Oldalszám: 322
Lyra az előző kötet végén átlép egy ismeretlen világba. A kísérteties, elhagyatott városban egy fiúval találkozik. Will és Lyra sorsa szorosan összefonódik: közösen kell megszerezniük egy rejtélyes erővel bíró tárgyat: a titokzatos kést. Sokan ölni is képesek lennének azért, hogy megkaparinthassák…
Amikor elhatároztam, hogy újraolvasom a trilógiát a Por könyve megjelenése alkalmából, alig vártam, hogy belefoghassak az Arany iránytűbe, de kicsit tartottam attól, hogy a második rész pont annyira meg fog akadni a torkomon, mint régen. Anno ugyanis az történt, hogy miután keresztülszáguldottam az első köteten, nagyjából egy hónapot vergődtem A titokzatos kés első ötven oldalán, és egyszerűen képtelen voltam haladni vele. A már jól ismert szereplőket akartam, Lyra szemszögét, Lyra világát, nem ezt a rohadtul unalmasat, ami gyakorlatilag a mi világunk, és valami fura gyerek szemszögét, akiről azt se tudom kicsoda. Így hát untam, húztam a számat, és toporogtam egy helyben, azt várva, mikor történik már végre valami.
Nem tudom, hogy az évek (meg a rutin) hatása-e, vagy csak azé, hogy ezúttal már tudtam ki az a Will, és miért is fontos számunkra, és hogy mindez minek az előszele... de imádtam! Hipergyorsan pörögtek az oldalak, élveztem a magyarázkodást mert érdekes volt, mert tágította a világot, értelmet adott az első rész végén kavargó katyvasznak! Hiszen Lyra nyilván nem érti a tudományos hátteret, ezért nagyon kellett a sztoriba Mary Malone, aki közelebb hozta, majdhogynem kézzel foghatóvá tette az egész regény mozgatórugóját, és valahogy szintetizálta Lyra világának a magyarázatait a modern tudomány magyarázataival, a biblai történetbe ágyazott metaforát a távol-keleti jóslásmódszerrel. Ezáltal pedig sokkal univerzálisabbá vált az egész kérdés: hirtelen Lyra világa csak egy lett a sokezernyi párhuzamos univerzum közül, ahogy a mienk is, ahonnan Will jött.
Végül is csak egyetlenegy világ volna, amely a többi világról álmodik?
Való igaz, ez a fajta világépítés és filozofálás lelassította egy cseppet az események folyását, főként a könyv első felére, viszont abszolút megérte kivárni, ugyanis a második fele eszelősen pörgött! Amint a titokzatos kés képbe került, elkezdődött a világok közötti bújócska-fogócska az összes karakterrel, és meg kell mondjam, Pullman fantasztikusan csinálta! Mindig tudta melyik szálat kell rángatni és mennyire, hogy frontálisan ütközzenek a többiekkel, így még nagyobb galibát okozva.
Az új karakterek közül Will és Mary Malone volt a két legfontosabb. Amennyire nem kedveltem első olvasáskor a srácot, annyira szerettem most. Karakán, okos, csökönyös, abszolút Lyra mellé való, és remekül is működnek együtt. Maryről már nem lehet ugyanezt elmondani: nem utálom, de nem a kedvencem. De legalább a részei érdekesek voltak, hiszen végig a Porról volt szó bennük, így túl tudtam lendülni a karakterén, és az infóra koncentrálni.
Lee Scoresby itt végre sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, mert az egyik kedvenc karakterem az egész trilógiában. Nemkülönben a boszorkányok, akik bár már az első részben is hangsúlyos szerepet játszottak, itt többüket megismerjük, és persze Lord Asriel szándékairól is többet sikerül megtudnunk, habár ő maga szinte alig szerepel az egész könyvben. Na majd a háromban, már előre csikorgatom a fogamat.
Sokan mondják, hogy A titokzatos késnek erősen második könyv szindrómája van. Lehet benne valami? Ehh. Talán. De az a helyzet, hogy ameddig tényleg jelentős az átkötő szerepe, mindhárom rész összességében olyan erősen támaszkodik egymásra, hogy a harmadik rész akár klingonul is lehetne az első kettő nélkül. Átvezetésnek átvezetés, de semmi esetre sem töltelék! Nagyon-nagyon fontos dolgokat fed fel és magyaráz el az író, ehhez pedig kell a hely és az idő, mert Pullman egy rendkívül komplex világot épített fel. A végére pedig olyan szinten beindulnak az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és - esetemben legalábbis - szipogunk mint a taknyos ovisok, mert az író aztán nem kíméli az érzelmeinket sem.
Ahhoz képest, hogy ezt tartják - és tartottam én is ezidáig - a trilógia leggyengébb részének, sikerült kellemesen meglepődnöm. Mindezt úgy, hogy a cselekmény jó 80%-ára azért emlékszem a korábbi élményeimből. Ez a trilógia még mindig lenyűgöző, és bizony A titokzatos kés hozza a szintet, még akkor is, ha elsőre nem esik jól az északon kalandozó olvasó lelkének, hogy könyörtelenül átrántják a szürke valóságba. Türelem, türelem. Várnak vissza a páncélos medvék. Látjuk még Ioreket.
