Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 208
„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!” “
Cserna-Szabó András
A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!
Már akkor tudtam, hogy ez nekem kelleni fog, amikor hírét vettem, hogy készülőben a megjelenése. Imádom a Showder Klubot, egy nehéz nap után számomra a tökéletes kikapcsolódás elröhögcsélni a kanapén, és Bödőcs Tibor egyike a kedvenceimnek a stand uposok díszes társaságából. Minden alkalommal fetrengek a sztorijain és a stílusán, és azt is levágja bárki, aki egy percnél tovább nézi, hogy nem "csak" egy újabb humorista, aki a szokásos témákon megy végig (az úgynevezett piálás-gyerek-politika-falunap tengelyen), hanem elképesztő műveltséggel is rendelkezik, amitől élmény hallgatni az összes barokk körmondatát a hatvanmillió hasonlatával és utalásával. Így nem is volt kérdés, hogy érdekel a könyve, pedig akkor még azt se tudtam, miről fog szólni.
A fülszöveg, vagyis inkább méltatás, ami jelen esetben fülszövegként funkcionál ugyan említi a paródia szót és így utólag már teljesen nyilvánvaló a dolog, de elsőre hogy őszinte legyek, átsiklottam felette, így nem voltam benne biztos, mit is várjak, csak azt tudtam, hogy valószínűleg remekül fogok szórakozni. Nos, ez mindenképp bejött!
Az Addig se iszik egy paródiagyűjtemény, így mint kerek egészet elég nehéz értékelni, pont ahogy egy novelláskötetet is. Itt is volt, ami tetszett, volt ami kevésbé. Volt ami betalált, volt aminél max a szemöldököm vontam fel. A paródia amúgy is egy nagyon "ízlések és pofonok" műfaj: mindenkinek más a vicces és máshogy. Jól ismert írók nevei szerepelnek benne, magyarok és külföldiek egyaránt. Jobb esetben olvastuk őket, kevésbé jobb viszont gyakoribb esetben csak tettetjük, hogy olvastuk, de mindenképp ismerősen csengenek, tisztelet a kivételnek. Viszont az a rossz hírem van, hogy ha csak a wikipédiából ered az ismeretünk, nos a poénok jó része úgy fog elzúgni a fejünk felett, hogy maximum a szele legyint.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy abszolút egy büdös kukkot se fogunk érteni azokból a szösszenetekből, amiknek nem olvastuk az eredetijét, de mindenképp le fog vonni az élvezeti értékéből. Persze ez is esetfüggő, például Hátes S. Tamás csodáján tökéletesen el lehet szórakozni Hunter S. Thompson mély ismerete nélkül (bár azért a Rumnapló trailerét legalább nézd meg, csak hogy a drogmámor értelmet nyerjen), de gyakran óhatatlanul is azt fogja érezni az ember, hogy valamiből kimarad. Bölcsészpalántaként szerencsére nem voltam nagyon elveszve, már ami a neveket illeti. Akadt persze olyan, akitől nem olvastam, a harmadik szekcióból van még mit behozni, főleg kortárs magyar irodalom terén (most mit csináljak, nem szorult belém elég patriotizmus, más kultúrák mindig jobban izgatták a fantáziámat. Előbb veszek kézbe egy afrikai verseskötetet, evvan). Egyébként e téren azért örvendtem volna egy csöppnyi diverzitásnak: az egy dolog, hogy én a nemzetközi vizeket részesítem előnyben, de igencsak szemet szúrt, hogy csak férfiak kaptak helyet a kötetben.
Ha Hitler túlélte volna a wart, az ő ügyvédje nézett volna ilyen szemekkel Nürnbergben, ahogy én nézhettem ekkor. (Szegény germánok! Mire megbocsátottuk volna Adolfot, jött Dieter Bohlen. Zárójel bezárva).
/Hántes S. Tamás/
Mindjárt az első paródia, amikor Krúdy Casanovája, Szinbád viszi iskolába a gyereket rémisztő pontossággal idézte fel bennem a magyar faktot gimi utolsó évéből, amikor ezzel kínoztak minket, és azon kaptam magam, hogy a húsleves és valami táncosnő részletező leírásának olvasása közepette az aznapi menzakaját próbálom kitalálni. Itt viszont ahányszor sodródni kezdene a figyelmem, Bödőcs bedob valami váratlant, amitől azonnal magamhoz térek és jobb esetben felkuncogok.
Orwell női diktatúrájához sem szükséges az 1984, bár miután az egyik kedvenc könyvemről van szó, erre pont nagyon odafigyeltem. Az ötlet kicsit lerágott csont, de a kivitelezés nekem nagyon feküdt, elképesztő, Bödőcs mennyire el tudja kapni a stílust. A csúcspontot számomra mindenképp Márquez jelentette, azon hangosan visítottam, de Hemingwayen is remekül szórakoztam, mondjuk az főként a Rómeó és Júlia abszurditásának volt a folyománya inkább, semmint maga Hemingway stílusának a kifigurázása. Örkény egypercesei is zseniálisak voltak, bár az a helyzet, hogy az egyáltalán nem érződött paródiának, hanem sokkal inkább folytatásnak: ezeket akár maga Örkény is írhatta volna. Azért azt a ziccert kihagyni, hogy A pápa kitért a hitéből (A pápa elvesztette a hitét egypercesnél) szerintem kár volt, de üsse kavics, ennyi belefér.
Mindenki annyi idős, amennyinek a szeretője érzi, és amennyinek a felesége visszasírja – szokta mondani gyakorta Don Carlos Sanchez, strucctojás-heréin zárdaszüzeket hintáztatva. A családi ház az élet nagy óceánjárója, melyen az asszony a kérlelhetetlen kapitány, de a szeretőtől duzzad a vitorla – állította más alkalmakkor. Rájött már rég, hogy a házasságban egyszerre kell tüzet oltani, szalonnát sütni és jóllakni, ahogy sikerül, bármi áron.
/Gabriel Garcia Márquez/
A kellemes meglepetések mellett persze akadtak olyanok is, amik annak ellenére, hogy ismertem az íróját, nem feküdtek. Ilyen volt például a Proust paródia, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy Az eltűnt idő nyomában-nal engem vallatni lehetne. A Kosztolányi darabtól se voltam annyira elájulva, pedig őt még szeretem is. És itt jön be az, hogy egy ilyen típusú kötetben, egy ilyen műfajnál sose lesz olyan, hogy hibátlan: ez a vagy bejön vagy nem orosz rulett, és minden paródia kezdetével újraindítják a sorsolást. Már csak a nagy számok törvénye alapján is tuti, hogy lesz olyan, ami nem fog tetszeni, szóval ezzel nem árt számolni előzetesen. Így viszont összességében nagyon nehéz beszélni erről a kötetről.
Ajánlanám-e? Még szép. Na de mindenkinek? Eeeeh. Ezt az irodalom nerdek fogják igazán értékelni, azok, akik nem igazán vannak barátságban a szépirodalommal szerintem max elvétve tudnak élvezni egy-két darabot, de összességében nem igazán. Azt is megjegyezném, hogy ez a könyv így egyben baromi tömény. Vannak kötetek, amiket lapozgatásra terveztek, és az Addig se iszik is ilyen. Értem ez alatt azt, hogy ez nem olyan, mint egy regény, amit leülsz és elolvasod, aztán kiskezit csókolom. Apránként elosztva sokkal szórakoztatóbb élményt fog nyújtani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése