Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A hollófiúk

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 416

Nem ​látó csak két esetben pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján; vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. 

A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. 

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. 

Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. 

A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könymolyképző kiadónak!

Régóta időszerű már ez az értékelés, hiszen tavasszal olvastam a Raven Boyst, de valahogy nem tudtam eddig rávenni magam, mert nehéz volt eldöntenem, hogy is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ez már a harmadik nekifutásom volt az olvasásnak, mert valahogy sose ragadott meg igazán előtte, de közben meg olyan jókat hallani róla, és tartalom alapján pont olyasminek tűnik, amit én kedvelnék. Szeretem a paranormális sztorikat, és kevés jót találni, így nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot is.

Bár harmadjára sikeresen a végére értem, így is időbe telt átrágnom magam a könyvön. Olvasás közben elvoltam vele, de nem állítanám, hogy kifejezetten olvastatta volna magát, és miután letettem, nem jött az ellenállhatatlan késztetés, hogy újra felvegyem. Mindez már csak azért is fura, mert a stílus tökre feküdt. Remekül keveredtek a hangulatos leírások a száraz humorral. 

A kezdő jelenet, amikor Blue a temetőben chillel Szent Márk éjjelén elég atmoszferikusan indul, de aztán kicsit leül a sztori és nehezen indul be újra, ami nem segített az olvasási tempómon. A második felére ez a tendencia egyébként észrevehetően javult, de határozottan voltak olyan részek, amiken át kellett lendülni, és igen gyakran beütött az általános káosz is. Ez utóbbiról feltételezem, hogy tudatos döntés volt az írónő részéről, hiszen egy 4 könyves sorozat első kötetéről van szó, tehát még bőven lesz ideje kibontakozni a szálaknak, különösen a lezárás tekintetében, ami rendkívüli módon kíváncsivá tett.

Forrás

Karakterek tekintetében, egyelőre elég vállvonogatósan állok. Blue mint főhősnő teljesen rendben van, de nem kifejezetten zártam a szívembe, ahogy Ganseyt sem. Ellenben Adamet nagyon megkedveltem, remélem, többet is látunk majd belőle a folytatásokban! Viszont a Noah-t körülvevő titok nekem kicsit lehetetlennek tűnt. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit jegyeznék meg, hogy szvsz enyhén gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy ennyi idő alatt ne tűnjön fel egyikőjüknek sem, mi az ábra.

– […] Mielőtt megszülettél, olyasmibe keveredtünk Callával és Persephone-nal, amibe nem szabadott volna…
– Kábítószer?
– Rituálék. Te kábítószerezel?
– Nem. A rituálék viszont érdekelnek.
– A kábítószernek jobban örülnék.
– Nem hoz lázba. Bizonyított a hatása. Dögunalom.

Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy amennyire ki van élezve a tartalom a romantikus szálra Blue és Gansey között, annyira háttérbe szorul ez a könyvben. Sokkal hangsúlyosabb - és őszintén, sokkal nyálasabb - szerelmi nyüglődésre számítottam az alaphelyzetet tekintve, de örömmel konstatáltam, hogy nagyon a slow-burn felé tendál a dolog, és inkább csak sejtetés szinten működik, semmint fő csapásirányként. Több figyelem fordul az alapozásra, a családra, és a főszereplőink közötti barátság építésére, ami egy kezdőkötettől teljesen korrekt, viszont talán részben emiatt, kicsit "nagyobb a füstje, mint a lángja" érzést keltett bennem a regény.

Mindennek ellenére szeretném folytatni, hiszen amint már említettem, ez csak az első rész, és reménykedem, hogy a folytatásokban kicsit jobban felpörög majd a cselekmény és tisztul egy kicsit a kép. Alapvetően azoknak ajánlanám, akik nem bánják a lassabb folyású sztorikat, részletes expozícióval, és akik csípik a paranormális sztorikat szellemekkel és boszorkánysággal, mert azok a részek nagyon menők voltak! Akik viszont kifejezetten romantikus könyvet keresnek, azoknak talán nem ez a legjobb választás.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc karakter: Adam

Marjorie Liu & Sana Takeda: Monstress - Fenevad 1. Ébredés

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 216

FARKASVÉRŰ ​MAIKÁT SZÖRNYETEGNEK CSÚFOLJÁK… 

ÉS NEM IS ÁLLNAK MESSZE A VALÓSÁGTÓL.

