Évösszegző - 2017 legrosszabb olvasmányai

Petárdás pálinkás szép jó napot!

Kutyásoknak üzenem... átérzem a helyzetet. Fénysebességgel érkezett el az év utolsó napja, nekem meg lekoppant, hogy rohadtul nem kezdtem el még az évösszegzőmet, úgyhogy át fogunk lógni az új évbe vele. Mindenesetre kezdjük a negatívumokkal, hogy a 2018-at már a best of listával nyithassuk: 2017 legrosszabb könyvei. Legalábbis a számomra. Azt azért fontosnak tartanám megemlíteni, hogy több olyan könyv lesz ezen a listán, ami nem volt épp borzalmas... csak jó se, és valamiért inkább negatív élményként maradt meg.

Na, de vágjunk is bele! Íme a listám, nem sorrendben, kivéve a legutolsó könyvet... mert annál jobban semmit nem gyűlöltem idén. Előre is elnézést a rajongóktól.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

A legrosszabbnak semmiképp nem nevezném, de azt kell mondjam, egyáltalán nem voltam elájulva ettől a könyvtől, annak ellenére, hogy a kivitelezése egész egyszerűen gyönyörű. Hangulatos volt, de semmi több, és azt is kicsit túltolta itt-ott, véleményem szerint. A cselekmény csak a vége felé indult be, a szerelmi száltól pedig rendesen kényelmetlenül éreztem magam.

Elsődleges oka, hogy felkerült a listára, hogy szerencsére igen kevés könyv borított ki idén, és ez sem sorolható ebbe a kategóriába, egyszerűen csak csalódtam benne, mert a hype alapján sokkal többre számítottam, mint amit kaptam. Még nem döntöttem el, hogy akarom-e folytatni a trilógiát. Rögtön olvasás után még úgy voltam vele, hogy mindenképpen, de azóta teljesen elhalványult a maradék érdeklődésem is. 

Bővebben a gondolataimat itt olvashatjátok.

Nalini Singh: Cherish Hard

Tudom-tudom, én vagyok a hülye. Minek olvasom még ezt a sorozatot, meg egyáltalán Nalini contemporary könyveit, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy nem nekem találták ki őket. Mentségemre legyen mondva, az egyetlen ok, amiért mégis adtam ennek a könyvnek egy esélyt, az az, hogy az egyetlen könyv, amit szerettem olvasni ebből az istenverte szériából, az a főszereplő tesójáé volt. 

Ja, hát úgy látszik, továbbra sem az én műfajom, de azért az éves pofára esést a romantikus műfajjal így is kipipálhatjuk. Amúgy továbbra is gördülékenyen ír Singh, ennyi könyv után az lenne a csoda, ha nem így lenne, de megint ott tartottunk, hogy a mellékszereplők ezerszer jobban érdekeltek, mint bárki más. Meh.

Kasie West: By Your Side

Íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy a YA contemporary műfaj nem nekem való. Ennek ellenére időről-időre megpróbálkozom vele, mert amondó vagyok, hogy maradjunk nyitottak. Főként azért döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom ezzel a könyvvel, mert az alapszitu jópofának tűnt: két fiatal benn ragad egy egész hétvégére a könyvtárban. 

Azt hittem, vicces és cuki lesz, amolyan tökéletes kikapcsolódás, némi irodalmi háttérrel megdobva. Ehhez képest se vicces, se különösebben aranyos nem volt, a könyvtár lehetett volna akár a szovjet sztyeppe is, ha a központi fűtést nem számítjuk, a cuki meg lehet, hogy csak nekem nem jött át. Klisés karakterek, langyi sztori, feledhető élmény. Rossz szájízt hagyott a számban, mert annyian szerették, én pedig annyira rákészültem. Mindig az elvárásokkal van a baj ilyenkor, mert amúgy maga a könyv nem hagyott bennem mély nyomot. Már a főszereplők neve se rémlik.

