Suzanne Collins - Catching Fire

Katniss Everdeen survived the Hunger Games now the Capitol wants revenge.

Against all odds, Katniss Everdeen and Peeta Mellark are still alive. Katniss should be relieved, but now there are whispers of a rebellion that Katniss and Peeta may have helped create.

As the nation watches Katniss and Peeta, the staker are higher than ever. One false move and the consequences will be unimaginable.

The seconds book in the heart-stopping Hunger Games Trilogy

Katniss Everdeen túlélte az Éhezők Viadalát, most a Kapitólium bosszúra szomjazik.

Minden ellenük szólt, de Katniss Everdeen és Peeta Mellark még mindig élnek. Katnissnek minden oka megvan rá, hogy megkönnyebbüljön, de most arról suttognak, hogy lázadás készül, amit Katniss és Peeta talán segített felszítani.

Ahogy a tekintetek újra Katnissre és Peetára szegeződnek, a tétek még magasabbak, mint eddig bármikor. Egy rossz mozdulat olyan következményeket vonhat maga után, amiket el sem tudnak képzelni.

SPOILERES TARTALOM!!!

Istenem, Catching Fire, pedig mennyire próbáltalak én szeretni téged…
De igazából így vagyok én ezzel az egész trilógiával. Várom a katarzist, próbálom látni az erőt, ami ennyi embert megmozgatott szerte a világon, és látom is a könyvben a potenciált, de nálam valamiért nem úgy működik, ahogy annak kéne. Elképzelhető, hogy én vagyok rosszul összerakva, nem tudom.

Az eleje nagyon lassan indult. Tetszett, hogy nem azonnal bedobták őket az arénába és hogy Collins nem sütötte el újra ugyanazokat a dolgokat, mint az előző részben, de néhol már egy kicsit untam. Persze voltak hullámhegyek is, például Bonnie és Twill, a Hob leégése, a beszélgetés Gale-lel a tűz mellett. De úgy összességében mire odáig jutottak, hogy igazából is elkezdődött a Hunger Games ebben az új felállásban, már nem volt olyan ereje a ténynek, hogy itt nem ismeretlenek, hanem barátok mennek egymásnak életre-halálra. 

Maga a játék érdekes volt, főleg ez a megoldás a szekciókkal és az órával. Finnicket nagyon megkedveltem. Komolyan, jobban bírom, mint Peetát és Gale-t együttvéve. Johanna az elején nagyon idegesített, de aztán rájöttem, hogy ő így védekezik ezzel a rettenetes érzelmi teherrel szemben. Főleg az az elejtett megjegyzése ütött szíven, hogy a jabberjay őt nem bánthatja, mert nincsen már senkije, aki miatt aggódnia kéne. 

Ez a furcsa kapcsolat Katniss és Peeta között engem nem győzött meg. Oké, szegény srác szerelmes. Katniss? Ő igen is, meg nem is, de igazából csak megvédeni akarja, de most akkor barát vagy nem barát és grrrrr….
Általában szeretem és leköt, amikor a szereplők kerülgetik egymást és játsszák ezt a huzavonát, de itt most az agyamra ment. Lehet, hogy azért, mert csak nehezen tudtam azonosulni a főhősnőnkkel. Megértettem a döntéseit, de nem igazán tudtam beleélni magam. Peeta meg annyira valószerűtlennek tűnik a számomra ebben a brutális világban, hogy szimplán csak nem tudtam elhinni. 

A vége… na, az tetszett. Izgalmas volt, érdekes, hogy ki kivel van, és mi lett Peetával. De mire kezdett érdekelni a dolog, vége lett a könyvnek. Meg kell hagyni, Collins hatásosan zárta le a könyvet, valószínűleg rá is kattanok a befejező kötetre, ha a Catching Fire hatása alá kerülök… de nem kerültem. 

Azt azonban még kiemelném, hogy végre megjelent a gondolat, ami az én fejemben már az egy olvasása közben is ott suttogott. Finnick jegyezte meg, hogy sokkal jobb lenne, ha mind halottak lennének és Katniss maga is elgondolkodva belátta, hogy igen… talán tényleg mindenkinek jobb lenne. Egy ilyen világban, ahol az ember csak űzött vadként létezhet és nem lelhet békét, vajon honnan ez a hihetetlen élni akarás? Ez már nem csak egyszerű emberi ösztön. Itt már csak az akar élni, akinek tényleg van miért. 

