Dan Wells: Fragments - Töredékek

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 528

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG!!!

Dan Wells hazánkban is igéretesen mutatkozott be, a külföldön hatalmas sikert aratott Nem vagyok sorozatgyilkos című kötetével, a Partials trilógiája pedig még nagyobb siker kint.

Kira Walker megtalálta az RM vírus gyógymódját, de az emberek és a Részlegesek túléléséért vívott küzdelem még csak a kezdeténél tart. East Meadow-t elhagyván Kira kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy kicsoda is ő valójában. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az RM gyógymódja maguknak a Részlegeseknek a vérében található – ez nyilván valami nagyobb terv része, amelyben Kirának is szerepet szántak, és amely mindkét fajt megmenthetné. Kirához útja során többen csatlakoznak, köztük Samm, a Részleges is. De vajon megbízhat-e bennük? Ezalatt Long Islanden az emberiség utolsó képviselői felkészülnek a Részlegesek elleni háborúra, és Marcus tudja, az egyetlen reményük, hogy kitartsanak Kira visszatéréséig. Ám a lány útja hosszadalmas a posztapokaliptikus Amerika pusztaságán keresztül, és közben mindkettejük számára fokozatosan kiderül, hogy legnagyobb ellenségük létezéséről eddig nem is tudtak. A lélegzetelállító Részlegesek trilógia második része az emberiség utolsó előtti órájának krónikája. Utazás az ismeretlenbe, amely során fel kell fedeznünk hogyan élhetjük túl – és ami még fontosabb, hogy mi indokolná megmaradásunkat a Földön.

Rettenetesen vártam ezt a könyvet, de őszintén, féltem is tőle. Féltem, hogy nem lesz olyan jó, mint az egy, hogy csalódást fog okozni. Főleg, hogy az eleje egy kicsit nyögvenyelős volt a számomra. A történet több szálra bomlott, és egyik se ért fel azzal az adrenalin-hullámvasúttal, ami az előző részt jellemezte. Azonban így visszanézve, kellett az a kezdés ahhoz, hogy a vége ilyen szinten kibontakozhasson. Na de, kezdjük az elejéről...

Ugyebár az első rész egy igencsak sokkoló felfedezéssel zárult: Kira is Részleges. Egy másik modell, nem hadviselésre tervezték, de akkor sem ember. Ő viszont embernek érzi magát, hiszen közöttük nőtt fel, és őket próbálta megmenteni. Miközben a külvilág folyamatosan próbálja választásra bírni a két faj között, Kira azt a lehetetlen célt tűzi ki maga elé, hogy mindkét népet megmenti a pusztulástól: megtalálja az RM gyógymódját és megoldja a lejárati idő problémáját, mindezt pedig egy éven belül, hiszen a Részlegeseknek csak annyi idejük van.

Ha ez nem lenne elég, Dr. Morgan minden erejével azon van, hogy megtalálja Kirát, hogy kísérletezhessen rajta, és ennek érdekében még East Meadow-t is képes megszállni. A Részleges frakciók között háború dúl, és senki nem az, akinek mutatja magát. Nandita pedig még mindig sehol...

Őszintén meglepődtem, amikor az első fejezetek után leült egy kicsit a sztori. Sok mindent vártam volna, de ezt nem. Hiszen nagyon sokáig csak azt kísérjük figyelemmel, ahogy Kira papírokat nyálaz, régi irodaházakat kutat át és a dolgok ahelyett, hogy tisztulnának, egyre kevésbé nyernek értelmet. Így utólag viszont belátom, hogy pont ez tette annyira hihetővé és valóssá az egészet. A könyv második felében nagyon keményen kijönnek azok az etikai és morális dilemmák, amik már az első részben is ott lappangtak a felszín alatt, viszont a pergő cselekmény miatt csak néhány futó gondolatot szenteltem nekik. Annál sokkal jobban érdekelt, hogy mi fog történni, mint hogy megálljak filozofálgatni.

