Richelle Mead - Vámpírakadémia

Kiadó: Agave

Oldalszám: 240

Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa a vérre – viszonylag konszolidáltan – szomjazó mora vámpírok egyik nagytiszteletű családjának egyetlen leszármazottja és túlélője; Rose, aki életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére, a dampyr testőrtanoncok sorát erősíti. A vaskapukon kívül a vérszomjas, élőhalott vámpírok, a strigák lesik az alkalmat, hogy elvegyék életüket, és magukhoz hasonlóvá tegyék őket. A kapukon belül sem veszélytelen azonban az életük: Lissa különleges mágikus képességei legalább annyira megkeserítik a mindennapjaikat, mint a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem.

Az az érzésem, hogy ez egy hihetetlenül érdekes sorozat kezdete!
Lenyűgözött a világ, amit Mead felépített, az iskola, ami végre nem hajazott a Roxfortra, habár ugyanolyan ódivatú volt és a morák, strigák és dampyrok társadalma is, bár az utóbbi mély ellentmondásokat ébresztett bennem.
Egy részről számomra új értelmet nyert az önfeláldozás szó. Mert EZ tényleg az! Mármint amit a dampyr testőrök csinálnak. Megrendítő természetességgel mondanak le arról, hogy saját igazi életük legyen azért, hogy a morákat életben tartsák. Mindeközben pedig nem esnek letargiába, élik tovább a mindennapjaikat és ez engem mélyen érintett. Jól belegondolva, fogalmam sincs, hogy én képes lennék-e rá. Ráadásul a főgonosz (nem, nem árulom el ki volt) nem is volt igazán gonosz, és ezt imádtam! Érzelmek teljes skáláját kihozta belőlem ez a könyv, elérte, hogy rágódjak rajta, miközben nem untatott filozófiai gondolatmenetekkel (persze Rose nem is ez a típus) és pörögtek az események is. Egyszerűen maguk a helyzetek, Rose gondolatai, amik teljes természetességgel suhantak át az agyán adták számomra a gondolkodni valót és ettől vált számomra annyira igazivá ez az egész. 

"Hát mindenkinek kell néha olyasmit is tennie, amit nem szeretne. Erről szól az élet."

De ejtsünk szót a karakterekről is! Másik kedvenc pontom :) Főhősnőnknek remek, szarkasztikus humora van, amin olykor jókat kacarásztam, és annyira mély barátság fűzi Lissához, ami elképesztett. Mead gyönyörűen írja le az igaz barátság lényegét (egy kis természet felettivel megspékelve). Ráadásul a lány olyan lelki erővel és makacssággal rendelkezik, ami nagyon közel hozta a szívemhez. Esendő, de hihetetlenül kemény csaj. 

"– Folyamatosan ilyen helyzetekbe keveredek, elvtárs. […] 

– Ne hívj így! Fogalmad sincs, miket beszélsz.
– Dehogy nincs. Tavaly dolgozatot kellett írnom Oroszországból és a Szovjetfúzióból."

"– Lehet, hogy vad és neveletlen, de ha van benne tehetség…
– Vad és neveletlen? – vágtam közbe. – Ki vagy te egyáltalán? Valami bevándorló szakmunkás ?
– Belikov mostantól a hercegnő testőre – válaszolt Kirova. – A hivatalos testőre.
– Olcsó külföldi munkaerőre akarják bízni Lissát?"

Lissa… nos, ő már határozottan távolabb áll tőlem, de legalább annak ellenére, hogy ő sokkal sebezhetőbb, mégse tűnt nyavalygó libának, pedig nagyon könnyű átesni a ló túloldalára, az írónő pedig fantasztikusan egyensúlyban tartotta ezeket.
Christiant úgy bírtam, ahogy volt, igazából az ő karaktere nem rejtett túl sok meglepetést magába, de nem is volt ez akkora probléma, legalábbis nem éreztem negatívumnak. Talán egy kicsit meg lehetett volna dobni a személyiségét valamivel, hogy ne legyen ilyen kiszámítható, de ki tudja mit rejt a többi kötet?
Utoljára hagytam a legjobbat… Dimitrij… ó anyám!!! Csak ennyit tudok rá mondani. Azon túl, hogy eszméletlen a pasi, végig szinte hallottam a rekedtes északi akcentusát. Hjajjj….
Mégis (a nyilvánvalóktól eltekintve) azt szerettem és becsültem benne leginkább, hogy annak ellenére mennyi mindent látott és milyen kemény élete volt, ráadásul túlteng benne a kötelességtudat, ez nem ment az embersége rovására. Megértő, kedves tudott lenni, sosem kiabált Rose-zal, pedig én azt vártam, hogy lesz rajta egy kemény külső máz, de nem. Meglepetést okozott azzal, hogy olyan… normális volt a legelejétől kezdve. Szigorú volt és kemény igen, tette a dolgát, amikor kellett, de ember maradt. 

