2018. február 28., szerda

Andy Weir: Artemis

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 318

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Azóta a radaromon van ez a könyv, hogy elterjedtek a hírek a megjelenéséről. Miután A marsi olyan kellemes meglepetés volt anno 2015-ben, egyértelmű volt számomra, hogy a közben beérkező erősen vegyes vélemények ellenére is teszek egy próbát az Artemisszel. Az elhatározás megvolt, de azért nem mondom, hogy félelem nélkül kezdtem neki ennek a sztorinak. Lehet, segített, hogy a negatív kritikák már előzetesen lerángatták az elvárásaimat az égből, én ugyanis kellemesen meglepődtem. A dologhoz hozzátartozik, hogy félig olvastam, félig pedig az angol hangoskönyvet hallgattam Rosario Dawson előadásában, aki valami zseniális munkát végzett! Szóval, ha angol hangoskönyvet kerestek... az Artemis tökéletes választás! Komolyan. Az már csak hab a tortán, hogy Rosario egy az egyben úgy néz ki, ahogy én Jazzt elképzeltem.


Gyerekek, hát ez nem volt rossz!

Nem azt mondom, hogy megváltotta a világomat, de lekötötte a figyelmemet és helyenként csak úgy hirtelen meglepett egy-egy poénnal, amitől önkéntelenül is kicsúszott egy-egy vihogás a számon. Na, de kezdjük az elejéről.

Weirnek nagyon megy a sci-fi világfelépítés, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudja, miről beszél. Én mondjuk full laikus vagyok, tehát lehet, hogy a műszaki beállítottságú egyedek nem így fognak vélekedni, de a magam részéről egyszer se kellett megállnom megkérdezni, hogy mi a jó isten folyik itt, mert ennek így semmi értelme. Maga az Artemis mint város a holdon tök jól működött, a létezés szabályait pedig sikerült logikus és közérthető módon elmagyaráznia az írónak.

Ami a főszereplőt illeti, Jazz Bashara az elején rohadtmód idegesített. Erőltetettnek éreztem a lazáskodó stílusát, meg a mindenre sz*rok életfilozófiáját, és kissé lerágott csontnak tűnt megint az apakomplexussal előhozakodni. De! Úgy nagyjából az első nyolcvan oldal után mindennek ellenére elkezdtem megkedvelni. Nem tudom, hogy csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy a poénjai lettek jobbak, de a végére egészen megenyhültem vele szemben és már nem irritált a személyisége olyan elemi szinten. Meg azért azt is illik itt megjegyezni, hogy legalább van önkritikája a csajnak, amit tulajdonképpen becsültem benne. Elég szilárd volt a saját értékrendje ahhoz, hogy ne legyen olyan hatalmas morális konfliktus abból a tényből, hogy Jazzt nem igazán izgatják a törvények - még az a kevés se, ami Artemist összetartja.

A karakterekről egyébként úgy összességében elmondható, hogy habár nem voltak lövészárok mélységűek, de miután ez egy cselekményközpontú könyv, ez annyira nem is zavart. Svoboda, az ukrán csávó például nekem egy az egyben Scotty volt a Star Trekből (az újból, ahol Simon Pegg alakítja), egy kicsivel fiatalabb kiadásban és jobb hajjal, ami már csak azért is vicces, mert még emlegették is a sorozatot. Néha előfordul, hogy beugrik egy ilyen asszociáció, és aztán nem tudok megszabadulni a gondolattól, és így voltam vele itt is.

A cselekmény kellemesen pörgött, a második felére kifejezetten érdekes lett, és bár a végén volt egy kisebb WTF momentumom, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is érzek vele kapcsolatban, de ezen túlmenően tök oké volt. Helyenként egy kis öniróniát illetve parodisztikus hangulatot véltem felfedezni, de lehet, hogy ezt csak én éreztem így. Pl. amikor kedvenc kínai csávónk még arra az öt perc élet-halál harcra se hagyta abba a picsogását, és végig ott rinyált. Kicsit olyan volt, mint a Katasztrófafilmet nézni: fáj, de azért önkéntelenül is röhögsz közben.

Az a helyzet, hogy sajnáltam egy kicsit ezt a könyvet, mert alapból vesztes helyzetből indult: ha ez lett volna Weir első könyve, fele ennyien nem köpködtek volna rá. De hát ott van neki A marsi nagytesónak. Az Artemis a sci-fi Ron Weasleyje: az elődje már a csillagokat is lehozta az égről és kipipálta az összes dobozt, amit ki lehetett, ezek után pedig igen nehéz színre lépni és nem lebőgni. Mindenki A marsit akarta újra olvasni, de úgy, hogy közben más legyen, meg újszerű, de ne túlságosan, csak épp annyira, hogy megint leessen mindenkinek a zoknija tőle.