A világot felforgatta a szörnyű háború, amit az emberek gyűlölt ellenségeik, az arkánok ellen vívtak. Maika nem csak a fél karját, de szabadságát is elvesztette a harcokban, rabszolgaként adják el Zamora boszorkányainak, akik az arkánok véréből nyerik erejüket. Azt azonban még a nagyhatalmú mágusnők sem tudják, hogy a lány testében egy ősi, kozmikus erejű, éhező fenevad szunnyad, amely csak az alkalomra vár, hogy kitörhessen…

A MONSTRESS – FENEVAD az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, amely egyszerre lopta be magát a képregényolvasók és a fantasy-rajongók szívébe. Marjorie Liu és Sana Takeda sorozata hihetetlen díjesőt söpört be: többek között kétszeres British Fantasy-, ötszörös Eisner- háromszoros Hugo- és Harvey-díjjal jutalmazták, de a Washington Post mellett a Newsweek és az Entertainment Weekly is többször az év legjobb könyvének választotta.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Én leszek az első, aki elismeri, hogy amennyire megszállottja vagyok mindenféle fanartnak és illusztrációnak, ahhoz képest rettentő ritkán olvasok képregényeket. Nézegetni imádom őket, de valahogy különös koncentrációt igényel számomra egyszerre a képre és a szövegre is figyelni úgy, hogy a kíváncsi kis szemem ne ugorjon azonnal 3 képsorral odébb, pláne ha épp nagyon tudni akarom, mi fog történni.

Emiatt tök sokáig kerültem is a képregényeket, de mostanság nagyon rám jött a kísérletezhetnék ezzel a műfajjal. A Sagával kezdtem, amit imádtam, és a Monstresst is nézegettem már egy jó ideje, mert... most ezt ugye nem kell magyarázni? HÁT LÁTTÁTOK TI AZT A BORÍTÓT??? És ez nem csak a szokásos coverwhore énem kitörése, hiszen a képregények esetében a borító nagyon sok mindent elárul a belsőről, hiszen a rajzoló művész stílusát képviseli. Amit ezzel mondani akarok: nem csalás, nem ámítás, a Monstress belülről is pont ilyen könnyfakasztóan gyönyörűen van megrajzolva, csodás színekkel és elegáns vonalvezetéssel. Néhol egyenesen vízfesték jellege van az árnyalatok egybefolyásának. A szöveget szintén nagyon könnyű volt követni. Nem tudom, csak én vagyok-e agyilag zokni, de korábbi képregényes kísérleteimnél többször előfordult velem, hogy összezavarodtam, melyik szövegbuborék következik. Így belegondolva, ez valószínűleg az én nyomorom, de itt nem volt ilyen problémám! És garantálom, hogy nem nálam fejlődött ki hirtelen a spidey sense, ami képregény olvasáshoz szükségeltetik. Inkább az a helyzet, hogy itt annyira egyértelművé tették a helyzetet, hogy még én sem voltam képes benézni.

A történet Maika szemszögéből bontakozik ki, a rabszolgavásártól indulva egyenesen az események sűrűjébe dobnak minket, és onnan ismerjük meg a világot, illetve hogy Maika hogy keveredett a jelenlegi helyzetébe - megsúgom, nem csak úgy véletlenül.

A világépítés is ennek van alárendelve, ami teljesen rendben is van, hiszen Maika az egyik legfontosabb elem a világ főkonfliktusában is. Bár a leányzó karaktere nem kifejezetten a klasszikus hős archetípusát idézi, a helyzet amiben van abszolút jellegzetes: ő a saját problémájával van elfoglalva, de mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ő a tengely, aki majd meghatározza, merre fordul a történelem kereke. Az már más kérdés, hogy ez a tengely egy félkarú tizenhét éves lány, aki tele van keserűséggel és dühvel. Ez a nyersesség ami a karakteréből árad fantasztikusan igazivá tette őt. A történetben szinte mindenki állatként és/vagy eszközként kezeli őt, de a zseniálisan hatékony karakterépítésnek köszönhetően, az olvasó sosem esik bele ebbe a kategóriába.