Végső soron tényleg nagyon sajnálom, amiért nem tudott annyira megfogni, amennyire én szerettem volna. Lehet, hogy csak túl sokat vártam tőle az után a felhajtás után, amit körülötte rendeztek. Most egy kicsit félreteszem és szerintem valamikor ősszel azért előveszem a Mockingjay-t. Mert azért kíváncsi vagyok a végére a történetnek. Ugyanis annak ellenére, hogy engem nem ragadott meg, látom az értékeit ennek a trilógiának és el is ismerem őket. Remek világ, csodálatosan kigondolt és alaposan összerakott cselekmény… nem tudom, mi bajom van vele, őszintén. De nincs katarzis. Kár érte.

A film adaptációhoz nagy reményeket fűzök, mert az előző részé is elég jól sikerült, szóval alig várom, hogy a Catching Fire a mozikba kerüljön.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: a vége
Kedvenc karakter: Finnick, Cinna

Öngyilkos gondolatok űrfogócska közben

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 288

Calderon főkapitány nem mindennapi férfi.

Jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta rangját egy lányért.

Csakhogy a lány meghalt, Calderon pedig öngyilkos akar lenni.

Úriember nem temetkezik hitelbe.

Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben?

És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat?

Taina a szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a "Játékot", vagyis mások manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza a nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik.

Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?

Egyszerűen megláttam, megfogtam és a kezemhez ragadt! Semmit a világon nem tudtam a könyvről, az íróról (eredetileg azt hittem, hogy felbukkant egy új japán szerző), de valami miatt nem bírtam otthagyni. Kezdjük azzal, hogy a borító egyszerűen fantasztikus! A színvilág, a kard és úgy az egész mindenség nagyon a helyén van. Aztán a fülszöveg. Akkor és ott a könyvesboltban elkezdtek peregni a képek a szemem előtt és ez a hatás az egész könyv alatt masszívan kitartott. Leginkább egy művész, Jonas DeRo képeinek a hangulata ugrott be, valahogy annyira stimmelt. Őt egyébként megtalálhatjátok itt: http://jonasdero.deviantart.com/

És milyen jól tettem, hogy csak úgy, minden hűhó nélkül megvettem! Imádtam! Konkrétan majdnem a villamoson maradtam, annyira olvastam és még a fülesemet is elfelejtettem bedugni, pedig én állandóan zenét hallgatok, pláne tömegközlekedésen. De most nem volt rá szükség. Mert a villamos véget nem érő zakatolása elhalkult és én egy futurisztikus űrhajón találtam magam egy manipulatív, pimasz, mondvacsinált kapitány társaságában, aki minden volt, csak megfelelő hősanyag nem, és egyszerűen élveztem a helyzetet!

Az egy cseppet zavart, hogy az elején rettenetesen keveset tudtunk a világról. Calderon nem igazán vette a fáradtságot, hogy "elmagyarázzon" ezt-azt, így néhol csak a fejemet kapkodtam. Gavrolift? Bolygók? Milyen bolygók léteznek? Kolóniák? Házak? Sorolhatnám. A végére azért nagyjából minden a helyére került, a gavrolift pedig ez után az élmény után a legkevésbé sem érdekel. Mert uram atyám, olyan volt ez a könyv, hogy két koherens mondatot nem bírtam összerakni utána!!!

Kezdjük azzal, hogy Genius Calderon zseniális főhős! Az első pillanatoktól kezdve ítélkezésre késztet. Vajon jó ember? Egyáltalán nem szokványos, nehéz átlátni rajta, pedig minden lépését követjük. Elég manipulatív egyéniség, zárkózott, szóval nem igazán ideális alapanyag a mai szempontok szerint. De én imádtam! Esendő ember, sokat hibázott, de olyan veszedelmesen okos, hogy egyszerűen élvezet az ő szemével látni a világot. Ehhez képest már csak bónusz a száraz, cinikus, néhol fekete humora, amit mindig értékelek.
Tainával, a női főszereplővel kapcsolatban hasonló a helyzet. Értelmes, egyáltalán nem nyafogós főhősnő, szamurájok leszármazottja. Mégis, nem lesz belőle egy női terminátor, Calderonnal pedig félelmetesen könnyen megértik egymást. A háttere is nagyon bejött, a japán leányzó rengeteg érdekes, izgalmas háttérinformációt megosztott velünk a gondolatain keresztül szertartásokról, ősi szokásokról és az Illatos bolygóval kapcsolatos emlékeiről.
A mellékszereplőket sem szabad lebecsülni, hiszen az írónő remekül összerakta őket. Személyes kedvenceim Frank, a pszichomókus sógor és Oregon admirális, aki az elején nem volt túl szimpatikus, de bebizonyította, hogy a csendessége mögött nem sunyiság lapul, hanem acélos gerinc és finom humor.