Az a nagy büdös helyzet, hogy ez nem A marsi. Persze, a humor hasonló, és ez is az űrben játszódik, de az Artemis totál más tál tészta. És őszintén, ha kicsit megpróbáljuk kiverni a fejünkből a big brothert, és önmagában csak az Artemisre fókuszálni, ez egy tök szórakoztató, gyorsan olvasható, kalandos könyvecske, amivel szuperül el lehet lenni. Én legalábbis szerettem olvasni, egy percig se unatkoztam, és többször is hangosan felnevettem. Tudom ajánlani!

Értékelés: 4/5

2018. február 11., vasárnap

Kerstin Gier: Silber 2

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 340

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából.

Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?

A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárói, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

SPOILERES BEJEGYZÉS AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!


Kerstin Gier könyvei mindig feldobják a hangulatomat és jobb kedvre derítenek, akármikor veszem őket a kezembe. Nem volt ez másképp a Silber folytatásával sem. Az első részt még a tavalyi év vége felé olvastam (értékelés itt), és most a Prológus tematikus hetének köszönhetően alkalmam nyílt fejest ugrani a második részbe is.

A kezdet mondjuk nem volt annyira zökkenőmentes, mint az első rész esetében. Valahogy nehezebb volt belerázódni a sztoriba, sokkal kevésbé ragadott meg az első 20-30 oldal, de ez lehet annak is az oka, hogy az előző olvasmányom hangulata merőben más volt, és még fél lábbal abban lubickoltam, amikor belekezdtem a Silberbe.

A szerkesztés illetve a fordítás határozottan nem segített. Ameddig az első rész - néhány sarkallatos ponttól eltekintve - teljesen rendben volt ilyen téren, itt csak meredezett a szemem, meg a hajam. Először is a szerkesztés: az a rengeteg lábjegyzet, már helyenként szakirodalom feelingem volt a dologtól. Ráadásul a túlnyomó többségük teljesen szükségtelen. Nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, vagy csak a magyar verzióban, de valami rettenet volt, és gyakran az egyetlen, amit elért az az volt, hogy kizökkentett a sztoriból. Ami a fordítást illeti... én nem tudom, hogy eredeti németből vagy angolból csinálták, de uff néhány helyen... csak egy pár eklatáns példa (Bokker de büszke lenne rám ezért a szóhasználatért): imagináció, vintázs (vintage), örökségleső (aminél csak tippelni tudok, hogy a hozományvadászra gondoltak...? De ez majdnem jobb volt, mint a tulipántaposó), vagy éppen a kolletarális kár, ami testvérek között is járulékos veszteség. Ja, szóval határozottan észrevehető volt a minőség romlása az első részhez képest, amit nem igazán tudok mire vélni. Nem azt mondom, hogy teljesen elrontotta az olvasási élményt, mert nem, de nem is segített, annyi szent.

Ami a sztorit illeti, kicsivel az első rész vége után vesszük fel a fonalat, amikor Liv és Mia visszatérnek Londonba a karácsonyi szünet után. Elvileg mindennek ki kellene simulnia, hiszen Anabel biztonságban el van zárva a diliházban, de valahogy csak egyre több a dráma a nappali életükben, és egyre furább dolgok történnek álmukban is. Problémák merülnek fel Henry és Liv között, megérkezik Ernest anyja - a Bokker -, Charles és Lottie bénáznak, Florence csúcsformában van és nem a jó értelemben, és Arthur se tette meg azt a szívességet, hogy eltűnjön a balfenéken.
Magyarán zajlik az élet. Álmában Liv folyton motozásokat hall, attól tart, hogy valaki irányítja Miát, miután a húga elkezd alvajárni, és előkerül egy ütődött figura is, akit aztán igazán nem tud mire vélni.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy végre egy kicsit kitágultak a lehetőségek ezzel az egész álomjárásos balhéval kapcsolatban. Feszegetjük a határokat, új dolgokat tudunk meg, nem hagyja Gier, hogy megunjuk a fantasy/paranormális vonalat, és átvegye a vezetőszerepet a nappali dráma. Nagyon szépen összefonódnak az álombeli és a nappali események.