Nos, azért amikor Rose szemébe hazudott (és nyilvánvaló volt, hogy azt teszi!!!) akkor jól fejbe csaptam volna. Persze, értettem, miért tette és végső soron majd megszakad a szívem kettejükért. De én töretlenül hiszek abban, hogy Mead szíve megesik rajtuk és együtt lehetnek.
Mert bár Lissa és Christian édesek együtt… azért én mégis jobban szeretem a másik párost.

Azért arra felhívnám a figyelmet, hogy ez alapjaiban tipikus YA könyv. Én nagyon élveztem, mert szeretem ezt a műfajt és mert kikapcsol, de senki ne várjon tőle világmegváltást. Izgalmas, fordulatos, könnyed olvasmány jó karakterekkel és remek cselekménnyel. Itt-ott kicsit sablonos is (Christian pl.), de nem olyan szinten, hogy az engem nagyon zavart volna. Úgyhogy ajánlanám mindenkinek, aki egy kis vámpíros-szerelmes-akciódús könyvvel akarja agyonütni a szabadidejét. :)




Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: A vége felé, amikor Dimitrij a karjában cipeli a félig ájult Rose-t és elmondja, miért nem engedheti meg magának, hogy szeresse. Az... na ott majdnem bőgtem. :(

Kedvenc karakter: Rose, Dimitrij, Mason

Laini Taylor - Füst és csont leánya

Kiadó: Kossuth kiadó

Oldalszám: 394

Világszerte fekete tenyérlenyomatok jelennek meg ajtókon, szárnyas idegenek égették a fába, akik az égbolt hasadékából bújtak elő.

Egy sötét és poros boltban egy kiméra emberfogkészlete veszélyesen csökken.

Prága zegzugos utcáin egy ifjú művészpalánta belekeveredik egy brutális, nem e világi háborúba.

"És akkor a lány tudni fog mindent, és gyűlölni fogja őt. Akiva próbált felkészülni arra, ahogyan Karou nézni fog rá, amint megértette. Figyelte a lányt a térről jó néhány másodpercig, mielőtt az felnézett, és tanúja volt, ahogyan Karou arca elváltozott, amint megpillantotta őt – az ideges, elveszett várakozásból… fény lett. Mintha Karou sugarat bocsátott volna ki magából, amely elérte Akivát ott, ahol állt, fényben fürdette és égette volna.
Abban a pillanatban benne volt minden, amit nem érdemelt meg, és sosem lehet az övé. Magához szerette volna ölelni a lányt, kezét a hajába temetni – amely tisztán, simára fésülve, folyóként omlott a vállára –, beleveszni az illatába és a lágyságába."

Az első szó, ami eszembe jut a könyvről az, hogy varázslatos. És nem feltétlenül amiatt, mert használnak benne mágiát. Eredetileg sokkal hátrébb állt a várólistámon, édesanyám lepett meg vele egyik nap, csak úgy spontán. Nagyon örültem neki, de egyelőre a polcra kellett száműznöm olvasatlanul idő hiányában. Aztán egy esős szombat reggelen a fotelemben kuporogtam egy puha takaróban és a könyv szemezni kezdett felem a könyvespolcomról. Vállat vontam, leemeltem, és amikor legközelebb felnéztem, túl voltam a századik oldalon.

Teljesen beszippantott a történet. Nem is csak a történet,  hanem a karakterek, a helyszín, az a csodálatos, titokzatos Prága, amiről eddig még sosem volt alkalmam olvasni és Karou művészvilága, amivel abszolút azonosulni tudtam, miután én is imádok rajzolni, alkotni. Imádtam a kimérákat, már csak magát az ötletet is, ezeknek az izgalmas, groteszk, de mégis csodálatos lényeknek a gondolatát, teljesen meglódult a fantáziám, ahogy szinte faltam a sorokat. Laini Taylor igézően tud mesélni. Mert ez az volt. Egy igazi mese. Vérrel, háborúval, szenvedéssel teli mese, nem pont kisgyerekeknek való, ennek ellenére megvan benne az az ismerős, elbájoló varázslat, ami a gyerekek szemébe csillogást visz, amitől minden idegszálukkal a történetre figyelnek. Nos, velem is ez történt.

A karakterek közül Zuzanát és Issát kedveltem meg a legjobban. De Kénkő, Kishmish és Twiga is a szívembe férkőzött, mind-mind a maguk jellemével, de... de miért??? KIZÁRT, hogy ezt Taylor így hagyná! Kell, hogy legyen valami kiskapu! A kézjelek hatásai nem lehetnek véglegesek... majd megszakadt a szívem. Egyelőre a tagadó fázisban vagyok, azt mondogatva, hogy "nem, ez átvágás, nem, ez átvágás". Ami Akivát illeti... róla még nem tudom mit gondoljak. Értékelem, hogy annyira nem tipikus, mint vártam, hogy az lesz... de most Karouval együtt én is marhára haragszom rá. Tudom, hogy ha Karou jogosan teszi is, nekem jobban át kéne látnom kívülről a dolgokat, de nem vagyok rá képes. Jelenleg nem a szívem csücske.

Az viszont, ahogy a lelkeket kezelte Taylor, ahogy elképzelte a test és a lélek kapcsolatát, nagyon megfogott! Madrigal és Karou "kapcsolata" mondjuk elég átlátszó volt az elejétől fogva, de ez egyáltalán nem zavart, mert a sok minden más, ami közben történt, teljesen elvonta a figyelmem. A cselekmény mozgalmas volt, a leírás színes - néhol már túlságosan is - az írónő néhol annyira felhalmozta a jelzőket, hogy már-már giccsesnek tűnt. Főleg a vége felé kezdett el kicsit zavarni, talán akkorra sokalltam be. De ettől eltekintve, vagy talán részben pont emiatt is volt olyan megragadó a könyv. Ha több időm lett volna, biztosan pár nap alatt kivégeztem volna. A történet pedig még korántsem ért véget. Alig várom a folytatást! Vajon mit talál Karou Eretz-ben?

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: a boltbeli részek, illetve Karou és Zuzana beszélgetései

Kedvenc karakter: Karou, Zuzana, Kénkő, Kishmish, Issa

Gail Carriger - Soulless - Lélektelen

Oldalszám: 376

Kiadó: Könyvmolyképző kiadó

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.

Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?

És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?

Én ezt imádtam!!!
De komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek, azért is halogattam, mert tartottam tőle nagyon, elvégre viktoriánus Anglia, farkasemberek vámpírok és steampunk, nos elég vad kombináció, annyi helyen el lehet rontani. Annyira örülök, hogy nem lett igazam!!!

Fantasztikus könyv volt, úgy hiszem új kedvencet avattam. Le se bírtam tenni, annyira megfogott a szóhasználat, a milliő és persze imádnivaló főhősnőnk személyisége. Alexia Tarabotti eddig magasan a legjobb női főszereplő, akiről olvashattam. Biztos, hogy meglazult egy csavar az agyában, de ezt szerettem benne a legjobban!

Lord Maccon szintén belopta magát a szívembe. Morgós, de mégsem annyira, faragatlan, de tolerálható szinten és jó kis száraz humorral áldotta meg a teremtő.
A mellékszereplőkről ugyancsak nem tudok rosszat szólni, hiszen a karakterek érdekesek és színesek (egyesek szó szerint, pl.: Miss Hisselpenny és Lord Akeldama), egyik sem igazán megszokott. Azért én csodálom szegény Alexiát, hogy így kibírta egy ilyen család mellett. Én már rég a diliházba kerültem volna tőlük.

Ami a cselekményt illeti, érdekes volt, de nem ez tette számomra letehetetlenné a könyvet. Éppen nem panaszkodhatom rá, mert amikor másodjára felbukkant a viaszarcú férfi és tulajdonképpen majdnem felmászott Miss Tarabotti hálójába, ott azért jött a borzongás. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy én nem csak álltam volna ott, hanem hanyatt homlok rohantam volna, amerre látok. Ami kedvenc hősnőm tudós barátját illeti, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan illik a képbe, szóval túl nagy meglepetést semmi nem bírt okozni. Talán a viaszarcú férfi kiléte volt az, ami igazán furdalta az oldalamat.

Mégis, számomra a történetet egyértelműen a stílus, a humor, a karakterek, a szerelmi szál és ó, ki ne felejtsük (!!!) a világkidolgozás vitte el a hátán. Mert ezek nagyon a helyén voltak és tényleg ott éreztem magam Londonban.


Én a magam részéről teljesnek érzem ezt a könyvet, nem kiált kifejezetten folytatásért a vége, kerek egész történetet kaptunk, de persze egyáltalán nem bánom, ha lesz belőle még több rész is, csak azok is legyenek ugyanilyenek!

Ami a borítót illeti… WHY? De úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mint Miss Tarabotti Lord Macconnal a történet vége felé:

"- Az vagyok?– Hogy micsoda? – Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó sem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.– A szerelme?– Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét." 

Szerelmes lettem, és egyáltalán nem érdekel, milyen iszonyatos a borító, amíg a polcomon tudhatom és bármikor elmerülhetek ebben a fantasztikus világban.
Egy élmény volt! És most kedvet kaptam egy kis teához…

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: öööö nem tudom, talán úgy az elejétől a végéig?

Kedvenc karakter: Alexia, Lord Maccon, Lyall prof :)

Karen Marie Moning interjú (magyar fordítás)

Felejtsd el Csingilinget; a tündérek Karen Marie Moning könyveiben gonoszak, halálosak és egy teljesen másik világból jöttek. Az urban fantasy világában alkotó írónő bestsellere, a Tündérkrónikák sorozat, a kelta mitológia és Dublin macskaköves utcáinak útvesztőjébe kalauzol el, ahol a tündérek az emberek világába szivárognak be.

Moning nevét a Highlander romantikus regények tették híressé, mielőtt a Tündérkrónikák sötétebb világának az irányába fordult volna. Egy olyan sorozat irányába, aminek rajongói olyan szinten hűek a felépített világhoz, hogy New Orleans-ban éves esemény az úgynevezett „FeverCon”.

A sorozat legutóbbi darabja, az Iced az első része egy trilógiának, aminek főszereplője Dani O’Malley, a természetfeletti képességekkel megáldott tini lány, aki próbálja kideríteni, mi ez a titokzatos erő, ami embereket és tündéreket egyaránt fagyaszt halálra Dublinban. Moning ezúttal a Goodreads csapatával beszélget a trilógia új irányzatával kapcsolatban, illetve arról is, hogy miért szeret a sötétben írni.

Goodreads: Mit kell tudniuk az új olvasóidnak az Iced-dal kapcsolatban, hogy fejest ugorhassanak a Tündérkrónikák világába?

KMM: A Tündérkrónikák a disztópikus Dublinban játszódik, ahol a fala leomlottak az emberek és a tündérek világa között. Az első öt könyv középpontjában MacKayla Lane (ismertebb nevén Mac) állt, aki Dublinba utazik, miután megtudja, hogy a nővérét ott gyilkolták meg, elhatározva, hogy megtalálja az elkövetőt. Hamarosan azonban felfedezi, hogy a tündérmesék igazak, ő pedig egy sidhe-látó – olyan személy, aki igaz valójukban látja a tündéreket, a bűbáj nélkül, amit használnak, hogy elrejtsék magukat az emberek illetéktelen szemei elől.

Az Iced főhőse Dani O’Malley, ugyancsak sidhe-látó, aki már az előző részekben is felbukkant, mint mellékszereplő. 14 éves leányzó, aki mint Mac is, eltökélte, hogy szétrúgja a tündérek fenekét és megmenti a világot. Az előző részekkel ellentétben azonban itt más szemszögökkel is találkozhatunk, beleértve egy másik sidhe-látót és egy nevetségesen szexi skót férfit, aki sajnos nagyon gyorsan valami olyanná, ami nos… nagyon nem emberi.

Goodreads: A Tündérkrónikák öt könyvének történetívét és címeit tudvalevő, hogy megálmodtad. Mikor jöttél rá, hogy szeretnéd tovább folytatni a Tündérkrónikák világának történetét azon az öt könyvön túl is?

KMM: A felénél járhattam a Tündérkrónikáknak, amikor rájöttem, hogy a falak utáni Dublin túlságosan is valóssá vált, túl sok remek történet könyörgött azért, hogy elmeséljem ahhoz, hogy csak úgy hátat fordíthassak neki. De most tényleg, még van kilenc olyan, mint Barrons. (Az egyik karakter a Tündérkrónikák 1-5-ből, Jericho Barrons nem teljesen ember.)

Goodreads: Olyan sok jól megalapozott karakter közül miért pont Dani O’Malley-ra esett a választásod?

KMM: Az utasításokat a múzsámtól kapom, én pedig nem vitatkozom vele. Van egy jó oldala, és van egy másik, ami tele van üres lapokkal.

Mac története (Tündérkrónikák 1-5) egy fiatal nőről szólt, akit soha semmi tragédia nem ért még, akit imádtak és dédelgettek egész eddigi élete során, akinek a legnagyobb félelme az volt, hogy az OPI (körömlakk márka) talán beszünteti a gyártását a kedvenc rózsaszín árnyalatának. Minden szeretetet megkapott, ami a világon létezik, de gerince, az nem volt. Mac egy tejszínes felfújt, a közepébe rejtve valami nagyon veszélyessel.