Maika a főszereplő, és őt ismerjük meg a legjobban, ám ez nem azt jelenti, hogy a megannyi érdekes karakter nem kapná meg az őt megillető figyelmet. Lady Atena különösen megragadta a figyelmemet, főként mert a könyv végére érve nem teljesen egyértelmű, ő hol helyezkedik el ebben a gigantikus sakkjátszmában. Ren, a költő macska karaktere - nem vicc, a macskák itt kb. professzorok - szintén nagyon bejött, bár ő főként a száraz, szarkasztikus dumája miatt. Kippa meg egyszerűen cuki volt, már az is ahogy meg van rajzolva, pufi arccal és hatalmas szemekkel. Hát meg lehet zabálni (nem szó szerint!!! Ennél a sztorinál ezt se árt pontosítani. Kicsit túlteng a kannibalizmus.)

A világ több szempontból is rendkívül érdekesnek bizonyult. Először is, hogy hiába a tradicionális fantasy elemek és a mágia, jelen van a fejlett technológia is bizonyos villanásokban, ami egy szokatlanul izgalmas kettősséget kölcsönöz. Egyfelől ősi istenekről és arkánokról beszélgetnek, a főhős karjából meg egy csupaszem szörnyeteg tör elő rendszeresen, ami leginkább a japán mondavilágban lenne otthon, másfelől meg Maika az anyjáról készült fényképet szorongatja. FÉNYKÉPET. Bevallom, rettentően tetszett ez a mix, különösen azért, mert amikor olyan fantasykat olvasunk, ahol a Monstresshez hasonlóan két nép öli egymást valami okból kifolyólag, minden olyan kellemesen távoli. Persze, érezzük a párhuzamokat, de olyan meseszerű az egész. Az ilyen apróságok, mint egy fénykép létezése valahogy testközelbe rántotta a történetet.

A másik, ami azonnal feltűnt, hogy túlnyomó többségben, és főleg fontos hatalmi pozíciókban szinte csak női karaktereket találtunk. Sőt. Utóbbiban konkrétan csak nők voltak. A legfontosabb férfi karakter aki eszembe jut is csak egy testőrkapitány volt, aki parancsot hajtott végre az esetek többségében. Miután a fantasykban gyakran jellemző a férfi karakterek hangsúlyossága, mind mennyiségben, mind ami a kulcsfontosságú szerepeket illeti, üdítő volt kickass női karakterekkel találkozni, még akkor is, ha erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető volt a jelleme szinte az összesnek. Sőt. Ez csak még jobbá tette az egészet! Bonyolult, árnyalt, erős nők egész garmadáját kapjuk, egymásnak feszülő érdekekkel és hatalomvággyal. ÉLJEN! 

Összességében, ennek a képregénynek az olvasása igazán egyedi élményt nyújtott! Imádtam a hangulatát az egésznek, Sana Takeda egészen elképesztő munkát végzett az illusztrálással, és bár a történet illetve a világ maga meglehetősen sötét, a nehéz témák, amik felmerültek - úgy mint rabszolgaság, bántalmazás, háború - mind remekül voltak kezelve. Egyszerre letehetetlenül izgalmas és gondolatébresztő, árnyalt karakterekkel és fordulatos cselekménnyel, a Monstress teljesen levett a lábamról! Alig várom a folytatást!

Adam Bray: Marvel Studios - Szereplők nagykönyve

Kiadó: Kolibri

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 176

Rajongó vagy? Tudj meg mindent kedvenceidről – legyenek aprók, hatalmasok, szupererősek vagy hétköznapi emberek – Vasembertől Pókemberen át egészen Marvel Kapitányig! 

Ez a könyv segít megismerni a szereplők életén keresztül a Marvel-filmek több mint egy évtizedének történetét. De nem csupán a hősökről esik benne szó: itt megtalálod a nagy hatalmú gonoszokat és követőiket, az álnok kémeket, a bátor katonákat és azokat a hétköznapi embereket is, akik minduntalan belekeverednek a hősök nagyszabású csatáiba.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Kolibri kiadónak!

