Dan Krokos: Hamis valóság

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 256

Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kisebb spoilereket tartalmaz az első részre vonatkozóan!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert nagyon-nagyon akartam szeretni. Az első részt tavaly nyáron olvastam, és abszolút pozitív élménynek könyveltem el, vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. A molyos százalék is reményre adott okot, hiszen 85%-on áll, így nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. 

Kezdjük a jóval, a borítóval: hát ez az új köntös egyszerűen telitalálat! Mindhárom borító csodaszép, tökéletesen passzol a hangulathoz, a tartalomhoz, a színek élénkek, az egész úgy purrfect, ahogy van. 

Forrás

Az előző részhez képest sokkal lassabban indul a cselekmény: egy középsuliban kezdünk, ahol a már előző kötetből megismert rózsáink próbálnak beolvadni és normális életet élni. Nekem már itt problémáim támadtak: nem a lassabb kezdettel, mert a könyv még így is olvastatja magát, és repülnek az oldalak, hanem hogy itt máris elkezdődött az a klisét klisére halmozás, amitől én a hajam téptem ki. Na de, erről majd később.

A Hamis emlékekben viszonylag kevés helyszínnel dolgoztunk. Persze, ment a bújócska-fogócska, de alapvetően kicsinek érződött a könyv világa, izoláltnak, és bár ezt nem mindig komálom, ott nagyon is jól működött. Itt viszont kinyílnak a kapuk, kitágul a világ, és olyan dolgok derülnek ki, amitől mindenkinek leesett az álla. Sajnos én pont nem tartoztam ezek közé. Az alapsztoriban annyi de annyi lehetőség lenne, de azok is maradnak, nem lesz belőlük semmi, legalábbis nekem nagyon is így tűnt. Félre ne értsetek, történnek dolgok, csak épp folyamatosan az az érzésem, hogy én ezeket a mozzanatokat olvastam már valahol. 

Nyilván nincs új a nap alatt, új dolgot kitalálni manapság már csaknem lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy az összes valaha volt YA sci-fi/fantasy/disztópia elemeit bele kell szuszakolni egyetlen trilógiába. Mindehhez pedig egy kellemes aláfestőzenét biztosított a szerelmi háromszög, amiből esetenként sokszög lett, de amúgy igazából háromszög az, csak kicsit sok a klón és néha nehéz számon tartani, hogy ki melyik verzióval mit csinált. Mindezt pedig olyan angst szinttel tolták meg, hogy komolyan, szerintem a Vampire Diaries földhöz verte magát, aztán pedig elbújt szégyenében, mert ezt a vergődést lehetetlen überelni. 

Igazából a probléma nem a tipródásnál kezdődik, mert oké,  érthető, hogy miután folyton keverednek az emlékek, meg a személyek, és ráadásul tinédzserekről van szó, szóval működnek a hormonok, nos még meg is tudnám érteni, hogy mindenki keresztbe-kasul akar romantikázni, és néha összezavarodnak az érzelmek. De néha annyira szájbarágós az egész. Egyébként lehet, hogy ez nálam ilyen egyéni szoc problem, mert Cassandra Clare-nél is gyakran ebbe a problémába ütközöm, de baromira utálom, amikor ilyen szinten a képembe tolnak érzéseket, meg belső konfliktusokat. Azokat ÉREZTETNI kell. Azért ÉRZÉSEK. A gyomromban kéne érezzem, meg a szívemben, leszűrni a karakter viselkedéséből, a sorok közül, a szünetekből a beszélgetésben. Hát itt ez nagyon nem volt meg, mert Miranda konkrétan mindent az orrunk alá tol, akár akarjuk, akár nem. Nos, én nagyon nem akartam. Megintcsak, ez egy egyéni preferencia, mert van akit abszolút nem zavar, de sajnos én háklis vagyok az ilyenekre.