Dani gerince azonban tiszta titánium, a szája előbb jár, mint az esze és megvan a képessége, hogy lekörözzön, lefegyverezzen és kijátsszon szinte akárkit. A szeretetet viszont soha nem ismerte. Dani igazi badass karakter… valami nagyon édessel a közepébe rejtve.

Goodreads: A regényeidet egyes szám első személyben írod. Mennyiben befolyásolja a mesélő karakter személyisége a sorozatot? Dani személyisége hozott változásokat humor, vagy titkok terén a történetbe?

KMM: Dani trilógiája érzelmileg sokkal könnyebben emészthető, sokkal több benne a humor, hiszen neki nem kell elszenvednie azt a fájdalmas átalakulást, amire Mac kénytelen volt. Dani nem elemzi az érzéseit. Pörögnek az események, kalandok sora vár rá, egy napon majd a szüzessége elvesztése, és néha még alvásra se jut idő. Amíg Macnek meg kellett változnia és szembenéznie a ténnyel, hogy a természetfeletti létezik, Daninek is meg kell birkóznia bizonyos dolgokkal – olyasmikkel, mint amik minden 14 évest kínoznak – hormonok, hangulatváltozások, meg nem értettség és a tény, hogy felnőtt akar lenni, mikor még mindig visszavágyik a gyermekléttel járó biztonságba, a kiskapuk világába, amikor még kibújhatott a felelősség alól.

Goodreads: Natasha Knight, Goodreads szerkesztő kérdezi: Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a könyveidben az a szexuális feszültség, ami szinte mindig jelen van. Hogy kezeled a tényt, hogy Dani tinédzser korban van?

KMM: Köszönöm, Natasha – és köszönöm mindenkinek a Goodreads-nél, amiért egy ilyen remek közösséget hoztatok össze az olvasók számára. Szeretettel és tisztelettel fogom kezelni, ami egyaránt megilleti a karaktert és az olvasókat is, de hű maradok a történethez. Talán nem lesz egy épp biztonságos út, vagy éppen politikailag korrekt, de véleményem szerint egyik emlékezetes történet sem az. Higgy benne!

Goodreads: Yolanda, a Goodreads egyik tagja kérdezi: Érdekelne, hogy Dani személyisége Karen ifjúkori bizonytalanságaiból, erejéből származik-e? Van az ő vonásaiból is Dani karakterében?

KMM: Az ő hangja teljesen természetesen jön a számomra. Ki tudja hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció?

Goodreads: Stacie – paid the price for badassery, egy Goodreads-tag kérdezi: A tündéreket leszámítva egyéb lények is beszöktek a világunkba, mint a királyi vadászok, és persze Jericho. A későbbiekben találkozhatunk majd más nem-tündér teremtményekkel is?

KMM: Határozottan! Alig várom, hogy találkozzatok a „Crimson Hag” –gel, vagy az ijesztő unseelie csapattal, akik Macet követik mindenhová. Vagy ott van a Papa Roach – és most nem az együttesre gondolok. Az első pillantásotokat az Unseelie király könyvtárára – nem is beszélve a Fő gonoszról, ami megfagyasztja egész Dublint! És a jég bizony nem rózsaszín.

Goodreads: Röviden meséld el, milyen egy írással töltött nap nálad? Van bármilyen fura szokásod ezzel kapcsolatban?

KMM: A szobának teljes sötétségben kell lennie. Komolyan mondom, teljesen. Sötétítő függönyök, színezett ablaküveg. Már a spájzban is próbáltam írni, de túl kicsi volt. Általában 4:30-kor kelek, iszom egy kávét és megtiltom az agyamnak, hogy elkezdjen rendesen működni. Aztán leülök az íróasztalomhoz és addig írok, amíg elég álmos vagyok ahhoz, hogy ne álljak meg azon gondolkodni, vajon mit művelek. Muszáj ebben a félig öntudatlan állapotban maradnom ahhoz, hogy írni tudjak. Amint teljesen felébredek, szerkeszteni tudok, de alkotni már nem. Általában 3-4 órákat írok, utána már nem zavar a fény. Utána reggelizek, edzek, aztán pedig visszamegyek az irodába és szerkesztek, illetve finomítok a következő napra tervezett jeleneteken. Soha nem dolgoztam meghatározott szószámok szerint, és nem írok határidőre. Mindig pontosan tudom, hogy épp hova tart a történetív, de néha még engem is meglep, hogyan jutok oda, és ez jó. Van egy elméletem, miszerint ha az író unja a saját történetét, akkor az olvasó is unni fogja. Ha az írónak megvan a kellő lökete és 100%-osan elkötelezett, minden energiáját belefekteti a történetbe, akkor az olvasó is így fog érezni.