Az elmúlt héten a szuperhősök és különleges képességekkel rendelkező karakterek voltak porondon a Prológus háza táján, így természetesen kihagyhatatlannak véltük megemlékezni a Marvel univerzum hőseiről (és főgonoszairól, ha már itt tartunk), különösen, hogy dübörög az Endgame a mozikban - amit szerintem már minden élő ember látott, engem kivéve. A vizsgaidősuck szívás. 

Spoilerek miatt szerencsére nem kell aggódni, ugyanis a könyv a Végjáték előtti állapotot térképezi fel, szóval ha valami csoda folytán nem én lennék az egyetlen, aki kb behunyt szemmel pörgeti a facebookot, itt nem kell attól tartanod, hogy rád veti magát egy sunyi spoiler. 

A könyv teljes mértékben a filmeket veszi alapul, a képregények szóba se kerülnek. Ameddig ezt alapvetően jónak tartom, hiszen a Marvel filmuniverzum így is elég nagy, ha még hozzávennénk a képregényes multiverzumot, itt kitörne az őskáosz. Ezzel együtt, egy kicsivel több információban reménykedtem, vagyis nem feltétlen többen, csak... másban? Ha már azt mondjuk, hogy kizárólag a filmre koncentrálunk, akkor szerintem elvárható lett volna némi extra például a forgatásokról, vagy olyan kapcsolatok megnevezése, amire csak utalgatnak a filmekben, vagy ilyesmi. Ehhez képest az adatok többsége elég alapszinten mozgott, ami... oké, de szerintem elvesztegetett lehetőség.

Maga a kivitele a könyvnek nagyon szép és igényes, a papír vastag, így a grafika remekül érvényesül, különösen a kétoldalas kategóriaválasztóknál, amik jelzik, ha egy másik film világába ugrunk át. Lapozgatásra és nézegetésre ideális, valamint arra, hogy felfrissítsük az emlékezetünket. Ami őszintén, nem árt, főleg azon sorstársaimnak, akiknek hozzám hasonlóan aranyhal-memóriája van. #éljenekaszenillák

A filmekre bontott kategóriákon belül, minden kiválasztott karakter kapott egy - esetenként több - oldalt, ami tartalmaz egy rövid háttérsztorit, képességeket, kapcsolatokat, de mint már említettem, nem mászunk le nagyon mélyre ebben a tekintetben, inkább a gyors átláthatóság a cél. A filmek között elég jelentős az átfedés, már ami a szereplőgárdát illeti, így néhol előáll némi zavar az éterben: pl. számomra nem egyértelmű, hogy pont Natasha Romanoff miért kapott egy külön oldalt a Vasember filmek alatt is, csak mert ott is szerepelt, mint a Shields ügynöke, aki Stark után kémkedik. Nem lett volna egyszerűbb megemlíteni a Bosszúállók szegmensben lévő adatlapján, vagy akár betoldani még egy oldalt mellé, ahogy Grootnál tették?

És ha már filmekre bontott kategóriák - erősen hiányoltam a felhozatalból Deadpoolt és az X-Men filmeket. Igaz, hogy ők nincsenek benne a Bosszúállók történetszálban, de ettől még a Marvel univerzum részei, és ráadásul elég nagy közönségkedvencek, szóval szerintem hiba volt kihagyni őket. Különösen, hogy az X-Men filmek generációi igencsak bővelkednek remek karakterekben, lett volna min csámcsogni bőven. Nyilván, mindenkit felsorolni onnan nagyjából kitenne még egy enciklopédiát, de egy rövid áttekintést szerintem megérdemeltek volna a legfontosabb karakterek.

Alapvetően, egy teljesen jó kis könyvecske ez, de úgy érzem, jobban jártunk volna mind, ha nyilvánvalóvá van téve, hogy ez inkább egy enciklopédia-jellegű áttekintés, semmint úgy igazán részleteibe menő bemutatása a karaktereknek és a világnak. Annál is inkább, hogy a rajongók jó része, ezekkel a hősökkel nőtt fel és fejből fújja az itt összefoglaltak jó részét. 

