Kiadó: Fumax
Oldalszám: 358
AZ UTÓBBI ÉVEK LEGNAGYOBB SCI-FI SZENZÁCIÓJA, AMELYBŐL RIDLEY SCOTT FORGAT FILMET HAMAROSAN. A GRAVITÁCIÓ CÍMŰ FILMHEZ HASONLÓAN EZ A KÖNYV IS MEGHÓDÍTOTTA A SZÉLESEBB KÖZÖNSÉGET.
Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.
Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.
Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.
De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?
***
SOHA nem gondoltam volna, hogy én ezt a könyvet elolvasom. Azt meg még kevésbé, hogy tetszeni fog. Nagy volt a felhajtás körülötte, nyert egy csomó díjat, de még így is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez nekem való lenne. Egy Marson ragadt csávó? Ennyi? És ebből háromszáz oldal? Kösz, de nem.
Aztán egyszer, amikor a könyvesboltban múlattam az időt, miközben anyura vártam, valamilyen rejtélyes megfontolásból lekaptam a polcról és elkezdtem olvasni. Mit mondjak? Nem kifejezetten az volt, amit vártam. Már az első mondatoknál csak pislogtam.
Idézem...
"Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.
Rábasztam.
Ennek kellett volna lennie életem legnagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik napon rémálommá vált.
Fogalmam sincs, ki fogja ezt elolvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak megtalálja egyszer. Mondjuk, úgy száz év múlva. Csak a rend kedvéért... nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy "Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg."
Csoda, hogy a kezemhez ragadt? (Nem ott rögtön ugyan, mert ki kellett várnom a Könyvhetet, de a Vörösmarty téren az első utam a fumaxos srácokhoz vezetett.) Mire felkaptam a fejem a telefonom csörgésére, már a huszadik oldalon jártam. És a korábbi előítéleteimmel szemben nem volt se nyomasztó, se depresszív, se unalmas.
Az egész könyv dugig van fizikával, kémiával, matematikával és egyéb finomságokkal, amiket végig gyűlöltem az iskolában, és amikor leérettségiztem, hálát adtam a Mindenhatónak, hogy soha a büdös életben többet nem kell ilyesmivel foglalkoznom. És ennek ellenére nem volt száraz. Azért ez teljesítmény. Ez a könyv érdekes, vicces és egy kissé vulgáris, de úgy vagyok vele, hogy aki egyszál magában a Marson ragad, az fel van jogosítva a káromkodásra. Valószínűleg én se Shakespeare szonetteket szavaltam volna gyönyörűségemben.
Bár szeretem a sci-fi műfaját, de eddig inkább az űropera vonalon mozogtam, ugyanis ahogy már az előbb is említettem, a természettudományok nem igazán az én asztalom. A matek még hagyján, azzal elvoltam, csak mocskosul untam, de a többi... szóval volt annyi önkritikám, hogy tudjam, a hard sci-fiből nem túl sokat fognék fel. A marsi nem az űropera kategóriája. Ha nem lenne ennyire szórakoztatóan megírva, tuti hogy felfordultam volna már az első ötven oldalon. De szerencsére, nemcsak hogy nem úgy írja le a tudományos részét, hogy azt csak a NASA meg a hardcore sci-fi rajongók értsék, még azzal se vádolhatom, hogy untam volna. Komolyan, fizika és kémia óra helyett csak elolvashattam volna ezt a könyvet. Szerintem több nyomot hagyott bennem.
Miután igencsak limitált a szereplőgárda, és az esetek túlnyomó többségében Mark Watney naplóbejegyzéseit olvassuk, így elég nyilvánvaló, hogy az ő karakterén múlt, mennyire élvezhető a könyv. Szerencsére, Watney remek főhős! Kompetens, vicces - nagyon, nagyon vicces - és sosem adja fel. Ezen a ponton azonban, szerintem egy kicsit átesett a ló túloldalára. Egyrészről rettentően örülök, hogy nem egy érfelvágós hapsiról kellett olvasnom majd' 400 oldalon keresztül, másrészről viszont ez a fajta töretlen optimizmus egy csöppet hihetetlen volt.
"– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?Visszafordult Venkathoz.– Vajon mire gondolhat éppen?NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOLHogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme."
Szóval, bár őszintén megkönnyebbültem, hogy nem érfelvágós a hangulat, azért egy vagy két komolyabb jelenet belefért volna. Nehéz elhinni, hogy egy ember, bármilyen remek is legyen az alaptermészete, 24/7-ben stand up-ot tol, mikor egyedül van a kicseszett Marson.
Azonban nem csak Watney gondolatain keresztül ismerjük meg a helyzetet, ugyanis időről-időre kapunk kitekintést a Földön zajló eseményekbe. Jelesül, hogy miután a NASA-nak feltűnt, hogy hupszi, lehet, hogy ott hagytuk a csórikámat, eszeveszett szervezésbe kezd, hogy életben tartsák az elveszett báránykát. Imádtam ezeket a részeket! Igazán jót tett a könyvnek, hogy időnként elszakadtunk a vörös bolygótól, mert lássuk be, nem egy izgis hely, ha túltesszük magunkat azon a tényen, hogy cseppet messze van a Földtől (és hidd el, a századik oldalra már túlteszed magad rajta).