"- Ez lázadás! Admirális, fegyverezze le!
 - A lézerem az irodában maradt, uram. - Oregon admirális felbecsülte az ötlépésnyi távolságot és Ferrero gróf erejét. Talán a navigátorok nélkül még lett volna esélye, de ők nyilvánvalóan leütik.
- Ön gyáva!
- Csak reumás, uram."

Ami még rendkívüli módon tetszett, ahogyan az elborult elmét ábrázolta az írónő. Adler és csapata erre tökéletes példa. Egyszerre rémisztő volt és megragadó, ahogy ennek a beteg embernek a gondolataiba pillanthattunk. És végső soron nem volt ő abszolút és tökéletesen gonosz. Terra tábornokot előbb nevezném annak, mint Adlert, pedig az a férfi borzalmas dolgokat tett és egyáltalán nem bánta. Nos, neki legalább van mentsége; kilazult egy csavar az agyában. De Terra tábornok hidegvérrel küldött volna halálba többszáz embert. Persze lehet erről vitatkozni, hogy mennyire volt helyes a döntése, de ezt a kérdést szerintem mindenki döntse el maga. Az én gyomrom egyszerűen nem vette be.

A leírások sosem voltak túl terjengősek, nem szakítottak ki az éppen folyó cselekményből, akcióban nem volt hiány, a romantikát sikerült nem túlzásba vinni (ezért nagyon szurkoltam, ez nem az a fajta regény, aminek jót tesz, ha átmegy rózsaszín takonyba) és a párbeszédek intelligensek voltak, itt-ott körmönfontak is, élvezet volt olvasni.

Kellően feszegette az öngyilkosság témáját is, amin szintén el lehetett volna csúszni, de szerintem remekül sikerültek a jelenetek, amikor Calderon eljátszott a gondolattal és maga a fordulópont is.

Nem véletlenül aranypöttyös ez a könyv, mert ez biza nem YA, távolról sem. Remek élmény volt! A könyvesboltban hozzáragadt a kezemhez, és nem is sikerült utána letennem. ZSENIÁLIS VOLT!!!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: a Calderon vs. Frank beszélgetések. Sziporkázóak voltak.
Kedvenc karakter: nehéz lenne felsorolni... Terra tábornokot és a Fay ház fejét nem csíptem, de ők nem is azért voltak, hogy szerethetők legyenek, nemde?

Gail Carriger - Changeless - Változatlan

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 389

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.

Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Alexia Maccon, Woolsey grófnéja a kora esti órákban arra ébred, hogy a férje - akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene - teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, egyedül hagyva Alexiát, akinek így egymaga kell megbirkóznia a küszöbén táborozó természetfeletti regimenttel, űzött szellemek seregével és Viktória királynő haragjával.

Ám Alexia fel van fegyverezve a legújabb divat szerint készült megbízható napernyőjével és harapós modorának egész arzenáljával. Még amikor a nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, akkor is résen áll, feltérképezi a farkasfalka belső dinamikáját, ahogy csak egy lélektelen képes rá.

Sőt, arra is tud időt szakítani, hogy megkeresse elkóborolt férjét - ha akarja.

Na, hát ez a könyv minden volt, csak változatlan nem. Bár én továbbra is úgy vélem, hogy az első rész nem kiáltott folytatásért, azért a folytatás is elég jól sikerült. Maga az írónő is bevallotta, hogy eredetileg egyrészesre tervezte a Lélektelent, és hogy utólag, a kiadó megrendelésére írta végső soron tovább és így lett belőle sorozat. Most aztán belemehetnénk az önálló regény vs. sorozat vitatémába, ahol rengeteg a pro és kontra mindkét oldalon, de nem megyek bele. Azért azt jegyezzük meg, hogy olyan kifejezés nem létezik, hogy "résen áll", olyan van, hogy résen van vagy készen áll. Ezt csak a hátán lévő tartalomra vonatkozólag említem meg, ez egyébként nem vont le volna magából a regény értékéből.