A cselekményre visszatérve egyébként, az továbbra is pörög, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a grandiózus húzás, amit az író bevetett, a sztori javára válik-e. Az elején már említettem, hogy ebben a részben elég erősen kitárul a világ, és még több dolog derül ki arról, hogy mi is folyik a háttérben. Az első kötetben még követhetőek voltak a klónok számai, meg az egész mindenség, de itt egy kicsit elszaladt a krokodil ló az íróval, mert annyi Miranda, meg Noah rohangált fel-alá, hogy néhol elvesztettem egy-egy pillanatra a fonalat, pláne amikor már a fekete trutyi is bekerült a képbe, ami némiképp megvariálta a felállást.

A fordulat. Mármint A fordulat, a sok kicsi mellett, mert amúgy meg kell hagyni, Krokos szereti csűrni-csavarni az eseményeket, amitől kifejezetten gyorsan olvashatóvá válik a regény. Nem akarok spoilerezni, akik olvasták, szerintem tudják, mire gondolok. Lehet, hogy csak nekem volt disztópia túladagolásom, de gyerekek... ha nekem erről nem egy az egyben a Divergent jutott eszembe. Amikor megláttam, csak így ültem, néztem ki a fejemből, aztán pedig nemes egyszerűséggel elkáromkodtam magam. Mert így... neeeeeeeeee. De tényleg. Neeeeee.

A karakterek, nos ők továbbra se állnak közelebb hozzám, mint az elsőben. Reménykedtem némi fejlődésben, egy kis mélységben, de csak itt-ott villan meg az, amiből én többet szerettem látni, így egyáltalán nem sikerült kötődnöm egyikükhez sem. A feszes tempójú cselekmény elérte, hogy nekik szurkoljak, de alapvetően mindenki megmaradt a kis dobozkájában, amit az író már az első részben kijelölt nekik. Mintha még mindig csak vázlatok lennének, pedig már bőven az árnyalásnál kellene járnunk.

A végére hagytam azt, ami beütötte az utolsó szöget a képletes koporsóba: a fordítást. Hűha. Hol kezdjem. Helyenként egészen oké volt, csupán a szöveg döcögött és nem volt olyan lendületes, amennyire lehetett volna, helyenként viszont egész egyszerűen katasztrofális. Az egy dolog, hogy itt-ott becsúszik egy félrefordítás, de amikor konkrétan magyarul sincs értelme a mondatnak, na azt túlzásnak érzem.

Összességében, sajnos nekem ez most nem volt akkora élmény, amekkorára én számítottam, vagy amekkorát szerettem volna. Az első rész sokkal jobban tetszett, de a molyos értékeléseket elnézve, könnyen lehet, hogy mindez csak azért van, mert a könyv kicsit túl sok olyan elemet alkalmazott, amit én személy szerint nehezen viselek, vagy egyenesen rühellek, így nem tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem ajánlom senkinek. Aki könnyed szórakozást keres, valami pörgős, kalandos sztorit, annak simán lehet, hogy pont ez lesz a telitalálat.

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.

Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt. 

Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.

A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what

Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.

Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni. 

Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.

Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.

Értékelés: 4/5

Bödőcs Tibor: Addig se iszik

Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 208

„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!” “

Cserna-Szabó András

A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!

Már akkor tudtam, hogy ez nekem kelleni fog, amikor hírét vettem, hogy készülőben a megjelenése. Imádom a Showder Klubot, egy nehéz nap után számomra a tökéletes kikapcsolódás elröhögcsélni a kanapén, és Bödőcs Tibor egyike a kedvenceimnek a stand uposok díszes társaságából. Minden alkalommal fetrengek a sztorijain és a stílusán, és azt is levágja bárki, aki egy percnél tovább nézi, hogy nem "csak" egy újabb humorista, aki a szokásos témákon megy végig (az úgynevezett piálás-gyerek-politika-falunap tengelyen), hanem elképesztő műveltséggel is rendelkezik, amitől élmény hallgatni az összes barokk körmondatát a hatvanmillió hasonlatával és utalásával. Így nem is volt kérdés, hogy érdekel a könyve, pedig akkor még azt se tudtam, miről fog szólni.