Goodreads: Milyen szerzők, könyvek, ötletek hatottak rád?

KMM: Stephen King összes műve, Ő egy zseniális író és mesélő egy személyben. Harlan Ellisontól a Deathbird Stories, amit 13 éves koromban olvastam először és meghatározta az egész gondolkodásomat az istenekről, démonokról, életről és halálról. Gyerekként megérintett még a The Shades Betty Brock tollából, a My Father’s Dragon Ruth Stiles Gannettől, és Madeleine L’Engle A Wrinkle in Time c. könyve.

Goodreads: Most épp mit olvasol?

KMM: Ezt az interjút. Haha. Jelenleg nincs időm olvasni. Viszont van egy el-kell-olvasnom rakásom, amivel 75 évesen tervezek teljesíteni. Ha elérem ezt a kort, újra el szeretnék kezdeni dohányozni is, a kedvencem a piros Marlboro. Bár arra számítok, hogy akkorra már egyszerűen nem fog hiányozni. Az ember azt gondolná, hogy majdnem 50 cigaretta-mentes év után már nem olyan nehéz, nem igaz?

Karen Marie Moning interjú

 

A Goodreads novemberi hírei között szerepelt egy interjú az írónővel a Dani O'Malley sorozatról és úgy általában a Fever sorozat világáról, és miután sokan szeretik a könyveit és várják az Iced magyar megjelenését, gondoltam megosztom veletek. Az írónő mestere a kérdések kikerülésének, de némi információ morzsát így is elejtett nekünk.
(Ha van rá igény, akkor le is fordíthatom.)

Forget Tinker Bell; the otherworldly faeries in Karen Marie Moning's books are cruel and lethal. The urban fantasy writer's best-selling Fever series, set amid the Celtic folklore and cobbled streets of Dublin, chronicles the Fae's infiltration of the human world. Moning made her name writing the popular Highlanderromances before turning to the darker Fever world, a series with a fan base so loyal that there is an annual New Orleans conference, FeverCon. The latest book,Iced, is the first in a trilogy narrated by Dani O'Malley, a supernaturally powered teen who investigates a mysterious force in Dublin that is freezing both humans and Fae to death. Moning chats with Goodreads about her new direction for the series and why she likes to write in the dark. 

Goodreads: What do new readers starting with Iced need to know to jump into the Fever world?
Karen Marie Moning: The Fever series is set in a dystopian Dublin where the walls between the human world and the Fae have come crashing down. The first five books center around MacKayla Lane [known as "Mac"], who goes to Dublin after her sister is murdered there, determined to find her killer. She soon discovers that not only are fairies real, but she is a "sidhe-seer"—a person who can see the Fae as they are, even with the "glamour" they use to hide themselves from humans.
Iced revolves around Dani O'Malley, another "sidhe-seer" who was introduced in the earlier books. She is 14 years old and, like Mac, is determined to kick Fae ass and save the world. Unlike the previous Fever novels, there are other points of view in this book, including another "sidhe-seer" and a ridiculously hot Scotsman who unfortunately is quickly becoming something...not human at all.
GR: The Fever series came to you in a dream, complete with a five-book story arc and book titles! When did you realize that you wanted to extend the story of the Feverworld beyond those initial five books?
KMM: Halfway through the Fever series I realized post-wall Dublin had become too real, with too many great stories begging to be told for me to turn my back on. I mean, really, there are nine of whatever Barrons is! [The character Jericho Barrons from Fever books 1-5 is not quite human.]
GR: With so many established characters, what inspired you to choose Dani O'Malley as your next focus?
KMM: I take orders from the Muse. I don't argue with her. She has a good side and a side that consists entirely of blank pages.

Mac's story [in Fever books 1-5] was about a young woman who'd never experienced tragedy of any kind, who'd been adored and cherished all her life, whose greatest fear was that OPI [nail polish] [LEILAH: SHOULD BRAND NAME BE IN ALL CAPS?] might discontinue her favorite shade of pink. She had all the love in the world and absolutely zero backbone. Mac is a cream puff with something very dangerous at the center.

