampire and werewolf team of attorneys, a bartender possessed by a Hindu witch, and some good old-fashioned luck of the Irish—to kick some Celtic arse and deliver himself from evil.

Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.

Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

(hivatalos fordítás)

Bevallom őszintén, az első hatvan oldal elolvasása után kezdtem megijedni, hogy mégse fog ez nekem annyira feküdni, mint amennyire én hittem. Eleve elég magasak voltak az elvárásaim, ugyanis már csomó ideje hallom innen-onnan-amonnan, hogy ez annyira hű meg há, hogy nagyon. Még egy ilyen szép magyar mondatot. Szóval a lényeg, hogy bizony sokat vártam ettől a könyvtől.

Örömmel mondhatom, hogy nem utáltam, sőt. A végére egészen jól összebarátkoztunk, de az út egy pöppet azért rögös volt.

Először is, a világfelépítés, hát apám! Totális káosz, legalábbis elsőre. Ugye, szexi kecskeszakállas druidánk a kelta mitológia alakjai közé sorolható, így én személy szerint azt vártam, hogy ez egy remek kis urban fantasy lesz a kelta hitvilágra építve, aztán slussz. Aha... én és a naivitásom. Itt aztán minden van, mint a vásárban. Boszorkány, vérfarkas, vámpír, istenek, és még halál tudja mi. Ja, és ha már itt tartunk, amúgy Halál is tiszteletét teszi. Nem Hádész, vagy ilyesmi, hanem a nagybetűs Halál. Nem teljesen új az az elképzelés, hogy az összes vallás és kultusz alakjai léteznek egymás mellett párhuzamosan, hiszen Ilona Andrewséknál is hasonló a helyzet a Kate Daniels sorozatnál. Itt azonban minden rögtön az ember nyakába szakad.

Annyiban mázlim volt, hogy van némi halvány sejtelmem a kelta istenekről, szóval nem nyomott össze az infóáradat. Mondjuk az a kiejtési útmutató az elején megijesztett. Még szerencse, hogy kábé semmire nem emlékszem belőle, mert lusta voltam folyamatosan visszalapozni.

Ami a sztorit illeti, az kicsikét leült az érdekes nyitás után. Jó volt, meg érdekes, meg minden, de nem éreztem azt, hogy ezt nekem most olvasnom kell! Mindig letettem egy-két fejezet után, mert úgy éreztem, ennyi most elég volt, és megyek, csinálok valami mást. Ez határozottan nem tetszett, és kezdtem félni, hogy végig ilyen lesz.

De hál' Istennek (mindnek), nem ez történt. A második felében elkezdtek pörögni az események, és végre azon kaptam magam, hogy tényleg érdekel, mi fog történni! Az első felén a sztorinak ugyanis nagyrészt a szerethető karakterek juttattak át.

Atticus nem egy tipikus hős alkat, és nem igazán illik a mai főszereplő archetípusok egyik kényelmes kis dobozába sem, de nagyon szerethető karakter. Jó volt a szemszögéből olvasni, egyenesen üdítő, és nem csak azért, mert férfi szemszög. Hiába több, mint 2000 éves, erről nagyon könnyű megfeledkezni. Nem egy letargikus vámpír alkat (éppenséggel, itt még az effektíve vámpírok se azok), tudja értékelni az élet egyszerű örömeit, a barátságot, és ennek eredményeképpen nem szenved általános életuntságban. 

“Sometimes I forget what I look like and I do something out of character, such as sing shepherd tunes in Aramaic while I’m waiting in line at Starbucks, but the nice bit about living in urban America is that people tend to either ignore eccentrics or move to the suburbs to escape them.”

Sőt, néha egyenesen gyerekes. Sokakat idegesített, de én imádtam, hogy ilyen. Persze, azért ő se volt tökéletes. Például ahhoz képest, hogy milyen idős, és elvileg kompetens meg minden, annyiszor vágják át a könyv alatt, hogy azt összeszámolni is elég. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyi mindent átélt és ilyen jól ismeri az isteneket meg a világot, amiben él, ennyire könnyen manipulálható legyen. Aztán a másik, amin csak a szememet forgattam, hogy mindjárt három nő rá akarta vetni magát, ebből kettő istennő, a harmadik csak úgy néz ki, és én értem, hogy nagyon szexi a druidánk, de na. Kicsikét túlzásnak éreztem. Nem mintha én nagyon tiltakoznék, ha egy ilyen csávót találnék a hátsó kertemben meztelenül elterülve.

A mellékszereplők szintén nagyon el lettek találva. Oberon határozottan kedvenc lett! Egy kutya, akinek Dzsingisz kán a példaképe, hát hogy a viharba ne! 

"Will you tell me about Genghis Khan’s whores while I’m in the bath?" 

Hordes, not whores. He had both, though, now that you mention it.

"Sounds like he was a busy guy." 

You have no idea.

„Mesélsz nekem Dzsingisz kán bordélyáról fürdés közben?” 

Nem bordélyáról, hanem hordájáról. De most, hogy mondod, volt neki mindkettő. 

„Elfoglalt fickó lehetett.” 

Ne is mondd!

(hivatalos fordítás)

Meg hát ne feledkezzünk el Atticus ügyvédjéről sem. Hal baromi szórakoztató a száraz ügyvédhumorával, meg a fura ismerőseivel (ghoulok gyorshívón, mi?) Tetszett az is, ahogy az isteneket megjelenítette Hearne, bár egy kicsit a görög mitológia isteneit idézték. Szeszélyesek voltak, nem igazán értették a halandókat, és egymással viszálykodtak, de ettől függetlenül nem volt tanácsos nem komolyan venni őket. Granuaile (akinek csak remélni merem, hogy jól írtam le a nevét) nem volt kifejezetten érdekes, de látok arra esélyt, hogy a sorozat előrehaladtával egy jó karakter váljon belőle, úgyhogy egyelőre nem írjuk le a leányzót.

Az özvegy karakterének viszont számomra nem sok értelme volt. Nem kapott túl sok egyéniséget, tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy Atticust jó színben tüntesse fel az olvasó előtt. Aztán, lehet, hogy a folytatásban ez változni fog, sőt remélem!

Végső soron egy izgalmas, érdekes sztorit kapunk szerethető karakterekkel, de kicsit problémás ritmizálással. Az eleje nagyon nyúlik, de birkózzatok meg vele, mert megéri. A kiejtési útmutató pedig ne riasszon el senkit. ;)

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Oberon, Hal

Bevásárlólista a Könyvhétre

Hello népek!