A fülszöveg, vagyis inkább méltatás, ami jelen esetben fülszövegként funkcionál ugyan említi a paródia szót és így utólag már teljesen nyilvánvaló a dolog, de elsőre hogy őszinte legyek, átsiklottam felette, így nem voltam benne biztos, mit is várjak, csak azt tudtam, hogy valószínűleg remekül fogok szórakozni. Nos, ez mindenképp bejött!

Az Addig se iszik egy paródiagyűjtemény, így mint kerek egészet elég nehéz értékelni, pont ahogy egy novelláskötetet is. Itt is volt, ami tetszett, volt ami kevésbé. Volt ami betalált, volt aminél max a szemöldököm vontam fel. A paródia amúgy is egy nagyon "ízlések és pofonok" műfaj: mindenkinek más a vicces és máshogy. Jól ismert írók nevei szerepelnek benne, magyarok és külföldiek egyaránt. Jobb esetben olvastuk őket, kevésbé jobb viszont gyakoribb esetben csak tettetjük, hogy olvastuk, de mindenképp ismerősen csengenek, tisztelet a kivételnek. Viszont az a rossz hírem van, hogy ha csak a wikipédiából ered az ismeretünk, nos a poénok jó része úgy fog elzúgni a fejünk felett, hogy maximum a szele legyint. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy abszolút egy büdös kukkot se fogunk érteni azokból a szösszenetekből, amiknek nem olvastuk az eredetijét, de mindenképp le fog vonni az élvezeti értékéből. Persze ez is esetfüggő, például Hátes S. Tamás csodáján tökéletesen el lehet szórakozni Hunter S. Thompson mély ismerete nélkül (bár azért a Rumnapló trailerét legalább nézd meg, csak hogy a drogmámor értelmet nyerjen), de gyakran óhatatlanul is azt fogja érezni az ember, hogy valamiből kimarad. Bölcsészpalántaként szerencsére nem voltam nagyon elveszve, már ami a neveket illeti. Akadt persze olyan, akitől nem olvastam, a harmadik szekcióból van még mit behozni, főleg kortárs magyar irodalom terén (most mit csináljak, nem szorult belém elég patriotizmus, más kultúrák mindig jobban izgatták a fantáziámat. Előbb veszek kézbe egy afrikai verseskötetet, evvan). Egyébként e téren azért örvendtem volna egy csöppnyi diverzitásnak: az egy dolog, hogy én a nemzetközi vizeket részesítem előnyben, de igencsak szemet szúrt, hogy csak férfiak kaptak helyet a kötetben. 

Ha Hitler túlélte volna a wart, az ő ügyvédje nézett volna ilyen szemekkel Nürnbergben, ahogy én nézhettem ekkor. (Szegény germánok! Mire megbocsátottuk volna Adolfot, jött Dieter Bohlen. Zárójel bezárva).

/Hántes S. Tamás/ 

Mindjárt az első paródia, amikor Krúdy Casanovája, Szinbád viszi iskolába a gyereket rémisztő pontossággal idézte fel bennem a magyar faktot gimi utolsó évéből, amikor ezzel kínoztak minket, és azon kaptam magam, hogy a húsleves és valami táncosnő részletező leírásának olvasása közepette az aznapi menzakaját próbálom kitalálni. Itt viszont ahányszor sodródni kezdene a figyelmem, Bödőcs bedob valami váratlant, amitől azonnal magamhoz térek és jobb esetben felkuncogok.