Elle Kennedy: The Deal

Őszintén szólva, erről tudtam, hogy nem lesz az én könyvem. Sőt, ezerszer rosszabbra számítottam, mert jó néhány bloggertársam rendesen kiakadt tőle, hogy ez milyen borzalom, szóval még azt is mondhatjuk, kellemes meglepetésként ért, hogy csak a szokásos NA melodráma ment, és nem kiscicákat nyúzott Garreth félmeztelenül, vagy ilyesmi. 

Mindenesetre a dicsőítő értékelések előtt továbbra is értetlenül állok, de betudom annak, hogy nem vagyunk egyformák és mindenki mást szeret olvasni. Agyzsibbasztásra épp jó volt, de nagyjából ebben ki is fújt, mert amúgy klisétenger az egész erőltetett poénokkal és gyökér szereplőkkel. Félre ne értsetek, röhögtem én, csak nem velük, hanem rajtuk, és nem örömömben, hanem kínomban.

Cassandra Clare: A herceg

Ohhh... te kis rohadék, te. Mint láthattátok, idén elég chill voltam a könyves csalódásaimmal, nem volt teátrális hajtépés, meg kiborulás... eddig. Mert az előzőek lehet, hogy nem voltak életem olvasmányai, de ez. Ez a könyv BÁNTOTT. Fizikai fájdalmat éreztem olvasás közben (persze az esetek felében ez attól volt, hogy 420 oldalt vertem a fejemhez kínomban.)

Gyűlöltem a szereplőket, a cselekményt, A KŐBUTA FORDULATOT, a hisztit, a melodrámát, a szenvedést, még a ki***** szóközöket is. Én tényleg kész voltam adni egy esélyt a Pokoli szerkezeteknek, de csak még jobban megutáltatta velem ezt az egész Árnyvadászos hisztériát, úgyhogy szerintem kijelenthetjük, hogy Clare írása és az én olvasási ízlésem egyszerűen nem kompatibilis. Csak a borítókért kár, túl szépek ehhez a förmedvényhez.

Ha további szidalmazással tűzdelt érvelésre vagy kíváncsi, hogy miért is gyűlöltem én ezt a könyvet annyira, itt megtalálod az értékelésem.

Nos, ennyi lett volna az én listám, de érdekelne a tietek is. Nektek melyik könyv okozta a legnagyobb csalódást idén?

Tom Fletcher: Christmasaurus - Dínót kaptam karácsonyra

Kiadó: Kolibri
Oldalszám: 350
Megrendelem!

Felejts ​el gyorsan mindent, amit eddig az Északi-sarkról tanultál, és ismerkedj meg: 

– egy Trundli Vili nevű fiúval 

– az apjával, Trundli Gyurival 

– a Mikulással (igen! az igazi Mikulással!) 

– egy Csücsöri nevű manóval 

– Undok Brendával, a legutálatosabb lánnyal az iskolában (vagy talán az egész világon) 

– egy Vadász nevű otromba alakkal és a kutyájával, Vicsorral 

– és egy igazán különleges dinoszaurusszal… 

A Christmasaurus varázslatos mese arról, hogy amit nagyon 

szeretnénk, az nem mindig az, amire igazán vágyunk.

Tom Fletcher 1985-ben született, Londonban. Népszerű énekes, író, YouTube-sztár, vlogger és nem mellesleg két fiú édesapja. 

Egyik kedvenc filmje a Vissza a jövőbe – ezért együttesét Marty McFlyról nevezte el. A zenekar szövegeit nagyrészt Tom írja, és már első lemezükkel bekerültek a Guinness-rekordok Könyvébe mint a legfiatalabb, zenei toplistákat vezető zenekar a Beatles után. 

Első regénye, a Christmasaurus 2017 karácsonyán színdarabként is debütál Londonban, de már rajzfilmsorozat is készül belőle.