Sajnos-sajnos a Könyvfesztre idén nem jutottam el (közbepofázott az egyetem, hogy enném meg a kis szívét), de a Könyvhéten való részvételemet egy zombi apokalipszis se tudná megakadályozni! Így, bár nem szokásom megjelenésekről írni, - ennek nagyrészt az az oka, hogy az esetek többségében próbálom magam utolérni a várólistámmal - most mégis szemezgetnék egy kicsit a friss megjelenésekből, amik felkeltették az érdeklődésemet.
Szívem szerint mindet meg is venném, de tuti, hogy kénytelen leszek szelektálni.

Agave Kiadó:

Lev Grossman: A varázslók (A varázslók 1.)

 A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Gondolatok: amikor először elolvastam a tartalmat, a szememet forgattam, azt motyogva, hogy remek, egy NA-ba oltott Harry Potter, remegek az izgalomtól. De mindenki annyira dícséri, hogy kíváncsi lettem, mi ez a nagy felhajtás. Amikor rápillantottam a Goodreads értékelésekre, nagyon szélsőséges csillagozások köszöntek vissza, amiből azt szűrtem le, hogy ez is azon könyvek egyike, amit vagy imádsz, vagy utálsz. Meglátjuk.

William Gibson: Virtuálfény (Híd trilógia 1.)
- újrakiadás -

Chevette futárként rója biciklijén a jövő San Franciscójának utcáit, ez az élete. Egy nap mégis nagyot kockáztat: ellopja egy seggfej napszemüvegét. Csak akkor jön rá, hogy tettének milyen következményei vannak, amikor ezek már jócskán átívelnek felette, és alapjaiban veszélyeztetik az egész város jövőjét.

A napszemüveg visszaszerzésével egy Rydell nevű fickót bíznak meg, aki nem túl lelkes a munkáért: nem elég, hogy kisvártatva a helyi rendőrség gyilkossági csoportja is bekapcsolódik az ügybe, de egyre többször hall egy hídról és a mögötte elterülő szürke zónáról, amit különös emberek népesítenek be.

William Gibson 1993-as regénye a Híd-trilógia első része, és egyben egy új korszak kezdete: a cyberpunk teremtője a Sprawl-trilógiát követően a tömegmédia és celebkultuszok megjelenésének előrevetítésével alkotott ismét tűéles képet a közeljövőről. A kötetet új fordításban tartja a kezében az olvasó.

Gondolatok: őszintén, ezelőtt még sosem hallottam erről a trilógiáról, bár az író neve azért ismerős. Az is igaz, hogy ez még jóval az én könyfaló éveim előtt jelent meg először, és sose voltam hatalmas szakértője a cyberpunknak. Úgyhogy pont itt az ideje, hogy közelebbről is megismerkedjek a műfajjal.

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural.

Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából.

Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs.

Gondolatok: na, ez az AKAROM - kategória! Mindig is úgy gondoltam, hogy drága fővárosunk elég menő helyszínül szolgálna egy jó kis posztapokaliptikus regénynek, és íme. Rettentően kíváncsi vagyok!

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Új novelláskötetében Neil Gaiman a maszkjainkat lerántva próbálja feltárni sebezhető, igazi énünket. Finom humora és borzongató képzelőereje olyan novellákat eredményez, melyeket újra meg újra el akarunk olvasni.

A Fekete kutya című, eddig sehol máshol nem olvasható történet az Amerikai istenek világában játszódik, és Árnyék kalandjait szövi tovább. A gyűjtemény többi része is hasonlóan varázslatos: Gaiman számos stílust és műfajt – horror- és kísértettörténet, science-fiction és tündérmese, tanmese és vers – felvonultatva deríti fel az emberi érzések, élmények és tapasztalatok birodalmát. Egy novella az Óceán az út végén mellé, egy öregkori Sherlock Holmes-rejtély, egy közösségi média inspirálta kispróza-füzér és további húsz írás található a kötetben, mely méltó párja a Tükör és füstnek és a Törékeny holmiknak.

Gondolatok: Gaiman stílusát nagyon szeretem, a Tükör és füst teljesen lenyűgözött, de momentán kicsit hátraszorult a várólistámon. Valószínűleg inkább megpróbálom levadászni valamelyik korábbi regényét, ugyanis a Csillagporon kívül még csak a novelláihoz volt szerencsém. Nem is értem, hogyan, miután az annyira pozitív élmény volt.

Gabo:

Moskát Anita: Horgonyhely

Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.
A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja.

Moskát Anita merész témát feszegető, lenyűgöző regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.

Gondolatok: nagy szerelmese vagyok a fantasynak, ez szerintem az olvasási szokásaimból elég nyilvánvaló, de az olyan fantasynak különösen, amelyik bevállalós és mondanivalója van. Ez pedig - tartalomból ítélve - ilyennek tűnik. Tuti levadászom!

Paolo Baciagalupi: A kételygyár

A kamasz Alixnek egy jómódú amerikai család tagjaként nincs túl sok problémája, egy nap azonban felkeresi egy titokzatos srác, aki azzal szembesíti, hogy minden, amit az életéről tud, hazugság. Apja abból szerzi pénzét, hogy hiányosan tesztelt gyógyszereket forgalmazó gyárakat véd az áldozatok követeléseivel szemben. Alixnek számolnia kell a lehetőséggel, hogy az eszes és vonzó idegennek, aki egy fiatalokból álló radikális aktivista-csapat feje, talán igaza van, és az események felgyorsulásával el kell döntenie, hogy lebuktatja-e azt az embert, aki felnevelte és mindent megadott neki.

Gondolatok: a sztori elég tipikusnak tűnik a tartalomból ítélve, de a téma provokatív, és ez tetszik. Még ingadozok, hogy vegyem, vagy ne vegyem. Meglátjuk.


Brian Staveley: A Császár Pengéi

A császárt meggyilkolták, és az Annur Birodalom rendje felborult. A halott uralkodó három gyermekének azonban a gyász mellett egy mélyre hatoló összeesküvéssel is meg kell birkóznia.
A császár lánya, Adare a fővárosban hajszolja apja gyilkosát, akit azonban a császári család istennője látszik pártolni, és Adare hamarosan magára marad az udvar intrikái közt. Öccsét, Valynt, aki a birodalom legveszélyesebb alakulatánál hadapród, egy óceán választja el a palotától, azonban több gyanús baleset után ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben van – akárcsak Kadené, a trónörökösé, aki egy messzi kolostorban tanulmányozza az Üres Isten szerzeteseinek ősi tudását. Ám mielőtt Valyn Kaden segítségére siethetne, még ki kell állnia az elit hadsereg titokzatos és halálos próbáját.
Brian Staveley regénye egy vibrálóan izgalmas és feszült játszmákkal teli trilógia első kötete, amelyet máris Brandon Sanderson, George R. R. Martin és Patrick Rothfuss műveihez hasonlítanak.