Orwell női diktatúrájához sem szükséges az 1984, bár miután az egyik kedvenc könyvemről van szó, erre pont nagyon odafigyeltem. Az ötlet kicsit lerágott csont, de a kivitelezés nekem nagyon feküdt, elképesztő, Bödőcs mennyire el tudja kapni a stílust. A csúcspontot számomra mindenképp Márquez jelentette, azon hangosan visítottam, de Hemingwayen is remekül szórakoztam, mondjuk az főként a Rómeó és Júlia abszurditásának volt a folyománya inkább, semmint maga Hemingway stílusának a kifigurázása. Örkény egypercesei is zseniálisak voltak, bár az a helyzet, hogy az egyáltalán nem érződött paródiának, hanem sokkal inkább folytatásnak: ezeket akár maga Örkény is írhatta volna. Azért azt a ziccert kihagyni, hogy A pápa kitért a hitéből (A pápa elvesztette a hitét egypercesnél) szerintem kár volt, de üsse kavics, ennyi belefér.

Mindenki annyi idős, amennyinek a szeretője érzi, és amennyinek a felesége visszasírja – szokta mondani gyakorta Don Carlos Sanchez, strucctojás-heréin zárdaszüzeket hintáztatva. A családi ház az élet nagy óceánjárója, melyen az asszony a kérlelhetetlen kapitány, de a szeretőtől duzzad a vitorla – állította más alkalmakkor. Rájött már rég, hogy a házasságban egyszerre kell tüzet oltani, szalonnát sütni és jóllakni, ahogy sikerül, bármi áron.

/Gabriel Garcia Márquez/ 

A kellemes meglepetések mellett persze akadtak olyanok is, amik annak ellenére, hogy ismertem az íróját, nem feküdtek. Ilyen volt például a Proust paródia, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy Az eltűnt idő nyomában-nal engem vallatni lehetne. A Kosztolányi darabtól se voltam annyira elájulva, pedig őt még szeretem is. És itt jön be az, hogy egy ilyen típusú kötetben, egy ilyen műfajnál sose lesz olyan, hogy hibátlan: ez a vagy bejön vagy nem orosz rulett, és minden paródia kezdetével újraindítják a sorsolást. Már csak a nagy számok törvénye alapján is tuti, hogy lesz olyan, ami nem fog tetszeni, szóval ezzel nem árt számolni előzetesen. Így viszont összességében nagyon nehéz beszélni erről a kötetről.

Ajánlanám-e? Még szép. Na de mindenkinek? Eeeeh. Ezt az irodalom nerdek fogják igazán értékelni, azok, akik nem igazán vannak barátságban a szépirodalommal szerintem max elvétve tudnak élvezni egy-két darabot, de összességében nem igazán. Azt is megjegyezném, hogy ez a könyv így egyben baromi tömény. Vannak kötetek, amiket lapozgatásra terveztek, és az Addig se iszik is ilyen. Értem ez alatt azt, hogy ez nem olyan, mint egy regény, amit leülsz és elolvasod, aztán kiskezit csókolom. Apránként elosztva sokkal szórakoztatóbb élményt fog nyújtani. 

Színezők és orgyilkosok újratöltve

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 96

Tele szemkápráztató rajzokkal az Assassin’s Creed játékokból! Ez a gyönyörű színezőkönyv olyan ikonikus jelenetek tartalmaz, mint amikor Ezio Leonardo da Vinci repülő szerkezetében cikázik Velence egén, Connor száguld a függetlenségi háború csatamezein, vagy Altaïr bizalomugrása egy várfalról. A kötet rengeteg mintát, képet és ábrát vonultat fel a történelemből, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó megtöltse őket színekkel és élettel.

Megénekeltem én már a kalandjaimat és az elsődleges tapasztalataimat Benővel (adtam egy kollektív nevet az assassinoknak, mert amúgy halvány lila ibolyám sincs róla, hogy melyik-melyik, prológusos bloggertársaimnak meg annyira tetszett, hogy azóta is így emlegetjük őket), tehát ha arra vagy kíváncsi, mit szólok a színezőhöz, milyenek a lineartok, kiknek ajánlanám, plusz a két első próbálkozásomat, akkor csekkold az első bejegyzésemet itt.