"Ott állt előtte egy igazi, hús-vér, lélegző dinoszaurusz! Testét fényes, jeges pikkelyek borították, hatalmas szeme kéken csillogott; ez a dínó úgy nézett ki, mint egy téliesített oroszlán. De tetőtől talpig belegabalyodott a szalagba, a csomagolópapírba, a girlandba és az izzósorba. Kifejezetten hasonlított egy karácsonyfára. Vili közelebb lépett hozzá, és meglátott a dínó hátán egy ajándékkártyát:
Vilinek a Mikulástól"

A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!

Szégyen, de nekem Tom Fletcher neve az ég egy adta világon semmit nem mondott. Én csak megláttam a dínót és felüvöltöttem, a magam 22 évével, hogy AKAROM! Annyira nem toltam durván, mint Trundli Vili, de kiskoromban én se hercegnő, hanem őslénykutató akartam lenni. Vagy egy őslénykutató hercegnő.

Aztán amikor képeket kerestem a bejegyzéshez, és mindenhol valami hipster csávó rettentő ismerős fizimiskája köszönt vissza, na ott már derengeni kezdett valami a balladai homályból: ez valami híres muki. Én a magam részéről Szirmait nézek és booktube-ot, szóval innen a tájékozatlanság. De amúgy sincs a könyv szempontjából ennek túl nagy jelentősége, elvégre itt a dínó a lényeg, kérem szépen: Christmasaurus!

Hát ha éltetek még aranyos dögöt... elvitte az egész könyvet a hópehely pikkelyes hátán. Persze ezen a hatáson sokat dobtak az illusztrációk, amik csodálatosra sikerültek, egyszerűen imádtam mindet! Még akkor is, ha a könyvnek voltak olyan részei, amiktől a hajamig szaladt a szemöldököm. De kezdjük inkább az elején.

Adott nekünk Trundli Vili, aki az apukájával lakik egy kisvárosban. Mindketten megszállottan imádnak valamit: Vili a dínókat, az apukája meg a karácsonyt. Nem is mondok többet róluk, mert mindjárt a könyv elején kiderül egy apró részlet, amit se a tartalom, se a marketing nem említett, pedig említhetett volna, éppencsak teljesen megváltoztatta volna azt, ahogy az olvasók a könyvhöz állnak. Szerintem nagyon jó döntés volt, hogy nem ennek alapján akarták eladni ezt az egészet, így én sem árulnám el: inkább olvassátok el.

Felváltva követjük Vilit, az Északi sarkot, ahol a Mikulás és a manói serénykednek, illetve a Vadászt, aki a sztori főgonosza, mert hát az is kell. Vilit kiközösítik az iskolában egy gonosz új lánynak köszönhetően, így aztán igazán szüksége van egy új barátra. Nem csoda, hogy dínót kér a Mikulástól, amikor elküldi neki a levelét, még ha tudja is, hogy erre aztán igazán kicsi az esély.

Christmasaurus szintén egyedül érzi magát. Bár az Északi Sarkon mindenki szereti, mégis ő az egyetlen a fajtájából, így senki nem érti meg igazán, nincs egy legjobb barátja, akivel megoszthatna mindent, többek között az álmát, hogy ő is repülhessen, mint a Mikulás rénszarvasai.

A barátság Christmasaurus és Vili között szívmelengetően aranyos volt, ami egyébként az egész könyv hangulatára igaz. Bár elsőre vaskosnak tűnik, a nagyobb betűk és az illusztrációk miatt repültek az oldalak, így kisebbek számára sem túl nehéz olvasmány. Ne rettentsen el tehát senkit a mérete. Nyilván karácsonykor a legidőszerűbb kézbe venni, de a téli hónapok összességében remek alkalmat kínálnak, hiszen mindenhol hó, hó és még több hó fogadja az olvasót. A magam részéről, imádtam a jeges témát, de hát én állandóan a havat várom, amikor mindenki meg akar fagyni, ez bizonyára valamiféle gyári hiba nálam.