Gondolatok: High fantasyt a népnek! Határozottan lelkes vagyok a könyvet illetően. Mondjuk az már rohadtul idegesít, hogy fűt, fát, virágot Martin bácsi műveihez hasonlítgatnak, pont mint anno a Harry Potterrel meg az Éhezők viadalával tették (meg teszik). Értem én, hogy marketing meg minden, de böki a csőrömet. Viszont Rothfuss említésére már felkaptam a fejem.

Ad Astra:

2045 - Harminc év múlva

Milyen lenne az élet a muszlim Magyarországon vagy a tengerek borította Európában? Tehetünk-e valamit a globális felmelegedés ellen, és mi veszi rá a terroristákat, hogy elpusztítsák az emberiség egyetlen reményét? Hol vannak a 3D nyomtatás vagy az ember tökéletesítésének határai? Hogyan élhetünk az apokalipszis után, és mi van, ha éppen átéljük azt? Milliónyi út áll előttünk, amelyen elindulhatunk a következő három évtizedben, ám ezen utaknak a többsége veszélyes, nem egy pedig a pusztulásba vezet.
A civilizáció törékeny, a kultúra pedig még törékenyebb, és bár az ember minden körülmény között képes a túlélésre, nem árt, ha odafigyelünk. Akárcsak úgy, hogy elolvassuk ezeket az írásokat, és elgondolkodunk rajtuk. Mert a jövő itt kezdődik. Felkavaró és elgondolkodtató látomások sora fogadja az olvasót az Ad Astra legújabb sci-fi antológiájában, ami nem távolabbra, csupán 2045-re tekint, őszintén, nyersen, kalandosan. Tizenhat szerző – szépírók, forgatókönyvírók, sci-fik és történelmi regények alkotói, illetve tehetséges kezdők – novelláit tárja a kiadó e kötettel a közönség elé.

Gondolatok: hát a műjég hova lett, he? Na jó, ezen túllépve, nagyon izgatott vagyok, hogy a kezembe foghassam ezt a kötetet. Régebben nem igazán kedveltem a novellákat, de mostanában nagyon rájuk kaptam, úgyhogy ez nagyon betalált.

Könyvmolyképző:

Adam Sternbergh: Akkor hajrá!

Spademan egykor kukásként dolgozott. Még mielőtt az a bomba felrobbant volna a Time Square-en, még mielőtt a felesége meghalt, a város pedig elnéptelenedett volna.
Most bérgyilkos.
A közeli jövőben New York megmaradt lakossága két élesen elkülönülő kasztra tagozódik. A gazdagokéra, akik megengedhetik maguknak, hogy egy virtuálisan létrehozott valóságba „becsatlakozva” meneküljenek egy jobb világba, illetve azokra, akik a lepusztult utcákat róva igyekeznek életben maradni. Spademan az utóbbit választotta. Új munkája nem sokban különbözik a régitől: hulladékeltakarítás. Nem tesz fel kérdéseket, gyorsan dolgozik, és jól bánik a tapétavágóval. Viszonylagos nyugalma azonban véget ér, amikor egy gazdag és befolyásos hittérítő azzal bízza meg, hogy ölje meg a lányát. Az elsőre egyszerűnek tűnő feladat váratlanul veszélyessé válik – célpontjának van egy sokkoló titka, Spademannek pedig megvannak a maga szabályai. Két tűz közé kerül, és nagyon óvatosan kell manővereznie ahhoz, hogy életben tudjon maradni.
Adam Sternbergh első regénye kemény, erőszakos, vicces, lebilincselő, gyengéd és briliáns.

Gondolatok: most mit mondjak? A bérgyilkosok a gyengéim. Nyilvánvalóan egy egész konténernyi (de szellemesek vagyunk) személyiségi probléma lapul emögött a kijelentésem mögött, de ameddig csak olvasok róluk, addig csak nem kerülök bajba emiatt. Igazam van?

Hank Philippi Ryan: A másik nő

Jane Ryland csillaga felfelé ível a televíziós riporterek között… amíg egy nap nem hajlandó kiadni informátora nevét, és emiatt mindent elveszít. A kegyvesztett újságíró nem elégszik meg az unalmas feladattal, amit rásóznak, így hamarosan nyomozni kezd az egyik szenátorjelölt szeretője után – és már csak néhány nap van hátra a mindent eldöntő választásokig.
Jake Brogan, a bostoni rendőrség nyomozója egy gyilkosra vadászik. Már két azonosítatlan női holttestet is találtak hidak közelében, így a detektívet folyamatosan újságírók hada követi, hogy árulja el, valóban a „Hidas Gyilkos” vadászik-e a fiatal bostoni nőkre.
A holttestek száma egyre nő, a választás pedig közelebb van, mint gondolnánk. Jane és Jake rájönnek, hogy a két ügy kapcsolatban áll egymással. Úgy tűnik, olyan gyilkossal állnak szemben, aki bármire hajlandó, csak hogy elkerülje a botrányt.
Mocskos politika, piszkos játszmák és megdöbbentő fordulatok. A másik nő – egy lebilincselő sorozat első kötete! Csábítás, árulás és halál – a győzelemhez ezúttal sokkal többre lesz szükség egyszerű szavazatoknál.

Gondolatok: Ez is elég tipikus cselekménynek látszik, de jól megírva kikerekedhet ebből egy köröm-lerágós történet. Szeretem én a krimit, de csak úgy, ha efféle mesterkedések is keverednek a levesbe.
Még nem vagyok benne biztos, hogy megveszem-e.

Delta Vision:

Hernádi Péter: Hollóember (Garabonciás osztag 1.)

"Szuperhősök. Különleges képességekkel bíró, álruhás jótevők. A képregények és a mozivászon sztárjai. Rendszerint Amerikához szokás kötni őket, pedig…
Garai Gábor, azaz Hollóember éjszakánként Budapest egén járőrözik. Koltai Lilla, vagyis Fürkész, nyitott könyvként olvas mások gondolatai között. Vész Konrád, alias Fanyűvő sebezhetetlen harcos. Homonnai Ignác, más néven Pannónia Parancsnok emlékszik valamennyi őse életére, így évezredek tapasztalata áll a rendelkezésére. Ők négyen alkotják a Garabonciás Osztagot, a Magyarországot oltalmazó szuperhős alakulatot.
A lehetőségeik azonban nem mérhetőek nyugati kollégáik lehetőségeihez. Űrbázis helyett elhagyatott városszéli víztorony a központjuk, repülő erőd híján húszéves kisteherautón indulnak küldetésre. Elégedetlenségük napról-napra nő, hol egymás ellen áskálódnak, hol a világ szuperhősei felett álló korlátlan hatalmú szervezet, a Kamara ellen lázonganak.
A megalkuvást nem ismerő Hollóember egyre gyakrabban érzi, hogy rossz irányba haladnak. A csapat szétesőfélben van, márpedig amikor a pesti éjszakában elszabadul az ősi iszonyat, csakis ők állhatnak az útjába. Ám ahhoz, hogy az ellenségükön felülkerekedjenek, először a saját démonaikat kell legyőzniük.