Dani has a backbone of pure titanium, a mouth that spits out whatever she's thinking at the moment, the physical ability to outrun, outgun, and outmaneuver nearly anyone. But she's never known love. Dani is pure badass...with something very sweet at the center.
GR: Since you are writing in first person, does the voice of the character influence the series at large? Does Dani's voice bring in new elements of humor or mystery or anything else?
KMM: Dani's trilogy isn't as emotionally heavy. There's more humor because she's not enduring the pain of transformation Mac felt. Dani's not introspective. There's action, there are adventures to be had, virginity to be lost one day, and sometimes there's even time to sleep. While Mac faced a transformation and awakening of a supernatural kind, Dani is also dealing with everything that any 14-year-old does—lots of hormones and mood swings, feeling misunderstood by pretty much everyone, and wanting to be an adult while still also wanting to cling to the safety net and free pass that comes with being viewed as a kid.
GR: Goodreads Author Natasha Knight asks, "One of the things I love about your books is the sexual tension that is ever present. How will you treat the fact that Dani is [a teen]?"
KMM: Thanks, Natasha—and thanks to all of you at Goodreads for creating such an amazing community for readers! With love and respect for her character and for the readers while staying true to her story. It may not be a safe journey, or a politically correct one, but in my opinion, none of the memorable stories are. Keep the faith!
GR: Goodreads member Yolanda asks, "I would like to know if the personality of Dani comes from Karen's strength and uncertainties from her own youth. What part of herself does she bring to life in Dani?"
KMM: Her voice is utterly effortless for me. Who knows where fiction ends and reality begins?
GR: Goodreads member Stacie ~ paid the price for badassery asks, "Other things besides Fae have slipped into our world, like the Royal Hunters and of course Jericho. Are we going to see any more non-Fae otherworlders?"
KMM: Definitely! I can't wait for you to meet the Crimson Hag. Or the creepy flock of Unseelie that follow Mac around everywhere she goes. Or Papa Roach, and I don't mean the band. Or get your first look at the Unseelie King's real library—to say nothing of the of the Big Bad that's icing Dublin! And not with pink frosting.
GR: Briefly describe a typical day spent writing. Do you have any unusual writing habits?
KMM: The room must be completely dark. Seriously, totally. Blackout curtains and tinted windows. I tried writing in a closet for a while, but it was too small. I wake at 4:30. Get coffee. Refuse to let brain turn on. Sit at desk and start writing while I'm still asleep enough that I can't think about what I'm doing. I have to stay deep in my subconscious in order to write. Once I'm wide awake I can edit, but I can't create. I write for about three or four hours. Then I can stand light. I get breakfast, exercise, then go back to my office to edit and flesh out the scene for the next day. I never have an expected word count, and I don't write to outline. At all times I know exactly where the overall story arc is going, but sometimes it surprises even me how it gets there. Which is good. I have a theory: If the writer is bored, the reader will be, too. If the writer is having a blast, and is 100 percent invested in and committed to his or her fictional world, the reader will be, too.
GR: What authors, books, or ideas have influenced you?
KMM: All of Stephen King's stuff. He's a brilliant writer and storyteller combined. Harlan Ellison'sDeathbird Stories. I read it when I was 13, and it forever skewed the way I thought of gods and demons, death and life. As a child, The Shades by Betty Brock, My Father's Dragon by Ruth Stiles Gannet, and A Wrinkle in Time by Madeleine L'Engle.
GR: What are you reading now?
KMM: This interview. Ha-ha. I don't have time to read. I have a to-be-read pile that I plan to tackle when I'm 75. I also get to start smoking again then, too. Marlboro reds. Although I'm kind of counting on that I won't want to by then. One would think nearly 50 years of not smoking would make me quit wanting to, right? 

Végezetül itt a hivatalos trailere az Iced c. könyvének is. Rövidke igaz, de így is elég izgalmas ahhoz, hogy a körmömet rágva várjam. :)

katt ide, hogy megnézhesd

Veronica Roth - A beavatott

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 432

EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid

EGYETLEN DÖNTÉS

meghatározhatja az értékrendedet

EGYETLEN DÖNTÉS

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Hűha, jó sok problémám volt ezzel a könyvvel, de közben meg... vessetek meg, élveztem.

Tény, hogy a logikátlanság mintaszobrát lehetne belőle kifaragni, Az is tény, hogy SEMMI nincs benne értelmesen megmagyarázva.  De... na jó, kezdjük a negatívumokkal.

Ez elvileg egy ifjúsági disztópia. Ebből kifolyólag szükség lenne egy kidolgozott, jól működő világra, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj egyik alap pillére. Ehelyett mit kaptunk? Egy eleve sántító alapötletre épülő kezdeményt, ami ötletnek éppen nem rossz (bár én az elején idegenkedtem tőle), de édeskevés. Az írónő egy egész eltűnt civilizáció történetét akarta elintézni három mondatban. Eleve nagyon kevés a realitása ennek a felépítésnek, de Roth meg se próbálja elfogadhatóan tálalni. Emiatt pedig nagyon-nagyon dühös voltam, mert annyi kihasználatlan lehetőség rejtőzött ebben a könyvben.