Szögezzük le, hogy én imádtam a Lélektelent! Mind a világot, a karaktereket, a stílust, egyszerűen magával ragadott az egész. Carriger még mindig nagyszerűen csavarja a szavakat és nagyrészt hozza a színvonalat, de - lehet, hogy csak azért, mert a Lélektelen annyira elvarázsolt - számomra ez azért nem volt az igazi. Éppenséggel a molyon maximális pontszámot adtam rá, mert ha más ilyen szinten kitalált és megírt könyvről lenne szó, el lennék alélva. De ez a Lélektelen folytatása volt. És folytatásnak bizony gyengébb, mint az előző kötet. Persze, ez az én személyes véleményem, de akkor lássuk a történetet.

Tény és való, hogy még mindig letehetetlen! Alexia hozza a formáját minden téren, és rendre utasít egy egész regiment katonát, majd megbirkózik a húgával és még a skót farkasfalkára is marad energiája. Szóval főhősnőnk még mindig imádni való, okos és rendkívüli módon gyakorlatias nőszemély csípős humorral megáldva. 

Ivy Hisselpenny többet szerepelt a lehetetlen kalapjaival és néhol idegesítő, de leginkább szórakoztató egyénisége oldotta az egymás után sorakozó, kínosabbnál kínosabb helyzeteket. A skótok nem a simulékonyságukról híresek. Azért azon a levélen én is jókat kacarásztam.

Lord Maccon egyénisége őszintén szólva most számomra egy kicsit elveszett az éterben (éljenek a szóviccek így hajnalban -oké, szóval délután kettőkor), mert bár szinte végig jelen volt a regényben, számomra kissé háttérbe szorult. A múltjáról megtudtunk ezt-azt, de az előző részben nyújtott lélekjelenlétéhez képest (és itt a második számú borzalmas szóvicc, ma ontom magamból ezeket), ez a szereplése kis hiányérzetet hagyott maga után. 

Lord Akeldama se igazán hozta a szintet, bár a szóvirágok - amiket eddig is imádtam - természetesen itt is jelen voltak, de mégis...  nem volt az igazi. Annak viszont örültem, hogy Biffy kicsit többet szerepelt, mert ő fantasztikus volt! Ami az új karaktereket illeti, ők teljesen rendben voltak, inkább a régiekkel szemben voltak fenntartásaim.

A cselekményszál kellően pergő és izgalmas volt, a múmiák és az új elmélet a lélektelenekről nagyon tetszett, illetve a ki akar megölni kit játék is elég jól sikerült, én végső soron a végéig nem bírtam eldönteni, hogy ki kivel van, ennek pedig nagyon örültem! Akadtak meglepetések. Ivy szóvirágzott, Alexia napernyője savat ontott, Biffy egy étergráffal teázott és Lord Maccon verekedett - ököllel!

Amivel még nem voltam kibékülve, az talán a fordítás számlájára írható, de elképzelhetőnek tartom, hogy maga az írónő használta esetleg ezt a szám szerint két kifejezést, ami engem szörnyen kizökkentett a viktoriánus steampunk Anglia korából. Tudom, apróság, de annyira szembeszökő volt, hogy nem bírtam elsiklani felette. Az egyik, amikor Felicity azt a kifejezést használta, hogy tutira. Hirtelen pislogtam párat, hogy ez a 21. századi szleng kifejezés mi a frászt keres itt? Aztán volt egy olyan, amikor talán Alexia mondta azt valamilyen szituációra, hogy durván valamilyen. Ami ez esetben a nagyon-t helyettesítette. Az kevésbé volt idegesítő, de azért meglepett.

A vége, na az nagyot szólt és nagyjából én is úgy reagáltam, mint Alexia: nem jutottam szóhoz! Nagyon-nagyon remélem, hogy ezt hamarosan megoldják és Lord Maccon térden fog csúszni a neje előtt, mert ez aztán igazán hallatlan!