A Garabonciás Osztag-sorozat első kötetében Hernád Péter kiváló érzékkel mutatja be a szuperhősök egyszerre emberfeletti és emberközeli jellegzetességeit, a közeli jövő Magyarországának ismeretlen, mégis minden ízében ismerős világába is elkalauzolva a modern fantasztikum kedvelőit.

Gondolatok: magyar bosszúállók? HELL YES!

J. Goldenlane: Napnak fénye

Mi jöhet egy világháború után?
Természetesen egy újabb világháború – állítja őfelsége, Tien Naga-Hai Huang-Ti, mert a történelem szerint az emberiség rendre elfelejti az atombombázás borzalmait, és mindig jön egy újabb Utolsó Háború.
Az ifjú császárnak, aki negyedik az Új Császárok sorában a Kínai Birodalom élén, rögtön a koronázása után leküzdhetetlennek látszó kihívásokkal kell szembenéznie: a kívülről fenyegető Ausztrál Föderáció mellett minden pillanatban számolnia kell a Birodalmon belüli riválisaival is.
Ticca Min sokáig azt hitte, hogy a jövője semmiben sem fog különbözni a kockanegyedek többi lakójának életétől. Jobb, ha az álmait még magának sem meri bevallani, csak elfogadja az egyetlen lehetséges utat.
Egyetlen pillanat, egyetlen döntés elég, hogy minden megváltozzon körülötte… és ami kezdetben csak izgalmas kalandnak tűnik, az idővel olyan események elindítója lesz, amellyel a Birodalom és a világ békéje is veszélybe kerül, az uralkodó és alattvalói sorsa pedig elválaszthatatlanul összefonódik.
J. Goldenlane új regényének színes, mesteri precizitással felépített világa kiváló érzékkel hozza össze a YA klasszikus elemeit, egy posztapokaliptikus világ képeit, és a finom humort – túllépve a megszokott kereteken, a fiatal és lélekben fiatal olvasók számára egyaránt emlékezetes módon mutatva be az új világrend meghatározó uralkodóházának intrikáit és a felnőttként helytálló fiatalok küzdelmeit.

Gondolatok: klasszikus YA és posztapokaliptika, mindez pedig egy magyar író tollából? IDE VELE!

Nos, ez lenne az én bevásárlólistám a könyvhétre. Jobb lesz, ha hátizsákot viszek. Pláne, hogy ilyenkor néhány régebbi kiadás is a táskámba pottyan, amiket leértékelve találok. És idén kihagytam a könyvfesztet, szóval még azokból a megjelenésekből is van mit beszerezni. Ejj, drága pénztárcám, de fog ez fájni nekünk.

Ti mire fenitek a fogatok?

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal:

13 jel, hogy könyvfüggő vagy

Egyes problémákat csak a könyvmolyok tudnak megérteni, szerintem ezzel mind szembesültünk már. Pl. az én anyám is igen furán nézett rám, amikor már negyed órája toporogtam füstölögve a könyvespolcom előtt, és mikor meg merte érdeklődni, hogy ugyan milyen démon szállt meg, akkor ráböktem a Tündérkrónikák sorozatomra, azzal felkiáltással, hogy: "MOST NÉZD MEG HOGY NÉZ KI!!!!"

Nemhiába, a könyvmolyok élete nehéz. ;)
Íme 13 jele annak, hogy bizony te is osztozol a sorsunkban.


1. Mindig többet akarsz

"Csak még egy oldalt!"

"Amint befejezem ezt a fejezetet, megyek aludni... nééémááá, hát nem függővég? Tudnom kell, mi történt, hát így nem lehet aludni..."

Ismerős?

Sejtettem. ;)

2. Jobban érzed magad a könyvek társaságában, mint emberek között

Éljen az antiszoc magatartás, nemde?

(Azért tessék néha kapcsolatot teremteni más emberi entitással, nem árt az :D)







3. Amikor el vagy havazva, leülsz olvasni

Költözésnél, dobozokon ücsörögve... nincs is ahhoz hasonló érzés.







4. Azt hiszed, "odakinn" az csak egy másik hely, ahol olvashatsz

Végül is... kellemest a kellemessel, vagy hogy is van a mondás. Már ha persze nem allergiás az ember arra a csillióezer pollenre, és a szél se akarja jobban tudni, hogy épp melyik oldalon tartunk.







5. Abban a hitben élsz, hogy "könyvet olvasni" csak együltőhelyben lehet

Na jó, ezt azért könyve válogatja.
De tegye fel a kezét, akivel még soha nem fordult elő!
.
.
.
Na ugye, hogy ugye?

Ki mondta, hogy könyvvel a kézben nem lehet sétálni/wc-re menni/takarítani. Igaz, az utolsó elég trükkös, de csak kreativitás kérdése az egész.






6. Khmm... hát, beleéled magad a könyvekbe

Sírás, nevetés, szerelmek, team-ek, földhöz vágós epizódok, olvasási válság... a lista végtelen, ettől szép az egész.

7. Együttérzés azok iránt, akik nem szeretnek olvasni? Nulla.

Maximum sajnálat.
Fogalmuk sincs, mit hagynak ki.








8. Szabadidő = olvasásra szánt idő

Hiszen mire másra jó a hétvége, mint elmerülni az aktuális olvasmányodban?

Hogy a nyárról már ne is beszéljünk!





9. Szó szerint belebetegszel, ha valaki lelövi az egyik csavart a történetben

Vannak, akiket annyira nem zavar, de azért a nagy többség nem fogja megköszönni, ha Spoiler Alert nélkül elszóljuk magunkat.

Az már más kérdés, hogy van amikor simán tovább olvasok a figyelmeztetés ellenére. Na, de ha nincs figyelmeztetés, azt azért nagyon zokon veszem!

10. Julie Andrews-zá változol, amint belépsz egy könyvesboltba

Ha musical-be épp nem is képzelem magam, de tagadhatatlan, hogy egy könyvesbolt mindig otthonosabbnak tűnik, mint bármi más üzlet, pláne, ha még kényelmes fotelek/babzsákok is akadnak, ahol el lehet fészkelni valami jó kis könyvvel.










11. Raktározó üzemmódba léptél... már ami a könyveket illeti

Nos, erről én is tudnék mesélni...