Túllépve a világfelépítésen pedig tele volt felesleges elemekkel. Példának okáért a vizsga; miért kellett? Mi a francért vizsgáztatnák végig az összes tizenhat évest, ha az utána semmit nem nyom a latba?! Semmi szerepe nem volt az ég egy adta világon. Kivéve persze, hogy Tris megtudta, hogy valami nincs rendben vele (nem akarok lelőni senkinek semmit). De könyörgöm... minek kellett hozzá ez a hisztéria?

Aztán ott az infó hiány, és ezzel megint csak visszatértünk a világhoz. Alig ismerjük a csoportokat. A Bátrakat közelről láthattuk Tris szemén keresztül, az Önfeláldozókat úgy nagyjából-egészéből, de csak a külső dolgokat, pedig mint kiderült, sokkal izgalmasabb dolgok folytak a felszín alatt. A Művelteket is csak érintettük, pedig nekik elég fontos szerepük van a történetben. A Barátságosokról pedig kb. annyit sikerült megtudni, hogy pirosban és sárgában járnak, az Őszintékre pedig nem egészen két megjegyzés vonatkozott (az, hogy mit viselnek - az írónő, úgy látszik, megszállottja a témának - és hogy milyen a beavatási szertartásuk).

Azért mindezek ellenére nem volt élvezhetetlen ez a könyv, sőt igazából elég jól szórakoztam. Ez azonban jóformán egyetlen karakternek köszönhető: Négyesnek!

Ő az a karakter, akit fogalmam sincsen róla, hogy miért szeretek. Nem túl kedves, nem túl közlékeny, mégis minden megnyilvánulása olyan emberi, valósnak hat és végre egy olyan erős hímnemű karakter, aki nem szenved arrogancia túltengésben, ráadásul még csak nem is egy érzelmi zsákutca (értsd, nem szenved hatvan oldalt, mire rájön, hogy szerelmes, vagy hogy egyáltalán törődik valakivel). Értelmes, jól felépített karakter, rendes múlttal és félelmekkel. 

Mondjuk ez a félelem-kérdés engem nem győzött meg, de ez alapvetően szerintem felfogás kérdése. Szerintem az írónő ezt túlságosan leegyszerűsítette, hiszen a félelem nem annyiból áll, hogy valaki kiakad a pókoktól, a magasságtól vagy éppen klausztrofóbiás. Ennél sokkal több. Az élethelyzetek hozzák ki az emberből, sokszor olyan váratlanul, hogy az ember nem is gondolná egészen addig, amíg olyan helyzetbe nem kerül. Például ha megkérdeznék tőlem, hogy mitől félek, rávágnám, hogy a piócáktól, de valószínűleg akkor se lennék a legnyugodtabb, ha élve eltemetnének, vagy ha az ágyamba raknának egy mérges kígyót. Csak nem ez jut először az ember eszébe. A félelmet... nem lehet megszámolni. Csak tudomásul venni, hogy az élet része, arról nem beszélve, hogy a félelem hiánya néha nem bátorság, hanem szimplán hülyeség.

Ettől eltekintve... nagyon-nagyon megkedveltem Négyest! Tris többé-kevésbé semleges volt a számomra, habár ő mesélte el a történetet. Fura érzés, de még csak azt se tudnám megmondani, milyen. Volt karakterfejlődés, az biztos. Tetszett a változás, ami végbement rajta, határozottan előnyére vált. De ezen túlmenően nem hatott meg különösebben, mert a férfi főszereplő ezerszer izgalmasabb volt nála.

És itt is van a két kedvenc megnyilvánulásom Négyestől:

"– De meg kellett volna bocsátanom neki. 

– Talán. De lehet, hogy ennél többet is tehettünk volna – mondja – És lehet, hogy elég, ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk emlékeztessen arra, hogy legközelebb jobban csináljuk."

"Más sem érdekli őket, mint az emberek szándékai. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az a fontos számukra, amit teszel, de nem ez érdekli őket. Nem azt akarják elérni, hogy egy bizonyos módon cselekedj, hanem hogy egy bizonyos módon gondolkodj. Hogy könnyű legyen érteni téged. És hogy ne jelenthess veszélyt rájuk nézve."

Azért annak örülök, hogy volt dráma és szenvedés és hogy nem lett cukros a vége és a folytatás is érdekel. Nem azt mondom, hogy a falat kaparom, de kíváncsi vagyok rá és nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Abban pedig csak reménykedem, hogy Roth a továbbiakban kezd valamit a világfelépítéssel és nem hagyja így csak a levegőben lógni. Hátha sikerül jobban kidolgozni az elkövetkezendő részekben. Én reménykedem benne!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten.

Kedvenc karakter: Négyes (minő meglepetés:))