Liv egyébként továbbra is zseniális főhős, változatlanul nagyon kedvelem mind őt, mind a húgát, Miát. Viccesek, szerethetőek, életrevalóak, ami több mint amit a legtöbb YA főhősnőről el lehet mondani manapság. Persze, megvannak a hülyeségeik. Ebben a részben igencsak mélyre ástunk Liv belső kétségeiben, főleg ami a Henryvel való kapcsolatát illeti. Ha már Henry és Liv. Álljunk meg egy pillanatra, hogy értékeljük, milyen halál aranyosak ezek ketten együtt, annak ellenére, hogy drága szőke backstreet boy tagunk teljesen gyökér módon bír kezelni bizonyos dolgokat. De még így is. HALÁL. CUKIK.

Csomó helyen láttam, hogy mindenki Graysonnal akarja összehozni Livet, és habár Grayson is tagadhatatlanul aranyos, nálam így... nem. De nagyon nem. Szerintem nem illenek össze romantikusan, viszont azt nagyon imádtam olvasni, ahogy igazi húg-báty kapcsolat kezd kialakulni közöttük, és folyamatosan kiállnak a másikért. Grayson egyébként olyan, mint egy nyugdíjas. Mint egy nagyon szexi nyugdíjas. Folyton károg meg sopánkodik, hogy ennek rossz vége lesz, hogy ne csámborogj sötétedés után, és így tovább. De azért mindezt szívdöglesztően csinálja, és az se hátrány, hogy be tudja verni az orrát egyeseknek. Egyébként Grayson is szerezhetne már egy csajt, valaki normálisabbat mint Emily. Mondjuk engem. Csak három év van közöttünk. Just sayin.
De amiért én halálomig shippelem Henryt és Livet, az az, hogy Henry imádja Liv különcségeit, amitől én meg elolvadok. Imádtam olvasni, ahogy Livnek eszébe jut valami rettentő fura, amire mindenki más csak nézne, mint Rozi a moziban, hogy "hhhheeee?" és Henry meg totál odáig van tőle. Hát én kifeküdtem. És amúgy vice versa. Nem a furaságaik ellenére szeretik egymást, hanem azzal együtt. Ez pedig hatmilliószor romantikusabb, mint bármi más, amit el tudok képzelni.

Maga a sztori egyébként az a semmi extra volt, kicsit töltelékkötet feelingje volt a dolognak, de miután inkább a karakterek személyes drámájával voltunk elfoglalva, ez nem zavart annyira, mint általában szokott. Nyilvánvaló, hogy a nagy finálé még várat magára, itt csak be lett rúgva a motor. A vége talán kicsit túl hirtelen zárult le az én ízlésemnek, mondjuk erre valószínűleg rásegített az a tény is, hogy az én kis naiv könyvmoly lelkem abban a tudatban élt, hogy még van húsz oldala hátra, aztán egyszer csak láttam, hogy VÉGE. Ja, kiderült, hogy a maradék az Függelék, meg vaníliás kifli recept. ÉN NEM KIFLIT AKAROK (jó, ha őszinték akarunk lenni, azt is), HANEM VÁLASZOKAT!!!

Összességében, a trilógia második része is abszolút levett a lábamról. Rettentő jól szórakoztam olvasás közben, így továbbra is csak ajánlani tudom azoknak, akik egy pár óra felhőtlen szórakozásra vágynak. A harmadik rész olvasása se fog sokáig váratni magára, ennyit garantálhatok. ;)

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Liv, Mia, Henry, Grayson (majdnem mindenkit imádok, jó?)

2018. február 9., péntek

Samantha Shannon: The Bone Season

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480


19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.


2059. Scion London. 
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…
(hivatalos fordítás)

***

Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.

Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.

Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik. 

Forrás
Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)

Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!

Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.

Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.

Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!

Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!

Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."

Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!

Értékelés: 5/5
Kedvenc karakter: Jax, Warden


2018. február 4., vasárnap

On Sai: Szürke szobák

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 120

Soha ne add fel! 
Scar a szexvizsgán kitartott az elvei mellett. Ám mindennek ára van, cserébe a titkosszolgálat félelmetes börtönébe kerül. A hatalmas csarnokban nincsenek őrök, minden automatizált, de négyszáz keménykötésű rabbal van összezárva. Vajon elég erős a túléléshez? 
Rossz döntést hozott? Hol van Isten, amikor olyan közeli a Gonosz? 
Vagy pontosan ott van, ahol lennie kell? 
Késes, a festett szemű arénaharcos, a börtön öntörvényű magányos farkasa minden lépését figyeli. Miért köt bele Scarba újra és újra? Mi ez a különös kapcsolat kettejük között? 
Szivárog a sötétség, de szivárog a világosság is, míg kettejük párharca folyik. Ha minden elveszett, és nincs kiút a reménytelenségből, akkor is elég az emberben lobogó fény? 
A kisregény a Szivárgó sötétség 2. kötete, a Lucy után játszódik.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

AZ ELŐZŐ RÉSZEK TARTALMÁRA NÉZVE SPOILERES A BEJEGYZÉS!