Az egy dolog, hogy minden elérhető felület hipersebességgel könyvespolccá, de legalábbis könyvtárolásra alkalmas tárggyá nyilváníttatik a jelenlétemben, de ha sikerül egy könyvesboltból kisétálnom anélkül, hogy akár egy drágaszág is hozzáragadt volna a kezemhez, akkor hajlamos vagyok úgy érezni magam, mint egy tizenkét éves, aki lélegzetvisszatartó versenyt játszott a medencében, és végre oxigénhez jutott, miután majdnem belilult a feje az erőlködéstől.

Ja... lehet, hogy problémáim vannak. xD






12. A könyvekbe menekülsz

Mert egy jó könyv megvigasztal, megnevettet, erőt ad, és remekül eltereli a figyelmet.
Néha pedig csak erre van szükségünk. Pár órányi szünetre a világtól.

13. Az apróságok is kiborítanak

A borító mizéria csak csepp a tengerben; elnyomtatások, fordítás, betűméret, könyvméret, kemény vs puha fedél, és így tovább.

És persze a borító.
Mert a borító mindig téma.

Nyilván, nem a külcsíny a lényeg, de azért fontos.




Nekem azért még lennének ötleteim további jelekkel kapcsolatban, de egyelőre ennyiben maradunk.
Rátok mennyi igaz belőle?

forrás (angol): http://media.bookbub.com/blog/2015/04/27/addicted-to-books/

K. A. Tucker - Ten Tiny Breaths

Kiadó: Papoti Books (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 262

Kacey Cleary’s whole life imploded four years ago in a drunk-driving accident. Now she’s working hard to bury the pieces left behind—all but one. Her little sister, Livie. Kacey can swallow the constant disapproval from her born-again aunt Darla over her self-destructive lifestyle; she can stop herself from going kick-boxer crazy on Uncle Raymond when he loses the girls’ college funds at a blackjack table. She just needs to keep it together until Livie is no longer a minor, and then they can get the hell out of Grand Rapids, Michigan.

But when Uncle Raymond slides into bed next to Livie one night, Kacey decides it’s time to run. Armed with two bus tickets and dreams of living near the coast, Kacey and Livie start their new lives in a Miami apartment complex, complete with a grumpy landlord, a pervert upstairs, and a neighbor with a stage name perfectly matched to her chosen “profession.” But Kacey’s not worried. She can handle all of them. What she can’t handle is Trent Emerson in apartment 1D.

Kacey doesn’t want to feel. She doesn’t. It’s safer that way. For everyone. But sexy Trent finds a way into her numb heart, reigniting her ability to love again. She starts to believe that maybe she can leave the past where it belongs and start over. Maybe she’s not beyond repair.

But Kacey isn’t the only one who’s broken. Seemingly perfect Trent has an unforgiveable past of his own; one that, when discovered, will shatter Kacey’s newly constructed life and send her back into suffocating darkness.

Négy évvel ezelőtt Kacey élete borzalmas fordulatot vett, mikor egy részeg sofőr miatt elvesztette szüleit, a barátját és a legjobb barátnőjét. A baleset emléke még mindig kísérti, még mindig hallja édesanyja utolsó lélegzetét, és nem akar mást, mint hátrahagyni a múltat. Kacey és tizenöt éves húga, Livie, két buszjeggyel felfegyverkezve maga mögött hagyja a michigani Grand Rapidsot, hogy mindent újrakezdjen Miamiban. Először alig tudnak megélni, de Kacey nem aggódik. Ő mindennel elbír – kivéve titokzatos szomszédjával az 1D lakásból.

Trent Emersonnak ragyogó kék szeme van és mély gödrécskéi az arcán, mikor nevet. És hibátlanul egyensúlyozik a jó fiút a veszélyestől elválasztó, ellenállhatatlan vonalon. Tragikus múltja miatt Kacey eldöntötte, hogy senkit sem enged közel magához, de a kettejük közötti vonzalom tagadhatatlan, és Trent minden eszközt felhasznál, hogy bejusson a Kacey szívét védő falak mögé – akár még egy olyan titokról is hajlandó lerántani a leplet, ami mindkettejüket tönkre teheti.

(hivatalos fordítás)

Huh, oké. Elég valószínű, hogy nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de számomra elég középszerű élményt nyújtott ez a könyv. TEDD LE A KÉST! BLOGGERT ÖLNI SZABADSÁGVESZTÉSSEL BÜNTETENDŐ!

Nem először történik az meg velem, hogy értetlenül állok a 90%-os (moly), meg a 4.19-es (goodreads) értékelési átlag előtt. De momentán tényleg nem bírom lerázni magamról azt az érzést, hogy én nem ugyanazt a könyvet olvastam, mint mindenki más körülöttem.

Fő oka talán az lehet, hogy bár a New Adult, mint műfaj az én korosztályomat célozza meg (kb. 18-25 év közöttiek), ennek ellenére, nem vagyok túl jóban az NA könyvekkel. Nem olvastam olyan hű de sokat a műfajból, de ez annak köszönhető, hogy folyamatosan pofára esek vele. Először a Gyönyörű sorscsapással, aztán az Easy-vel, majd a Soha határával. És most a Tíz apró lélegzettel.

Egyiket se utáltam,... (talán a Gyönyörű sorscsapást egy kicsit) de épp nem is szerettem.

hazai borító

És sajnálattal veszem észre, hogy az NA könyvek elképesztő sebességgel íródnak ugyanúgy sémára, ahogy a YA-k is. Más a korosztály, így mások a klisék (bár a szexi, veszélyes, rejtélyes pasik maradnak, mert az tuti befutó), de az alapelv ugyanaz. Tisztelet a kivételnek, de ha egyet olvastál, akkor mindet olvastad. 

Na de ennyi általános észosztás után térjünk is vissza oxigénhiányos remekművünkre.
Hiszen az eleje egészen ígéretesnek tűnt. Kacey egy talpraesett főhősnőnek lett bemutatva, Livie pedig... nos, néhol idegesített, de azért alapvetően nem volt vele problémám. Tetszett, hogy Kacey-nek nem túl mindennapi a hobbija, hogy meg tudja védeni magát - ugyanis kickboxol a lelkem.

De aztán... aztán befutott A pasi. Trent. Kevésbé sötét és veszélyes, inkább a szomszéd srác típust erősíti, valami jó nagy rejtegetni való csontvázzal a szekrényében. Kacey pedig ripsz-ropsz átváltozott egy hebegő idiótává, amit akár még vicces is lett volna nézni, de mindezzel párhuzamosan, mintha az amúgy is megtépázott pszichéje kapott volna egy lórúgásnyi extasyt.

Amit ebből ki akarok hozni: amint Trent felbukkant, értelmes Kacey-ből rohadt idegesítő Kacey lett. Na, itt már elkezdtem összeakasztani a bajszomat a könyvvel.