Inkább olyanoknak ajánlanám, akik érdeklődnek a Marvel univerzum iránt, de nem igazán tudják, hol kezdjék, vagy nagyon elveszve érzik magukat 1-2 film megnézése után. Legyenek akár felnőttek, akár gyerekek, véleményem szerint, ők fogják leginkább a kedvüket lelni benne, nem pedig a hardcore rajongók.

Értékelés: 3.5/5 - nem rossz, de többet vártam

S. A. Chakraborty: Bronzváros

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 528

Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket. 

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. 

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave Könyveknek!

Ülök itt a könyv befejeztével, bámulom ezt a sírnivalóan gyönyörűséges borítót, és csak nyomdafestéket nem tűrő szavak jutnak az eszembe. Mondjuk ehhez talán az is hozzájárul, hogy még mindig az államat keresem, amit elhagytam valahol a Százholdas Pagonyban, miután az utolsó száz oldal eseményeit követően úgy döntött, hosszú vakációra van szüksége. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Már a magyar megjelenés előtt felfigyeltem a Bronzvárosra, egyrészről a gyönyörű borító miatt, másrészről mert egyre-másra érkeztek a méltatások, miszerint egyszerűen fantasztikus, de csak nagyvonalakban tudtam, hogy miről is szól, és az alapján nem úgy tűnt, mintha igazán az én világom lenne. Tudtam, hogy egy fiatal nő a főszereplője, aki nem hisz a mágiában, hogy high fantasy, és hogy a 18. századi Egyiptom területén játszódik a sztori. Azt kell mondjam, az utóbbi években viszonylag kevés olyan high fantasyt olvastam, ami úgy igazán rezonált velem. Persze, akadtak kivételek, mint például V. E. Schwab Shades of Magic trilógiája, vagy Christelle Dabos Tükörjáró sorozata, de sokkal több volt az olyan élmény, ami csak olyan... meh volt.

Ez nem feltétlenül a könyvek hibája, sokkal inkább az én ízlésem változása, és hogy mostanság valahogy jobban megmozgatnak a karakterdrámák, ahol az emberi lélek rejtelmeiben vájkálunk, ami gyakran háttérbe szorul, amikor hatalmas világokat kell felépíteni nyolc nézőponttal és tele politikával. Ezt vártam a Bronzvárostól is: hogy jó lesz, részletesen kidolgozott... de a szokásos fantasy karakter archetípusokkal, akikbe nem sok belső konfliktus szorult a nyilvánvalón kívül, ami ahhoz kell, hogy a cselekményt előre vigye.

Jesszusom, sose voltam még ilyen boldog, hogy alaposan melléfogtam! S. A. Chakraborty megvalósította a - közel - lehetetlent, és emellé a páratlanul gazdag és részletesen kidolgozott világ mellé hús-vér, rétegelt karaktereket alkotott nekünk! 

Ez főként annak köszönhető, hogy csupán két nézőpontot kaptunk, és igazából nem is volt többre szükség ahhoz, hogy úgy bontakozzon ki a cselekmény, hogy több oldalról is láthassuk a konfliktust, vagyis inkább konfliktusok labirintusát, ami a több évszázaddal előttről indul. Egyik hátránya a hosszú életű lényeknek: az idő nem igazán mossa el a sérelmeket.

A két főszereplőnk, Nahri és Ali egymás szöges ellentétei - legalábbis a felszínen. Nahri egy végletekig gyakorlatias szélhámos, akinek fogalma sincs, milyen erőkkel játszik, amikor is véletlenül megidézi Dárát, a dzsinnt és onnantól fogva minden a feje tetejére áll. Dára volt valószínűleg a kedvencem az egészben. Egy igazi érzelmi zsákutca, alig tudunk róla valamit, és az a valami se túl bizalomgerjesztő, de közben rettenetesen okos, és had mondjak annyit, nem igazán szeretnék vele összefutni, ha bal lábbal kelt fel. Nahri szintén a szívembe lopta magát, főleg a száraz humorával, és hogy minden helyzetben képes feltalálni magát.

– Megesik, hogy… másféle… munkákkal biztosítom a kenyérrevalót.
A dzsinn – nem, a dév, helyesbített magában – összehúzta a szemét.
– Vagyis amolyan tolvaj lennél?
– Ez egy felettébb szűk látókörű megfogalmazás. Jómagam úgy mondanám, hogy kényes feladatokkal foglalkozó vállalkozó.