Kicsit fura, hogy megjelenés után ilyen sokkal jutottam el a Szürke szobákig, tekintve, hogy általában up to date vagyok On Sai könyveiből - értsük ez alatt azt, hogy amint megjelenik, sprintelek a boltba, aztán pedig elszigetelem magam az emberiségtől, ameddig a végére nem érek - de őszintén, jobb, hogy nem estem neki ott rögtön azonnal, mert így van mihez nyúlni, ha rám jön a hoppáré. Több kedvenc íróm könyveivel is így vagyok: mint a mókus, raktározom őket ínségesebb időkre. Ja, lehet, hogy ez nem teljesen egészséges. #menjorvoshozdegyorsan

De térjünk is a tárgyra. A Szürke szobák egy kisregény, ami a Szivárgó sötétség sorozat második része, a Lucy után játszódik. Ugye ott tartunk, hogy Scart meghúzták a szexvizsgán (nem úúúgy, éppen ez a probléma), és ebből kifolyólag bedutyizták a Szürke szobákba, Lucy hírhedt börtönébe. A kisregény innen veszi fel a vonalat: Scar és a börtönlakók életét követjük végig, miközben odakinn teljes a káosz és Lucy is felszívódott.

Senkit sem fog meglepetésként érni, ha már itt az elején kijelentem, hogy IMÁDTAM! Lenyűgöző volt bepillantani a Szürke szobák falai mögé, főleg így, hogy Scar érkezése totálisan felkavarta az állóvizet. A rabok a legveszélyesebb, legbetegebb bűnözők, akiket összezártak egy nagy térbe, mindenféle kijutási lehetőség nélkül: itt nincs olyan, hogy jó magaviseletért hamarabb szabadul. Kezditek kapizsgálni a problémát, igaz?


Scar továbbra is remek főhős, és elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két kötetben, ami itt kifejezetten meglátszik, tekintve hogy ilyen csodás társaságban kell nőként és újoncként megállnia a helyét, miközben szétveti az ideg, hogy mi folyik odakint a világban.

Ahhoz képest, hogy egy két nagyobb rész közé beszorított százhúsz oldalas kis szösszenetről beszélünk, tartalmas és kerek egész történetet kapunk. Sokszor az ehhez hasonló részek közé vetett novellák és kisregények csak úgy lógnak a levegőben, és se fülük se farkuk, vagy épp rohadtul semmi nem történik bennük, de itt egyáltalán nem ez volt a helyzet. A szokásos Szivárgó sötétség koktélt kaptuk: érdekes karakterek, komoly témák, nehéz döntések, egy kis spirituális háttér, és néhány váratlanul vicces beszólás, amin akaratlanul is felnevetsz.

"Mennyit ér egy ember élete? Mérhető-e valami ehhez?"

A börtön lakói közül egyértelműen Késes volt a kedvenc, bár ezen nem nagyon van mit csodálkozni, hiszen ő volt itt a főattrakció: amellett, hogy ő virít a borítón, olvashatunk a szemszögéből is - amiket egyszerűen imádtam, még egy ilyen enyhén kicsavart személyiségű és mindeközben éleslátó pasast!  - és úgy összességében, vele töltünk el a legtöbb időt, róla tudunk meg a legtöbbet. Tipikusan az a fajta karakter, akivel inkább nem szeretnél egy légtérbe kerülni a való életben, de olvasni róla? Hát azt bármikor!

Maga a cselekmény nem egy nagy dobás, egyértelműen a karakterek hajtják előre, de hát mit is várhatnánk egy ilyen alapszitutól? Viszont az egész pszichológiai hadviselés és manipuláció lenyűgözővé teszi a Szürke szobákat. Volt benne egy váratlan fordulat, amitől kiszaladt egy nem túl úrihölgyhöz méltó kifejezés a számon olvasás közben, de ezt nem fogom lelőni nektek. Inkább olvassátok el! Ha még nem volt szerencsétek a sorozathoz, akkor pedig nyomás, tessék nekiesni annak a féltégla Scarnak, higgyétek el, hogy megéri!

Én a magam részéről tűkön ülve várom az Artúrt, de addig még tartogatom egy kicsit a Miogin bázist, a másik kisregényét a sorozatnak, hogy ha már nem bírnám tovább, legalább még az legyen raktáron. Továbbra is csak áradozni tudok róla, az egész úgy zseniális, ahogy van. 

Limk Related Widget