De mindez nem számított volna, ha a cselekmény nem akaszt ki. Vagyis, a cselekmény és Trent közösen. Miután ez egy karakter központú könyv, nem számítottam nagy égzengésre. Nem is volt, kivéve A csavart. A csavart, amire én már negyven oldallal a biliborulás előtt rájöttem, így a meglepetésnek esélye se volt tarkón vágnia, cserébe viszont a fennmaradó időben azon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.



MIÉRT??? - kérdem én. - MIÉRT???





Picike spoiler - semmi fontosat nem lövök le, ígérem.

Az egy dolog, hogy szappanoperásította (igen, ez egy szó, én vagyok az új Kazinczy) az egész könyvet, de ezzel a "csavarral" ami egyébként tök egyértelmű volt, de... jó, befogtam, Trentből, akit egészen kedveltem addig, egy pszichopatát csinált, aki nem hogy nem álompasi, de konkrétan távoltartási végzés nélkül még csak ugyanabba az államba se volnék hajlandó tartózkodni vele.

De, a vége még így is megmenthette volna.... ha nem fullad nyáltengerbe.
Mert rendben, Trent is sérült, és el tudom hinni, hogy egy igazán kétségbeesett ember képes ilyesmire, és hogy ő is csak megbocsátást szeretne, mint mindenki más. Igen, ez hihető. De a tökéletes pasi - szereptől nagyon messzire kerül miatta. Ez akár kifejezetten jól is elsülhetett volna, ha az írónő nem akarta volna mindenáron visszagyömöszölni a számára kijelölt dobozba.

Nem volt ilyen szerencsénk.

Ritkán mondok ilyet, mert amúgy imádom a happy endet, de ennek a könyvnek kifejezetten rosszat tett. Sokkal hihetőbb és hitelesebb lett volna egy keserédes vég, esetleg valami nyitott befejezés. Egy ütős, elgondolkodtató zárás átformálhatta volna az egész élményt, és simán hajlandó lettem volna elfelejteni a hibáit. De ez a vég nem volt bevállalós, és egyáltalán nem illett a könyv hangulatához. Olyan volt, mintha egy amerikai rózsaszín takonyból rántották volna ki és pakolták volna be az utolsó oldalakra.

Picike spoiler vége

Ami megmentette a totális bukástól, az a veszteséggel és traumával foglalkozó aspektusa volt. Tetszett, hogy itt nem csak azért lett beleírva, mert manapság ez a divat, ahogy pozitív az üzenet is: megbocsátás nélkül nincs gyógyulás. A fura pszichológussal való jeleneteket kivétel nélkül élveztem. Egyáltalán nem lett kikozmetikázva a folyamat;  verejtékes küzdelemnek ábrázolta a gyógyulás folyamatát, és ez kellemesen meglepett.

"A múltunk nem határozza meg, kik is vagyunk. Én én vagyok, te pedig te vagy, és pontosan ez az, aminek lennünk kell."

Pozitívumként tudom még felhozni, hogy a mellékszereplők nagyon szerethetőek voltak: különösen Ciklon és Mia. Livie-t nem igazán kedveltem, de Mia... hát, pályázhat a "legcukibb ötéves, akiről valaha olvastam" - címre.

Szóval mit kaptam? Egy nagyon-nagyon felemás élményt. Bosszant, mert annyival jobb lehetett volna, de összességében szerintem túl van értékelve. Aztán, kinek mi. Nekem ez így, ebben a formában nem igazán működött.

De komolyan, miért kellett ezt a befejezést? *toporzékol, nyavalyog és földhöz vágja magát*

A következő sokk: B*SZOD EZ SOROZAT!!!

Na nem. Nincs az az isten. Ebből egy elég volt, danke, bitte, apfelstrudel (és ezennel ki is merítettem a komplett német nyelvtudásomat).

Értékelés: 3/5

Kedvenc jelenet: a pszichológus és Kacey közös jelenetei

Kedvenc karakter: a doki, Mia, Ciklon

Top 10 leginkább utált klisé

Hello népek!

Ezer bocsánat, nem úgy volt betervezve, hogy az áprilisi top10 átcsúszik májusba, de a vizsgaidőszak úgy oldalba kapott, hogy pislantani se volt időm. (Igen, itt már ilyenkor dübörög, sajna.) Emiatt elképzelhető, hogy két top10 lesz ebben a hónapban - csak lehetőségekről merek beszélni ezen a ponton. Viszont ha keresztül verekszem magam a májuson, akkor hivatalosan is elmondhatom majd magamról, hogy befejeztem az első évem az egyetemen.
Ennyi mellé duma után, itt is van az április/májusi top10. :)

Az ehavi Top 10 ezúttal kicsit más lesz, mint amit eddig megszokhattatok. Ugyanis könyvek, illetve könyvbéli karakterek helyett egy kicsit nagyobb általánosságokban fogunk beszélni. AZ általánosságokról, pontosabban. A megszokott fordulatok, a csavarok, amik nem is igazán csavarok, mert MINDENKI tudja, mi fog következni, és azok a jól megszokott sémák, amikre a történetek épülnek.

Mielőtt belevágnánk azonban, két dolgot fontosnak tartok leszögezni:

1)A klisé önmagában nem egy negatívum. A történetmesélés szerves részei, ezeken nőttünk fel, és azt mind beláthatjuk, hogy manapság igazi kihívás valami újat kitalálni. A kliséket lehet jól használni, és vannak olyanok, amiket kifejezetten szeretek (ennek jövendőbeli poszt szaga van...). Viszont ennek ellenére van néhány agyonhasznált verziója, amitől én, személy szerint agyérgörcsöt kapok, ha meglátom.

2) A klisé nem egyenlő a sztereotípiával. Közeli rokonok, és akadnak átfedések, de ebben a posztban inkább a történeti elemekre koncentrálok a karakterizálás helyett. Sztereotípiákról is lesz még szó, ott is akad néhány kifejezetten bicskanyitogató cipős doboz, amibe belevágják a szereplőket mindenféle laca-faca nélkül, de azt most félretesszük a következő alkalomra.

Most pedig - kifejezetten terápiás jelleggel - jöjjenek a leginkább utált klisék.

10. Előítélet, ember a neved

Ez máris hosszabb magyarázatot igényel, úgyhogy kezdjük is Ádámtól és Évától. Az előítélet az emberiség egyik legnagyobb problémája, és XXI. század ide, globalizáció oda, csak nem akar eltűnni a mindennapokból. És igen, erről beszélni kell, fel kell hívni rá a figyelmet, és teljesen természetes, hogy íródnak ebben a témában irodalmi alkotások. Nem is ezek azok, amelyek kihúzták nálam a gyufát, hanem azok, amelyeknél az előítéletet, mint konkrét cselekményt akarják eladni nekem, mert miért ne. Az előítéletesség az egy emberi tulajdonság, lehet központi téma, de nem helyettesítheti a történetet. A karaktereknek fejlődniük kell, meg kell egymást ismerniük és át kell élniük együtt dolgokat ahhoz, hogy a pozitív változás, vagy annak hiánya hiteles legyen.