Alival már nehezebb dolgom volt, főleg mert az agyamra ment. Ez nem feltétlenül az írás problémája, mert következetesen volt idegesítő, és a jelleme nagyon is átgondoltan volt összeállítva - csak épp az összes tyúkszememre rálépett minden második lélegzetvételével. Tipikusan az a karakter, aki jót akar, csak rettentően naiv és a naivitása gyakran szűklátókörűségben jelentkezik. Meg tudtam érteni a belső vívódásait, de ettől még alig vártam, hogy valami kósza nyíl telibe találja. Mindettől függetlenül jó választás volt az ő nézőpontja Nahri mellé, mert így elég átfogó képet kaptunk az egymásnak feszülő érdekek kusza labirintusáról, ami önmagában elég érdekes volt ahhoz, hogy átlendítsen - Nahri szavaival élve - őkirályi taknyossága szemszögein.

Forrás: a szerző hivatalos oldala

A cselekményen tisztán látszik, hogy Chakraborty nem csak érti, de nagyon is szereti a történelmet, és megvan benne az a képesség, hogy közel tudja hozni az emberhez, ameddig a hatalomért való küzdelem alatt meglátjuk a személyes kapcsolatok hálóját. Sokszor halljuk, hogy a történelmet a győztesek írják, de ritkán látni ennyire tökéletesen illusztrált példát: mindenkinek megvan a maga verziója, megvan a hivatalos verzió, és egyik se a teljes igazság. Imádtam, ahogy Chakraborty kibontotta ezt az alapjában véve nagyon egyszerű konfliktust, amiről mi is ezerszer hallottunk a valóságban: egyik törzs/család/nemzet kezéből átkerül a hatalom a másikéba.

Miután Szulejmán, a prófétakirály hat különálló törzzsé választotta őket, a legtöbb dzsinn jobb szerette népe társaságát; mi több, állítólag Szulejmán pontosan abból a célból osztotta fel őket, hogy a lehető legmagasabbra hágjanak az elégedetlenség hangjai. A dzsinnek minél többet harcoltak egymással, annál kevésbé háborgatták az embereket.

A sztori a közepe táján egy picit megfeneklik, és olvasás közben azt hittem, ez csak a szokásos "itt vagyunk a felénél, nyugodj már le egy kicsit" szakasz, ahol teázgatunk, meg mindenki próbál napirendre térni az új helyzet felett, és őszintén? Kicsit el is untam magam. De akkor még nem tudtam, amit most már igen: nem pihi volt az, hanem vihar előtti csend. Mert az utolsó száz oldal?

Emlékeztek az értékelés elejére? Nah, az állam azóta sincs meg. Említettem már többször, hogy mennyire klisés az a mondat, hogy "senki nem az, akinek látszik", főleg, hogy nagyon ritkán érzem tényleg úgy egy könyv elolvasása után, hogy jogos a kijelentés. Cinikus lélek vagyok, nehéz meglepni. Höhöhöhö. Chakrabortynak erről nem szóltak. Ebben az esetben inkább úgy szólna a marketing mondat, hogy "senki nem csak az, akinek látszik." Az ogre mint a hagyma. Meg a dzsinn is, ezek szerint. Bár őszintén, ez nagyjából mindenkiről elmondható, csak jóságos atyám, NAGYON ritka, hogy ennyire hatásosan és hihetően ábrázolják ezt az örökérvényű igazságot könyvekben. Máris viszket a kezem a következő rész után, de azt hiszem, jobban járok, ha hagyom ezt az élményt ülepedni egy kicsit, különben elkerülhetetlen lesz a szívroham.

Összességében? IMÁDTAM. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Az eddigi év legjobb olvasmánya.

Kevin Kwan: Kőgazdag ázsiaiak

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 432

Amikor ​Rachel Csu, a fiatal, intelligens New York-i egyetemi tanár beleegyezik, hogy a nyarat Szingapúrban töltse barátjával, a szintén egyetemi tanár Nicholas Younggal, egy szerény, békés családi fészket képzel el, ahol azzal a férfival töltheti majd az idejét, akihez egyszer talán férjhez megy. Úgy tervezik, kipihenik a munka fáradalmait, és egyben hivatalosak Nick gyerekkori barátja, Colin Khoo és a gyönyörű Araminta Lee világraszóló esküvőjére is. 