A második rész nem ilyen. Lelassul a cselekmény, és előtérbe kerülnek a komoly kérdések, a kőkemény társadalomkritika. Sikerül úgy mélységet adnia a karaktereknek és súlyt a történetnek, hogy nincs töltelék szaga a dolognak, és így elkerüli azt a hibát, amibe rengetegen beleesnek, ha trilógiákról van szó.

"Milyen apróságon múlhat, hogy egy ilyen csodás civilizáció csak egy kicsit túl messze menjen? Olyasmit tegyen, amit nem lenne szabad? Túl sok áldozatot, kompromisszumot, belemagyarázást fogadjon el? Ha valaki képes egy ilyen nagyszerű város megépítésére, mi gátolja meg, hogy létre hozzon egy embert? Ha irányítani tudja a tavat, miért ne akarná kontrollálni a lakosságot? Ha uralni tudja a természetet, hogy terjedhet el így egy betegség?"

Igen, fokozza a feszültséget, és még mindig több a kérdés, mint a válasz, de haladunk valahová! A másik, amit nagyon tudtam értékelni, hogy nem ismételte el lépten-nyomon, mi történt az első részben. Szóval mint folytatás, abszolút megállta a helyét.

A történetre nem pazarolnék túl sok szót. Egyrészt azért, mert nem szeretném lelőni a csavarokat, másrészt azért, mert számomra a cselekmény többé-kevésbé másodhegedűs szerepet töltött be. Persze, fontos volt, és még mindig rohadtul tudni akarom a válaszokat, de őszintén, a könyv nagy részében csak úton voltak A pontból B pontba, vagy pedig adatbázisokat kutattak át. Plusz ott voltak az East Meadow-ban és környékén zajló események, de azok inkább kitekintésként szolgáltak. Ott is lezajlottak fontos események, főleg a vége fele, de a hangsúly egyértelműen Kiráék kutatására helyeződött.

A karakterek már sokkal érdekesebbek voltak. Kira rendkívül idealista és állhatatos, ezért nagyon könnyű vele azonosulni, legalábbis a számomra. Szerintem a legtöbb emberbe szorult egy kis világmegváltó szikra, ami miatt könnyű együtt érezni Kirával. A lányt állandóan kétségek gyötrik, és képtelen eldönteni, hogy melyik oldalhoz legyen lojális, és hogy egyáltalán szükséges-e a választás. Érdekes volt figyelni, ahogy a külső világ és Kira belső érzései összecsaptak: a külső nyomás választásra késztette, ameddig a belső elvei azt sugallták, hogy nem kell, sőt nem helyes választani. Ebbe persze a saját döntésképtelensége is belekeveredett, hiszen ő maga se tudta eldönteni, hogy hová is tartozik. Hogyan dönthetne hát afelől, hogy az emberi vagy a részleges civilizáció maradjon fenn?

Samm pedig... abszolút kedvenc. Annak ellenére, hogy katona, Wells nem formálta őt egy tesztoszteron gőzgéppé. Ő inkább az a csendes lázadó típus, és újra és újra meglepett az, amennyire hitt Kirában. Vitatkoztak, sok mindenben nem értettek egyet, de a nap végén, Samm mindig támogatta a lányt, miközben megőrizte a saját elveit és véleményét a helyzetről.
A Calixszal való beszélgetése a vége felé nagyon sokat elmond a karakteréről. Nem az, amiket mond, hiszen eddig is tudtuk, hogy problémát okoz neki az emberi módja a kommunikációnak, hanem ahogy mondja. Rádöbbent, hogy lehet, hogy Samm egy részleges katona, akinek fejlettebbek a reflexei, tudja mit csinál a harctéren és a többi, de ha eltekintünk a kultúrsokktól - vagy pontosabban a kapcsolástól, és hogy Samm feromonok kibocsátásával fejezi ki az érzelmeit - a srác nem egy jégtömb. Teljesen átlagos, de a jó értelemben.