Tökéletes példa: Kresley Cole - Vámpíréhség (értékelés itt)
Fehér holló - vagyis pozitív ellenpélda: Alex Flynn - Beastly: A szörnyszívű

9. Költözés

Feltűnt már másnak is, mennyi könyv kezdődik azzal, hogy a szereplők egy új városba érkeznek? A tizedik könyv után már marhára idegesítő ám. Mintha új helyre kellene költöznöd (vagy valakinek oda kell költöznie, ahol te laksz) ahhoz, hogy történjen valami érdemleges. És persze ilyenkor le kell futni a kötelező köröket is, amiket szintúgy rongyosra csócsáltak már n+egyszer. Lekattanhatnánk már róla, ennyire azért nem izgis a dolog. A valóságban csak csomó cipekedéssel, stresszel, és "hol-a-rohadt-életben-vannak-a-zoknijaim" - pillanatokkal jár.

Tökéletes példa: Stephenie Meyer - Alkonyat, Alyson Noel - Evermore: Mindörökké, Nicole Williams: Crash (értékelés itt) és még sorolhatnám...
Fehér holló - vagyis pozitív ellenpélda: Samantha Young - Dublin street (miután itt tulajdonképpen máshol találkoztak és a költözés sokkal inkább véletlen egybeesés volt, semmint katalizátor)

8.Autóbaleset

Baromi kényelmes módja annak, hogy az író megszabaduljon szülőktől, vagy épp felesleges karakterektől és kicsinálják a főszereplőt lelkileg. Hatásos, mert bárkivel megtörténhet, így könnyű azonosulni a problémával. Viszont fantáziátlan és unalomig ismételt. Ha fokozni szeretnénk az igazságtalanságot, akkor pedig elég megemlíteni, hogy a részeg disznó, aki okozta a balesetet egy karcolás nélkül megúszta. Igen, történnek ilyesmik, és ez elég rettenetes, de ideje lenne kitalálni valami újat, elvégre ettől fikció a fikció.

Tökéletes példa: K. A. Tucker - Tíz apró lélegzet (az üzenete tetszik, de a cselekmény egyszerűen nevetséges. Bejegyzés hamarosan.)
Fehér holló: Gayle Forman - If I Stay (kritika itt)

7."Váljunk szét!"

Valaha volt legrosszabb ötlet. Ha ittam volna egy felest minden alkalommal, ahányszor hallottam/láttam leírva ezt a mondatot, már nem lenne májam. Közeli rokona a "Hahó, van ott valaki?" - felkiáltásnak, amit teljesen nyugodtan ide képzelhetünk, hiszen tulajdonképpen ikertesók, és nagyjából pontosan ugyanannyi intelligenciát feltételeznek.
Főleg a horrorfilmek bevett szokása ez, de azért az írott formátumban is igen gyakran megtalálhatók. Ha egy sötét erdőben/elhagyatott házban/ellenséges területen ez a mondat elhagyja az egyik szereplő száját, már mind a szemünket forgatjuk, nemde? A könyvbeli karakterek nem néznek tévét?


Tökéletes példa: gyerekek, ezt annyian és annyiszor használták már, hogy szerintem tökéletes példa nem is létezik! De amire így hirtelen gondolni tudok, az Dan Wells: Partials - Részben ember. Csodálkoztam is, mert amúgy abszolút nem volt megszokott olvasmány, sőt, imádtam. (Értékelésemet itt találod.)
Fehér holló: hát felém még nem repült. Kivétel nélkül mindenhol idegesített eddig, ahányszor csak láttam/olvastam.

6. Helyi Bajos Csajok alakulat

Főleg a YA-k sajátja, de azért máshol is előfordul. Azonban a YA az a műfaj, ami a klisét az abszolút tökélyre fejlesztette. Nulla erőfeszítést kíván, egy ilyen karakter előrántása, hiszen minden adva van és így van kit szabadon utálni.
Na már most, mondhatnátok, hogy de hát ez sztereotípia és nem történetbeli klisé. Akkor most gondoljunk azokra a standard körökre, amiket ezen barbie babákkal le szoktak futni a főszereplőink. Mindig ugyanaz megy: nyilvános megaláztatás, pletykák terjesztése, néhány trükk, ami miatt főhősnőnk bajba kerülhet, 'ha-rá-mersz-nézni-a-pasimra-kikaparom-a-szemed féle fenyegetések... mindig ugyanaz. És azon kívül, hogy idegesítő, még rohadtul unalmas is. A gimi olyan hely, ahol lenyűgöző mennyiségű és diverzitású petúniafejjel lehet találkozni, találjunk hát új közellenséget, én azt mondom!

Tökéletes példa: Leiner Laura - SZJG sorozata, Rachel Hawkins - Hex Hall
Fehér holló: Kelly Oram - Szívzűrterápia strébereknek (meglepően és nem várt módon kezelte ezt a klisét, és nagyon bejött a szemléletmódja! Bizonyíték, hogy a leglightosabb limonádé sem indok arra, hogy kész sémákat toljanak az olvasó orra elé, nulla megfontolással.)

5. Amnézia

Ez már leginkább a nevetséges kategóriába tartozik. Nagyon kevés olyan íróval találkoztam, aki képes volt ezt úgy tálalni, amitől nem kaptam röhögő- és/vagy rángógörcsöt. Ugyanis a szappanoperák (meg a Halálos iramban) már olyan szinten agyonhasználták, hogy legtöbbször egyszerűen csak röhejes hatást kelt.

Tökéletes példa: Kresley Cole - Demon from the Dark, illetve igazából inkább a Dreams of a Dark Warrior, ugyanis ott kerül előtérbe, de miután már az előző kötetben sikerült annyira kiborítania, hogy nem vagyok hajlandó tovább olvasni, így maradjunk ennyiben. Az értékelésemet itt találod. Rajongóknak csak humoros hozzáállással felszerelkezve ajánlom.
Fehér holló: Michael Grant - Messenger of Fear. Az egész történet erre épül, de miután elég egyedi a magyarázata, meg úgy az egész helyzet is, így nem érződött nevetségesnek, sőt! Fantasztikusan lett megoldva az egész, úgy ahogy van. Így kell ezt csinálni! Ebben a posztban bővebben kifejtettem már, mennyire imádtam ezt a könyvet.

4. Instalove

forrás

Közeledünk a dobogóhoz! Igazából ez a klisé akkor nyeri el teljes "szemforgatós-most-tényleg-gyerekek???"-potenciálját, ha nincs valami speckó oka a dolognak. Csak így egyszerűen egymásra néznek, lehullanak a legyek a légtérből, felgyullad a kiskörte az agyukban és utána ásó, kapa, nagyharang. És ez csak egy kicsit van sarkítva.
Én személy szerint nem hiszek a szerelem első látásra nevű tüneményben, de ez az én egyéni problémám. Viszont: érdekes módon ezekben az esetekben a csávó valahogy mindig úgy néz ki, mint aki a GQ címlapról ugrott le a szupermarketbe tejért. Majd akkor etethetnek engem ezzel a megláttam és megszerettem c. marhasággal, ha a srác pattanásos és fogszabályzója van, és nem lehet pólón keresztül megszámolni a kockákat a hasán, a leányzó pedig nem 90-60-90 barbie baba lesz tökéletes vonásokkal. Vonzalom? Igen, olyan van, de ritkán akarnak tőle a nőcsábász pasik azonnal monogám kapcsolatba kezdeni, sőt, ha lehetséges rögtön meg is házasodni. Cinikus lennék? Lehet, de már a hócipőm is tele van velük.

Tökéletes példa: Stephanie Meyer - Alkonyat, J. Lynn - Tempting the Player, Kylie Scott - Lick, SZJG (legalábbis Reni részéről), Hex Hall (megintcsak a leányzó részéről), Nalini Singh - Rock Addiction, tovább is van, mondjam még?
Fehér holló: Nalini Singh - Psy/Changeling sorozata. Sok az instalove, de egyrészt megvan az oka és az alakváltóknál keresendő, másrészt pedig az instalove csak az alap és semmit nem garantál. Egyik fél se válik tőle csillogó szemű hebegő idiótává, sőt. Általában csak olaj a tűzre a dolog. Elvégre, az, hogy szerelmes az ember még nem jelenti azt, hogy nem esik jól némi ajtócsapkodás.

3. "Csak normális akarok lenni" - kiválasztott szindróma

forrás: deviantart

*dobpergés*
Itt a bronzérmes!
Már akkor sikítófrászt kapok, ha a tartalomban meglátom, nemhogy a könyvben. Különösen fantasy és paranormális berkekben jelenik meg gyakran, ahol a főszereplőnk valami olyasmire képes, amire senki más, vagy csak nagyon kevesen a környezetében. Az önsajnálat fokozódik, ha még titokban is kell tartania.
Én értem, hogy a hősök attól lesznek szerethetőek, ha nem tökéletesek és küzdenek önmagukkal is, nemcsak a külső ellenséggel és blablabla. Igen, ez fontos. De nem hagyhatnánk végre ezt a rohadásig használt mondatot???
Két fő problémám van vele:
1) Szerinte mi a normális?
2) Ki felel meg neki?
A "normális" (már ha nem a mentális kondícióra gondolunk), az egy sztereotípiákból felépített, gyakorlatban nem létező idealizált állapot, ami mindenki számára egy kicsit (vagy esetenként nagyon) mást jelent, viszont senki se illik bele. De még ha létezik is, eszméletlenül unalmas lehet.

Tökéletes példa: Harry Potter (bocs, Rowling, imádlak, de a világból kikergettél ezzel), Alyson Noel - Evermore, Christopher Paolini - Eragon (kedvenceim egyike, ettől még itt is előfordult), Jeaniene Frost - Félúton a sírhoz (Catnek volt hova fejlődnie), és így tovább...
Fehér holló: károghatna hangosabban, mert süket vagyok. Eddig kivétel nélkül mindenhol az agyamra ment.

2. Bál

Bálnak neveztem, de igazából bármilyen rendezvény belepasszol a kategóriába, aminek a szerepeltetésére semmi egyéb indokot nem találunk azon kívül, hogy a főszereplő hölgyikének lehessen egy lépcsőn lelibbenős, disney sparkling princess pillanata.

Ha kifejezetten szerencsések vagyunk, akkor előtte még azt is végigkísérhettük, ahogy azon görcsöl, hogy ki fogja elhívni, hogy a kiszemelt srác miért a Bajos Csajok Alakulat alfanőstényével megy, és így tovább...
Brrr....

Tökéletes példa: időrendben, vagy betűrendben szeretnétek? Csak szúrópróba-szerűen: Alkonyat, Hex Hall, Obszidián, Érdekházasság, Vámpírakadémia
Fehér holló: Ilona Andrews - The Edge 3-4 (pont azok a részek, amiket nem adtak ki itthon). Az indokom egyszerű: mindkét esetben volt célja, és nem az, hogy illegessék magukat. Meg kellett találni a rossz fiút, és izgalmas volt olvasni. Illetve hozzáadnám a történelmi regényeket, mint kivételt, ugyanis a legtöbb korban elég népszerűek voltak ezek az összejövetelek, így indokolt a dolog.

1. Szerelmi háromszög

Aki egy kicsit is ismeri az olvasási szokásaimat, az tudja, mennyire rühellem a szerelmi háromszögeket. Nem számít a felállás, nem érdekelnek a körülmények, minden létező variációjában utálom. Logikus érvként pedig csak azt tudom felhozni, hogy mennyire istentelenül elcsépelt az egész.
Van egy átlagos lány, egy jófiú, egy rosszfiú és tulajdonképpen kész a sztori. De ha egészen őszinte akarok lenni, a szerelmi háromszögek iránti ellenérzéseim abszolút zsigeriek, és nem azért nem szeretem őket elsősorban, mert irodalmi szempontból szinte semmi kreativitást nem igényel egy ilyen megalkotása.
Azért nem szeretem, mert - az én esetemben legalábbis - nem hogy megszerettetné velem a karaktereket, inkább megutáltatja, különösen akkor, ha a szerelmi háromszög középpontjában lévő személy - legyen az nő vagy férfi - nem tud választani. A szerelmi háromszög is elég, hogy kilőjje a vérnyomásomat a sztratoszférába, de ha meglátom, hogy nem bír választani, akkor onnantól fogva teljesen esélytelen, hogy kedveljem az adott szereplőt, vagy azonosulni tudjak vele.

Tökéletes példa: Alkonyat (most mondjátok, hogy nektek nem ez jutott eszetekbe)
Fehér holló: sehol se szerettem, de maradjunk annyiban, hogy Laura Gallego García - Ellenállás c. könyvében elviseltem. Valamiért nem utáltam meg Victoriát, ami tulajdonképpen csoda, tekintve, hogy mennyire tipikus volt a szerelmi háromszög benne.


Ennyi lett volna az elcsúszott áprilisi Top10. Ez egy elég szubjektív téma (na persze, a legtöbb dolog a könyvekben az), úgyhogy igazán kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok a klisékről. Utáljátok? Szeretitek? Vagy pont nem érdekelnek?