Hű de nagyon kukacoskodó voltam, így visszanézve. Pedig ez egy remek könyv volt (tök jó, hogy azután mondok ilyet, miután cafatokra szedtem), és tényleg tetszett, de... de ez van, kellett ilyen hibátlanra írni a Lélektelent, most már semmi nem lesz elég jó. :) Illetve, azért remélem, hogy nincs igazam, alig várom a Blameless-t! Na meg azt is, hogy hogyan fogják a címet magyarra fordítani.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: nehéz választani, azt hiszem még a legelején lévő Alexia vs.  Channing Channing mérkőzés

Kedvenc karakter: Biffy, Alexia

Egy kicsi én

A karácsonyi őrület mindenkinek ismerős. A ház a feje tetején, megkezdődik a népvándorlás, rokonok, család, barátok, az ajándékozási mizériáról már nem is beszélve, de mégis van az egésznek egyfajta varázsa, ami engem mindig elbűvölt. Azontúl, hogy azért néha az én hajam is égnek áll ettől a pár naptól.

Ilyenkor szintén rám tör a kreativitás hulláma, de természetesen a legjobb ötleteim így is a "határidő" előtt pár nappal születnek. Mindenesetre idén is nyakig voltam színes papírral, grafittal, csillámporral és ragasztóval, ahogy az asztalom is, ahonnan még mindig nem sikerült kiirtanom a makacs kis csillámokat. Még a laptopomra is jutott belőle. :)

Miután pár molynak ígértem dokumentációt az alkotásaimról, ezért gondoltam ezt megejtem itt ebben a blogbejegyzésben és egyúttal mindenkinek Boldog karácsonyt és könyvekben gazdag új évet kívánok!

Ezek itt a rajzok, amiket készítettem: (sajna forgatni kell őket, mert másképp nem akarta felrakni, Jacket pedig meg se találtam, fogalmam sincs, hova lett :S)

És itt vannak a könyvjelzők, amik belőlük készültek. Nem teljesen olyanok, mint amilyenekre terveztem őket, de a lényeg, hogy akik kapták, azok örültek nekik :)

Suzanne Collins - Hunger Games

Kiadó: Scholastic

Oldalszám: 458

Winning will make you famous. Losing means certain death.

In a dark vision of the near future, twelve boys and twelve girls are forced to appear in a live TV show called the Hunger Games. There is only one rule: kill or be killed.

When sixteen-year-old Katniss Everdeen steps forward to take her sisters place in the games, she sees it as a death sentence. But Katniss has been close to death before. For her, survival is second nature.

The first book in the ground-breaking Hunger Games trilogy.

Ha győzöl híres leszel, ha vesztesz, az a biztos halált jelenti.

A nem is olyan távoli jövő sötét világában tizenkét fiút és tizenkét lányt arra kényszerítenek, hogy szerepeljenek egy élő TV showban, amit az Éhezők Viadalának neveznek. Csak egy szabály létezik: ölj, vagy téged ölnek.

Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen előlép, hogy átvegye a testvére helyét a viadalon, az felér számára egy halálos ítélettel. De Katniss került már közel a halálhoz. A túlélés számára természetes.

Spoiler!!!

"Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favour!"

Bár már itthon is kijött, én anno mégis úgy döntöttem, hogy angolul állok neki és nem bántam meg. Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, talán közrejátszik az is, hogy előbb láttam a filmet és az össze tudja zavarni a dolgokat, kicsit egybefolyik számomra a két élmény. Alapvetően odáig vagyok az alapötletért, a Hunger Games egy vad, brutális erőfitogtatás a rendszer részéről és lássuk be, működik. Egy aréna, ahol tizenéves gyerekek egymást gyilkolják és ezt a Capitol képes úgy feltűntetni, mint egy showműsort. Egyszerre vérlázító és elborzasztóan morbid, de nem tudod nem tovább olvasni.

Collins fantasztikusan ír és mesél, imádtam azokat a részeket, ahol Panem történelmét taglalja, ahogy leírja, mi történt a lázadókkal.

Katniss egy nagyon érdekes karakter, egyáltalán nem tipikus és (hála a jó égnek) nem is hisztis, vagy nyavalygós, bár érzelmi téren lenne mit fejlődnie. Megindító volt, mennyire szerette Primet, a kishúgát, de még az anyját is, habár vele sokkal komplikáltabb volt a kapcsolata. Egyébként egy kész érzelmi zsákutca, de végső soron érdekesnek találom, hogy egyik srácba sem szeretett bele. Őszintén szólva én kedvelem Gale-t, de Peetának szurkolok.