Ez inkább egy update-ként szolgál, ugyanis mostanság megint elővettem és be is fejeztem egy újabb képet, így gondoltam megmutatom nektek a végeredményt, illetve válaszolnék egyúttal azokra a kérdésekre, amiket nekem szoktak szegezni a színezés kisebb trükkjeivel kapcsolatban. Úgyhogy ha ilyesmik érdekelnek, maradj velünk! (velem és Benővel ;))

Először is, frizbis Benő után bemutatnám nekteeek.... fürdőköpenyes Benőt!

Nagyon szerettem ezt a képet pingálni, tökéletes foglalatosság volt sorozatnézés, illetve hangoskönyvek hallgatása mellé, mert nem vonta el a figyelmemet róluk, de közben mégis lefoglalta a kezemet, ami nálam mindig probléma, ha valami passzív tevékenységet végzek, pl. filmezés vagy hallgatás (akár zene, akár más).

work in progress

 A színezőkben az a jó, hogy nem igazán lehet őket elrontani. Többszörösen igaz ez, ha rétegekben gondolkodunk. Magyarán nem kell megelégedni egyetlen árnyalattal, én szinte az összes részletnél minimum hármat használtam, de inkább négyet, ami élénkebbé teszi a végeredményt, és lefed gyakorlatilag bármilyen hibát. Például Benő fürdőköpenyének első rétege világoskék volt, majd fokozatosan vittem rá a sötétebb kékeket, majd a lilát, végül pedig a feketét. A háztető esetében is világosszürkéről indultunk, majd erre ment rá a sötétkék, végül a fekete.

Ha mélyíteni szeretnéd az árnyékokat, bátran használj fekete zseléstollat! Ezt a trükköt nekem is So-So tanította. A kabáton a gyűrődések árnyéka mind zseléstollal van kiemelve, ahogy a házakon a sötétebb szélek és beugrók is. Csak húzz egy keveset a kiindulóponthoz, majd maszatold el az ujjaddal a színezés irányával párhuzamosan.

Ja, ha már irány. Ha nem szeretnéd, hogy tigriscsíkos legyen a végeredmény, javasolnám az apróbb, körkörös mozdulatokat a függőleges vagy vízszintes satírozás helyett. Kevésbé fárasztó amúgy is, és sokkal egységesebb a végeredmény. Még ha egy bizonyos irányba is haladsz, miközben viszed fel a színt, körökkel érdemesebb operálni vonalak helyett. Illetve mire nem jó a fehér ceruza: nem csak a fénypontokra tökéletes, de arra is, hogy el szeretnéd simítani a ceruza által hagyott textúrát (azokat a fránya kis fehér szemcséket, you know). Bár meg kell jegyeznem, hogy ez elsődlegesen világosabb árnyalatokon működik. Viszont a sötéteknél nem is szokott probléma lenni, legalábbis nálam, mert 3-4 rétegnyi szín tökéletesen lefedi a papírt. Minden másra ott a Mastercard.

Végül, de nem utolsó sorban pedig... türelem rózsát terem. Így elszórakozgatni egy-egy képpel elég babramunka, éppen ezért használom inkább afféle pótcselekvésnek, semmint hogy konkrétan leüljek, hogy akkor én most színezni fogok. Nem kell rágörcsölni, nem tanulmányrajz ez. A lényeg az, hogy érezd jól magad, miközben csinálod: leld örömed a színekben, az árnyékokban, és az alkotás örömében. Ami így nagyon nyálasan hangzik, de alapvetően tényleg ez a lényeg. Nem hiába relaxálásra találták ki ezeket a könyvecskéket. Bár könyvnek nevezni az én példányomat már erős túlzás, ugyanis totálisan elengedett a ragasztó, de annyira nem is bánom, mert így kényelmesebb színezni is.

Úgyhogy hajrá, színezzetek ti is Benőket (vagy ami a kicsi szívetek vágya)!

A könyvet még egyszer köszönöm szépen a Fumax kiadónak.