Alapvetően csak kisebb problémáim akadtak vele, ebből az egyik, hogy a könyv elején többször meg van ismételve, hogy ha le van írva egy könyvben, akkor az úgy is van. Hát. Értem én, hogy ezt nem feltétlen kell komolyan venni, de ami egy gyenge poénnak esetleg elmegy a felnőttek számára, azt egy gyerek komolyan veheti. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ezt így nyomatékosítani. De lehet, csak én vagyok paranoid. Másik az inkább a stílushoz kötődik, ami alapvetően cuki, de néhol kicsit átesett a ló másik oldalára nálam. Pozitív oldala, hogy kisgyerekeknek tök hatásosan lehet felolvasni, hangsúlyozni, stb. Ettől függetlenül, nekem néha sok volt, még úgy is, hogy a belső gyermeki énem él, virul és remekül érzi magát, köszöni szépen.

Ettől eltekintve viszont, egy igazán élvezetes, aranyos, szépen kivitelezett könyvhöz volt szerencsém, bátran tudom ajánlani kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Akik a mesekönyveket, a szép illusztrációkat, a dínókat, a karácsonyt, vagy épp az összes imént felsoroltat szereti, az sanszos, hogy élvezni fogja a Christmasaurust. Én biztosan így voltam vele!

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: a dínó!!!

Decemberi Book a Sloth Club Unboxing: Téli Romantika

Ha követitek a magyar könyves világ híreit, akkor bizonyára hozzátok is eljutott már a hír, hogy hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a könyves subscription box, méghozzá a Book a Sloth Club jóvoltából! Már megemlékeztem róla itt, a blogon, a tesztüzemmód alkalmával, de miután sikerült egy tartós együttműködést kialakítani a BASC csapatával, ezentúl rendszeresen hallhattok majd felőlük itt, illetve a Prológuson is. :)

Figyelem: A bejegyzés Spoileres!!!

Minden doboz tartalmaz egy könyvet, ami általában friss megjelenés, és néhány meglepit. Na itt aztán tényleg nagy a szórás, hiszen a lehetőségeknek csak a készítők fantáziája szabhat határt, és remek dolgokkal szoktak előrukkolni. Az ehavi téma nem más volt, mint a Téli Romantika.

Mint láthatjátok, erősen rámentek a karácsonyi hangulatra, ez a mikulás sapis lajhár halál cuki! Ráadásul ezúttal maga a csomag is egy külön borítékban volt, így a címzést se kellett leoperálni róla.

Azt előzőleg tudni lehetett, hogy karácsony alkalmából nem egy, hanem két könyv került a dobozba, és volt is egy pár tippem, de előzetesen elárulom: így is sikerült rendesen meglepődnöm!

Ennyi bevezető után, lássuk mit is rejt a doboz!

Mint láthatjátok, ezúttal zöld a csomagolópapír, illetve egy jópofa - bár kissé shreknyál árnyalatú - táskából kandikál ki a két könyvünk, valamint a kép jobb oldalán ki lehet bökni az üzenetet, amit az egyik könyv szerzője írt a számunkra. Nagyon örülök, hogy a BASC ezt is átemelte a külföldi dobozokból, mert ezek a levelek tényleg hozzáadnak az élményhez, legalábbis a számomra.

Első könyvünk nem más, mint Catherine Ridertől a Csók New Yorkban, ami a Menő Könyvek gondozásában jelent meg nemrégiben. Bevallom, erre a könyvre számítottam, elvégre tökéletes az év eme időszakára, szóval kihagyhatatlan ziccernek tűnt. Alapvetően nem a stílusom, de néha-néha jó ilyesmiket is olvasni, úgyhogy szerintem félreteszem majd valami olyan pillanatomra, amikor rám tör a romantikus hangulat. Mint láthatjátok, a dobozba egy karácsonyi zokni is került, ami igazi telitalálat volt, ami engem illet. Azóta tesztvezettem is, és jelentem, iszonyat kényelmes és puha!