Na, ő pont az ellentéte Katniss-nek. Ha nem is jó, de élhető körülmények között nőtt fel, soha nem kellett magára vállalnia egy család fenntartását, így habár a szíve sokkal inkább a helyén van, nincs benne annyi spiritusz és túlélési ösztön, mint amennyi Katnissbe szorult. Kicsit megfordultak a férfi-női szerepek, de Collins ezt olyan természetesen kezelte, hogy nem éreztem zavarónak, esetleg itt-ott egy kicsit. De Peeta alakjához egyszerűen ez hozzátartozott, pontosan úgy, ahogy Katniss is így volt egész, ezekkel a jó és rossz tulajdonságaival. Tetszett, hogy nem voltak tökéletesek.

Haymitch... nos rá először dühös voltam, aztán sajnáltam, aztán rájöttem, hogy megvan a magához való esze, csak jól titkolja. Jobban belegondolva, brutális lehetett minden évben a biztos halálba küldeni két gyereket. Ebben a könyvben aztán tényleg mindenkinek megvannak a maga démonai.

"So, you’re supposed to give us advice,” I say to Haymitch.“Here’s some advice. Stay alive,” says Haymitch, and then bursts out laughing.

Rue volt talán a kedvenc mellékszereplőm Cinna mellett. Az a tizenkét éves kislány az éles eszével és a csendes ügyességével egyszerre volt bájos és figyelemre méltó. Megsirattam, amikor meghalt, de persze ez várható volt, hiszen csak egy maradhat.
Még Cato-t se tudtam gyűlölni, pedig elég nagy rohadék volt az elején, de azt a halált senki nem érdemelte. És őszintén, meghűlt az ereimben a vér, amikor Katniss-szel együtt én is rájöttem, hogy azok a mutáns dögök igazából a halott kiválasztottak. Bírom a vért, nem tudott különösebben kiakasztani a könyv, de ott elborzadtam és kirázott a hideg, főleg amikor meglátta Rue-t is köztük.

A vége sem nevezhető happy endnek, mert bár mindketten túlélték, Katniss magára haragította az elnököt és az egész vezetőséget, Peetával sikerült összevesznie, bár igazság szerint fogalmam sincs, kinek adnék igazat, mert Katniss csak tette, amit kellett, de Peeta meg félreértette és tényleg azt hitte, hogy ez az egész igazi. És nem tudom nem sajnálni, mert egy kicsit én is belezúgtam Lover Boy-ba a történet folyamán.

"Only I keep wishing I could think of a way to…to show the Capitol they don’t own me. That I’m more than just a piece in their Games"

Azt kell mondjam, nagyon tetszett, de... de rajongó nem leszek. Jó könyv volt, de nem váltja ki belőlem azt az őrületet, amit kicsit sajnálok is, mert szerettem volna, vártam a hype-ra, amit annyi embernél okozott. Lehet, hogy már kinőttem az ilyesmiből. Bár kötve hiszem, hogy ebből kilehet, és még kevésbé hiszem, hogy pont én valaha is kinőnék.

De legalább a könyv után se éreztem a filmet csalódásnak, és ez szerintem elárul valamit. Jól megcsinálták, alig várom a Catching Fire-t.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Rue, Cinna, Haymitch

Kedvenc jelenet: amikor Katniss eltemette Rue-t

Ilona Andrews - Mágikus találkozás

Kiadó: Egmont Dark

Oldalszám: 400

A varázslattal teli Perem, ahol Rose Drayton él, két világ határán terül el. Rose átjár dolgozni a Töredékbe, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és ahol a varázslat nem több puszta tündérmesénél. A másik világ Mágia, amelyet kékvérű arisztokraták irányítanak, és ahol a varázslat mindennapos, sőt megváltoztathatja az emberek sorsát. Ahogy a többi perembéli is, Rose átjárhat mindkét világba, de mindenhol törvényen kívülinek számít. 

Rose úgy gondolta, ha tökélyre fejleszti a varázserejét, jobb életet biztosíthat magának. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak. Most feketén, éhbérért dolgozik a Töredékben, hogy felnevelhesse két kisöccsét, ráadásul meg kell küzdenie a kéretlen kérők hadával, akik őt és a varázserejét akarják.