A lány nem is sejti, hogy Nick otthona történetesen egy palota, hogy többet ül majd magánrepülőgépen, mint autóban, és hogy a legfurcsább, legőrültebb, leggazdagabb emberek fogadják, akikkel életében addig találkozott. 

Szatirikus, eredeti humorral átszőtt portré, letehetetlen olvasmány elképesztő gazdagságról és fényűzésről. A Kőgazdag ázsiaiak trilógia bepillantást enged az ázsiai sznob nagyvilági körök életébe, lenyűgöző módon ábrázolja a régi és az újgazdagok közötti ellentéteket, a családi kötelékeket és az ezzel járó – gyakran kínos – kötelezettségeket.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Kossuth kiadói csoportnak!

A Kőgazdag ázsiaiak tipikusan az a könyv volt, aminek vetettem egy pillantást a borítójára, és rögvest közöltem, hogy "aha, biztos nem", majd szépen tovább álltam. Már a külföldi megjelenésnél megállapítottam, hogy nem hiszem, hogy ezt a könyvet nekem írták, amúgy se vagyok nagy contemporary rajongó, úgyhogy elhessegettem magamtól. Aztán viszont óriási siker lett, sőt film is készült belőle, és annak a trailere viszont annyira megtetszett, hogy rögtön szóltam is Zsebinek, nem akarjuk-e ezt Valentin nap (blöeh) alkalmából együtt elolvasni, hogy morálisan támogassuk egymás olvasási kihívását.

Mindehhez hozzátartozik, hogy a film trailere homályosított fel arról, hogy a regény színhelye nem más, mint Szingapúr, amitől máris sokkal érdekesebb lett számomra a dolog. Anyukám járt egyszer Szingapúrban üzleti úton, még amikor olyan tíz körül lehettem (engem persze otthon hagyott, affene), és azóta is rengeteget emlegeti, hogy mennyire fantasztikus és sokszínű hely. Gondoltam, legalább elolvasok valami romantikus limonádét, aminek a helyszínéül szolgál, ha már a repülőre épp nem tudok felpattanni. Azt kell mondjam, Kevin Kwan e téren nem okozott csalódást.

Az első oldalaktól nyilvánvaló, hogy a szerző pontosan tudja miről beszél, legyen szó a helyszínekről, a kultúrák keveredéséről, vagy akár a családi dinamikákról. Elképesztő érdekes világ tárul fel a szemünk előtt, persze csak miután túlteszi magát az ember lánya a kezdeti sokkon, hogy ez bizony nem valami agykikapcsos tinglitangli limonádé, hanem annál valami sokkal árnyaltabb és részletesebb. Ez alapvetően nem baj, sőt, Kwan remekül keveri a humort az istentelen mennyiségű információval, amit be kell fogadnia annak, aki annyit bír kinyögni kínaiul, hogy szia, és amúgy rendkívül felületes a tudása a régióról (a.k.a: én). Viszont, szerintem kicsit félrement a marketing kampány, ugyanis valahogy nem sikerült kidomborítani ezt a tényt, így kicsit meglepetésként ért a dolog. A romantikus szál ugyan jelen van, de nagyon minimális szinten, inkább a konfliktus forrását jelenti. A középpontban mindenképp a kultúrsokk, a társadalmi rétegek és a családi kapcsolatok szövevényes dzsungele áll.

Nick Young a tökéletes pasi kiidegelt a regény nagyjából 80%-ában. Nem tudtam eldönteni, hogy buksin simogassam, amiért ilyen áldottan naiv, vagy jól megrázzam, hogy vegye már észre mi zajlik körülötte. A végére megbékéltem vele, de fúúúha, rögös út volt. Rachelt viszont első perctől fogva kedveltem! Talpraesett, intelligens, szerethető karakter, akivel könnyű azonosulni. Tekintve, hogy férfi az író, meg kell jegyezni, hogy az összes női karakter igazán élethűre sikeredett. Ez nem valami fordított szexizmus, azt tapasztaltam, hogy igen gyakran női íróknál is észrevehető, hogy a férfi karakterek kicsit... üresek, vagy egyszerűen nem életszerűek. Itt nem volt ilyen probléma, ami már csak azért is meglepő, mert Jézus Krisztus ANNYI szereplő van, hogy tejóisten. És mindenki valakinek a valakije. Csak pislogtam az elején a családfára a könyv első oldalain, hogy hehhh, de utólag nézve, jó ötlet volt belerakni.