Kaptunk még egy télies hangulatú könyvjelzőt is, illetve egy illatgyertyát. Könyves gyertyát mindig is akartam, így annak is nagyon megörültem, bár azért még van mit finomítani a dolgon: például az enyém kanóca egészen a peremnél volt a közepe helyett, illetve a címkén egy kicsit félrecsúszott a felirat. Elvileg forraltboros illata van, én max fahéjat éreztem rajta, ha beletöröltem az orrom a viaszba, de lehet, hogy az én orrommal van a baj. Elvégre itt a náthaszezon.

Második könyvünk a Szelídíts meg! Róbert Katalintól, amit abszolúte nem vártam, viszont nagyon örültem neki! Egyrészről jó látni, hogy nyitnak a magyar írók felé is, másrészről pedig azóta ott motoszkált a fejemben ez a könyv, mióta a Prológus Magyar hetének keretében készült egy karakterinterjú Rókával és Kisherceggel, amin rettentő jókat röhögtem.(Link az interjúhoz)

Mindenesetre ennek a könyvnek a kedvéért, még az eredeti, Exupéry-féle mű iránti ellenérzéseimet is kész vagyok félretenni, de van egy olyan érzésem, hogy erre már csak az újévben kerül sor.

Kaptunk mellé egy képeslapot, egy ruhára vasalható matrica (? vajon akkor is matricának nevezik, ha hímezve van? Mi a halál a neve ezeknek az izéknek? Törjük a magyartot errefelé. Várom az alternatívákat a kommentekben.), aminek mondjuk én nem leszek a rajongója a már említett ellenérzéseimből kifolyólag, de amúgy nagyon kis cuki. A csoki meg bármikor jöhet. Tudjátok, mint Gombóc Artúrnak.

Direkt utoljára hagytam a faragott könyvjelzőt, ugyanis az a legnagyobb kedvencem az egész dobozban! Mindig is enyhe könyvjelző mániában szenvedtem annak ellenére, hogy legritkább esetben használom őket, ugyanis sose akkor akadnak a kezembe, amikor szükségem lenne rájuk. Így általában az van, hogy nagyon csinosan mutatnak a polcon, miközben a könyveimben számlák, használt bkv jegyek, és egyéb fecnik jelölik, hogy éppen hol tartok.

Na de. Kicsit eltértünk a tárgytól. Szóval, a faragott könyvjelző az gyönyörűséges, itt egy közelebbi kép róla, hogy ti is megcsodálhassátok. Egyébként az Olvashop jóvoltából került a dobozba, tudom ajánlani az ő oldalukat is, nagyon szép dolgaik vannak. Remélem, viszont látjuk még a termékeiket a BASC dobozokban.

Végezetül ez már csak egy kis extra, de a kutyusom épp szerencsés pillanatban döntött úgy, hogy ő akkor most elkezd kíváncsiskodni, hátha a gazdinak mégis elment az esze, hogy a földön ül és a telefonját nyomkodja valami csetveszhalom közepette - ergo épp fotózza a doboz tartalmát - így úgy döntött, közelebbről megnézi, mégis mi folyik itt a Dunán kívül. Én meg kaptam az alkalmon, és beállítottam dolgozni. Íme az eredmény:

Afi, ez itt az Internet. Internet, ez itt Afi. Vagy Görcs. Vagy cica (igen, cicázom a kutyámat, de hallottátok volna nyávogni. Szerintem identitászavart okoztam nála az évek során.) Ha az agyamra megy, akkor nagy ritkán Lidércnyomás.

Nos, ezután a kis kitérő után le is zárnám itt ezt a posztot: ennyi lett volna a decemberi Book a Sloth Club meglepetés doboz unboxingja. Remélem, elnyerte tetszéseteket (a poszt. Meg amúgy a doboz is, szerintem baba lett!) Írjátok meg, ti milyen könyveket, illetve meglepiket látnátok szívesen egy ilyen dobozban, érdekel a véleményetek!

Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Philip Pullman: A borostyán látcső

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 518

Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…

ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!

Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.

A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.

Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.

Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.

Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.

Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.

[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.

A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.

Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.

De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.

Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.

Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!