Ekkor toppan be az életébe Lord Declan Camarine, a mágiai kékvérű, aki szintén elhatározza, hogy megszerzi magának a lányt. És vele egy időben érkezik a különös, varázslatra éhes teremtmények egész hada. Rose-nak és a kékvérűnek össze kell fognia a szörnyű lények és megteremtőjük ellen, különben odalesz az egész Perem, és mindenki aki ott él…

Most sokan nem fognak szeretni, de ez a könyv nekem csalódás volt. Majd' megvesztem érte, hogy elolvashassam, mert mindenhonnan pozitív kritikákat hallottam/olvastam, maga a tartalom is megfogott, szóval repesve vártam a megjelenést, és hogy a kezem közé kaparinthassam végre.

Alapvetően jól indult, tetszett a világ felépítése, az, ahogyan a mágiát kezelték és a karakterek is érdekesnek tűntek. A két kisfiú nagyon aranyos volt, Rose pedig... nos, vártam, hogy többet tudjunk meg róla. És vártam... és vártam... és aztán vége lett a könyvnek! Elvileg ő a főszereplő, de még a szem- vagy hajszínét se sikerült kiderítenem (vagy átsiklottam felette, nem tudom). Georgie és Jack sokkal inkább kidolgozottnak tűnt a számomra, mint a főszereplő. 400 oldalon keresztül Rose minden lépését követtem és mégis, alig tudtam meg valamit a jelleméről. Declannel egy csöppet jobb a helyzet (róla a főhősnőnk milliószor elmondta, hogy néz ki és milyen szexi), de ő meg túlontúl sablonosra sikeredett ahhoz, hogy érdekes lehessen. Aztán lehet, hogy csak nekem vannak túl nagy elvárásaim... számomra a paranormális-romantikus könyvek Nalini Singh-nél kezdődnek, az ő karakterei pedig zseniálisan fel vannak építve.

A cselekmény viszont izgalmas volt és végső soron szerintem emiatt olvastam el olyan gyorsan ezt a könyvet. Pörgő volt, akciódús, bár nem túl rejtélyes. Amit nem érek fel ésszel, hogy néha olyan hosszan és részletesen írja le a környezetüket, amit itt-ott már túlzásnak is érzek, de három mondatot nem képes szánni a főszereplők lelki világára. És nem, ez nem csak annyi, hogy az olvasó fantáziájára bízza és nem szájbarágós. Konkrétan nem létezett karakterizálás és ez végig, folyamatosan bosszantott. Vártam, hogy csak elejtenek pár csipet morzsát, de nem. És ez azt eredményezte, hogy se Rose, se Declan nem kerültek túl közel a szívemhez.

Azért említsünk pár pozitívumot is, hiszen egyáltalán nem volt ez rossz élmény. A szócsaták viccesek voltak, jókat kacarásztam rajtuk, pláne ha a két kiskölyök is beszállt, William felkeltette az érdeklődésemet (remélem, a második kötet jobban fog tetszeni) és a világ nagyon-nagyon tetszett! Georgie-ért fájt a szívem, Casshorn - a főgonosz - elég őrültre sikeredett, csak jó lett volna, ha egy kicsit jobban meg tud borzongatni. Lehetett volna kiszámíthatatlanabb, elvégre néhány csavar meglazult a fejében és zseni is volt a lelkem.

– Gyulladáscsökkentő. Kicsit tompítja a fájdalmat, és megakadályozza, hogy megduzzadjon és bepirosodjon. Nyelje le, ne rágja össze.
– Azt gondoltam, feldugom az orromba, és rozmárt játszom, de ha ragaszkodik hozzá, le is nyelhetem.

Úgyhogy összességében jó kis könyv volt ez, csak nem döntött le a lábamról. De kíváncsi vagyok a folytatásra! Ja, azért azt megemlíteném, hogy a könyv tele volt elírásokkal és idegesítően sokszor ismétlődtek a nevek. Minden mondatban Rose, Rose, Rose... nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, de miután az angolban ez nem okoz túl nagy problémát, hiszen az egyes szám harmadik személynek külön van férfi és női verziója, ezért gondolom, ez fordítási/szerkesztési hiba. Azért ennyi pénzért erre jó lenne odafigyelni.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: William

Kedvenc jelenet: Rose és Declan szócsatái, a legvégén a slusszpoén. Az tényleg jó volt. :)