Heron egy igazán érdekes karakter, de nem kifejezetten szerethető. Ő egyértelműen a Részlegesek mellé teszi le a voksát - ami tulajdonképpen érthető - és az esetek túlnyomó többségében hülyének nézi Kirát, amiért nem adja fel magát Morgannek. Egy nagyon szépen felépített karakter, érthető motivációkkal, viszont nagyon kevés empátiával. Talán ezért is nehéz kedvelni.

A többiek is érdekesek, de a fentebb említettek azok hárman, akik a legtöbbet szerepelnek és akik a központi konfliktust kibontakoztatják. Elvégre, bár a katonai hadműveletek és a ki tud mit és mennyit játékok tartják mozgásban a cselekményt, a központi kérdések mégis e három szereplőn keresztül bontakoznak ki: mindenki más csak árnyalja az összképet.

Azért is szerettem ezt a könyvet, mert nagyon aktuális kérdéseket feszeget, amikkel mint modern társadalomnak, nekünk is szembe kell néznünk. A nem túl távoli jövőben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az ember feltalál és teremt egy részlegesekhez hasonló létformát, amiért aztán felelős lesz. És akkor jönnek a zavaró kérdések: van-e jogunk Istent játszani? Ha egy élet nem emberi, az rögtön azt is jelenti, hogy alsóbbrendű? Hol fekszenek azok a morális határok, amiket már nem léphetünk túl? Tekinthetjük-e az így létrehozott létformát személynek? Ha igen, akkor ugyan hogy is nevezhetnénk tulajdonnak? Ez is csak egy formája a rabszolgatartásnak? Elkerülhetetlen a forradalom?

És ha ettől el is tekintünk, a másik kérdéskör még mindig ott lebeg: elkerülhetetlen-e az, hogy az emberiség elpusztítsa önmagát? Arrogánsan világvégének nevezzük az emberi civilizáció lehetséges végét, pedig az csak a mi világunk végét jelentené. Ahogy Dan Wells is írta...

– (…) Eddig azt gondoltam, hogy a világ megszenvedte, amit tettünk, amit mindkét faj elkövetett, de idekint úgy érzem, hogy a világot nem is érdekli, hogy kik vagyunk. Vagy voltunk. Jöttünk és mentünk, az élet meg megy tovább, és az a föld, ami itt volt már előttünk is, még mindig itt lesz, amikor már mind meghaltunk. A madarak még mindig repülni fognak, az eső még mindig esni fog. A világnak nem lett vége, csak… újraindult.

Nagyon sokáig nem igazán értettem Ikarosz legendáját. Miért ment túl közel a naphoz, amikor tudta, hogy az a halálát jelenti? Amikor pontosan tudta, mi fog történni? Ennyire nem lehet valaki nehézfejű...

Ez a könyv viszont közelebb vitt Ikarosz megértéséhez, és a világunk megértéséhez. Gondolom, az a hátulütője, hogy amit látok, az többségében elkeserítő.
Amit ebből a mérhetetlen pesszimizmusból ki akarok hozni, az az, hogy ezt a trilógiát bizony érdemes elolvasni! Nem csak azért, mert szórakoztató és érdekes, habár ez is igaz. Hanem azért is, mert Dan Wells valami olyasmit próbál elmondani nekünk, ami bár nem újdonság, mégis képtelenek vagyunk megérteni.

És mindezek után, az író utószavából szívmelengető optimizmus árad:

"Az ember a leghihetetlenebb teremtménye az univerzumnak.
Vállald fel az összetettségedet, terjeszd ki a kreativitásodat, váltsd valóra a lehetőségeidet.
Te teszed naggyá a világot."

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: Samm és Kira utolsó közös jelenete, Calix és Samm beszélgetése
Kedvenc karakter: Kira, Samm