"– De az nem segít, ha tisztában vagyunk a helyzetével – mondta Mindy. – Nem tehetünk semmit, ha lemarad a munkálatokkal. Ez az egész feladat értelmetlen.– Mióta is dolgozik maga a kormánynak? – sóhajtott fel Venkat."
A legénység tagjait viszont mindenki másnál jobban megkedveltem, ami nem semmi, tekintve, hogy szinte ők szerepeltek a legkevesebbet. Ott azért tanúi lehettünk mélyebb érzéseknek is, például Lewis parancsnok bűntudatát látva, és ez azt eredményezte, hogy a legénység tagjai (kivéve Becket, róla nem sokat tudni azon kívül, hogy beleesett Johanssenbe) szinte jobban kidolgozott karaktereknek tűntek, mint Watney maga. Talán amiatt, hogy láttuk őket kommunikálni a családtagjaikkal, nem tudom.
Ettől függetlenül Markot is megkedveltem, és őszintén drukkoltam neki, csak jó lett volna, ha a humorán és a túlélési ösztönén kívül más is alaposabb kidolgozásra kerül a személyiségét illetően.
A NASA-val folytatott beszélgetésein pedig egyszerűen meghaltam!
"A NASA-val folytatott beszélgetésem a vízvisszanyerőről unalmas volt, és tele technikai részletekkel, úgyhogy leegyszerűsítem neked.Én: Ez nyílvánvalóan egy dugulás. Mi lenne, ha szédszedném és ellenőrizném a csövek belsejét?NASA: (ötórányi tanácskozás után) Nem. Elbaszod és meghalsz.Úgyhogy szétszedtem.Megmondtam a NASA-nak, hogy mit csináltam. A beszélgetés (leegyszerűsítve) így zajott:Én: Szétszedtem, megtaláltam a problémát, megjavítottam.NASA: Pöcs."
Néhol kicsit leült a sztori, de az utolsó húsz oldal mindenért kárpótolt. Tiszta mázli, hogy keményborítós kiadás, ugyanis úgy szorítottam a könyvet, hogy lehet, máskülönben kárt teszek benne. Páratlanul izgalmas finálét kapunk!
A jó poénoktól eltekintve, van a könyvnek egy szívet melengetően idealista üzenete az emberiségről és az igen sokat szidott civilizációnkról, amiben én is nagyon hinni szeretnék. Az, hogy az ember alapvetően jó, önzetlen és segíteni akar a másiknak, és ezért pazarolnak annyi pénzt, időt és energiát arra, hogy azt az egyetlen embert haza hozhassák. Vitatkozhatnék ezzel az érveléssel, de nem teszem, mert szükség van az ilyen kijelentésekre amellett a tengernyi kiábrándultság mellett.
Ajánlanám ezt a könyvet mindenkinek, aki eddig csak kacérkodott a sci-fi műfajával, de nem mert belevágni. A marsi egy remek első élményt nyújthat, és nem áll fenn annak a veszélye, hogy csak a kötőszavakat fogod belőle érteni. Azoknak is érdekes lehet, akiket lenyűgöz az űrkutatás és a világűr felfedezése, ugyanis még a NASA mérnökei is felkapták a fejüket, és kiemelték, hogy tudományosan mennyire helytállóak a részletek. Weir nagyon alaposan utána nézett mindennek.
És ha már rászánjátok magatokat, javaslom a magyar nyelven történő beszerzést. A Fumax remek munkát végzett a fordítással, ami manapság nagyon ritka, úgyhogy becsüljük meg. Arról nem is beszélve, hogy milyen szép a magyar kiadás. Keményborítós a gyönyörűség!
Hamarosan érkezik a film is Ridley Scott rendezésében, úgyhogy arra mindenképp kíváncsi leszek. A főszerepben Matt Damon, és felettébb érdekel, hogy fog ez elsülni. Egyébként trailer alapján úgy néz ki, jóval drámaibbra fogja venni a figurát, mint a könyv. Magyarul Mentőexpedíció címen kerül a mozikba, ami - jó szokásunkhoz híven - elképesztően röhejes, de azért a film várós! Ja, egyébként tudtátok, hogy egy részét kis hazánkban vették fel? Bezony, a Bálna lesz a NASA központ. Ez mennyire király már!
Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: a Földön játszódó kitekintések, a legénység beszélgetései a családtagjaikkal, a vége
Kedvenc karakter: Mitch Henderson, Annie, a legénység
Szuper bejegyzés lett, örülök, hogy neked is ennyire tetszett! :) ha még nem olvastam volna, akkor már akarnám. :D
VálaszTörlésA filmmel kapcsolatban én is szkeptikus vagyok, Watney-t nem ebben a formában gondoltam viccesnek, ahogy Matt előadja, de majd meglátjuk, milyen lesz egészben. - csak tartanánk már ott. :)
Örülök, hogy így gondolod! :D Igen, nagyon betalált nálam ez a könyv.
TörlésAmi a filmet illeti, abszolút megértem az álláspontod, számomra is elég másként jön le Watney stílusa a lapokról, de ez még csak a trailer, szóval még bőven akadhat meglepetés. De már nem kell olyan sokat várni. :)