Eleanor már réges-rég felállította a férfiakkal kapcsolatos elméletét. Szentül hitte, hogy esetükben a „szerelem” és „az Igazi megtalálása” merő butaság. A házasság egyszerűen időzítés kérdése, és ha egy férfi egyszer elhatározza, hogy levonja a vitorláit és révbe ér, akkor az a lány lesz az Igazi, aki akkor éppen ott van.

Meglepően sokat ugrálunk a karakterek között, Nick és Rachel nézőpontjain kívül még jó pár másikba is belelátunk, amitől kifejezetten kerek képet kapunk a fennforgásról, ugyanis mindenki kavar mindenfele és mindenkinek megvan a véleménye. Szvsz a kedves mama, Eleanor Young történetíve kicsit kurtán lett levágva a végén, de gondolom majd a folytatásban felvesszük a fonalat. Astrid részeit nagyon élveztem, kifejezetten rétegelt karakter, és persze neki is kijut bőven a... khmm.... fekáliaviharból, így ő kivételesen nem azzal van elfoglalva, hogy Nick és Rachel mit csinálnak. Ne értsetek félre, szurkoltam én a két jómadarunknak, de majd' 500 oldal alatt jól esett egy kis kitekintés a főkonfliktusból. Charlie is egy tündérbogár, Michael meg eltűnhetne már a képből, de úgy igazán. Van egy olyan érzésem, hogy még le fogom kaparni a falat a további két részben miattuk.

Forrás

Összességében, sokkal mélyebb tartalmú és alaposabb regényt kaptam, mint amire számítottam. Egyfelől nagyon élveztem többet megtudni egy olyan kultúráról, ami alapjába véve távol áll tőlem (és nem csak a földrajzi elhelyezkedés miatt), de tagadhatatlan, hogy az érzelmi töltetet itt-ott keveselltem egy olyan regényhez, ami romantikusként van eladva. És ti tudjátok a legjobban, hogy nem kenyerem a csöpögés. Itt főként csak arra gondolok, hogy néhol úgy éreztem, többet kapunk mindenki másból, mint a főszereplőinkből. Nick és Rachel kicsit későn kezdtek el kommunikálni úgy istenigazából, és szerettem volna többet látni ebből a részéből a történetnek. Néhol kicsit túlteng az info dump, de Kwan humora és a rendkívül emberi karakterek átlendítenek a lassabb részeken is, és most már tényleg alig várom, hogy megnézhessem a filmet is. Na és persze a folytatásra is sort fogok keríteni idővel.

Értékelés: 4/5 csillag

Kedvenc jelenet: az elején az információs forródrót. Mint az én családom, csak nagyban.

Kedvenc karakter: Rachel, Astrid

Gabriella Eld: Talpig feketében (Legendák Bagolyvárosból 1.)

Kiadó: Főnix Nova

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 144

Az Impérium legfőbb alapszabálya: az Adottsághasználókat el kell távolítani a társadalomból.

Amikor Igor Blankenschwiftet a katonai rendőrök elkapják az utcán, bilincsbe verik és megkínozzák, tudja, hogy óriási bajban van. Akár a rábízott, titkos küldemény, akár az addig sikeresen rejtegetett adottsága az ok, menekülnie kell, erre pedig az egyetlen esélye egy öngyilkos akció.

Alaska Jones tizennégy napja ki sem lépett a lakásából, amikor egy feketébe öltözött idegen beesik az ablakán. Egyvalamit biztosan tud: ha a katonai rendőrség utoléri, Igor halott ember lesz, és őt is gondolkodás nélkül magával rántja.

Mindezek tetejébe érkezik a fenyegetés, amely rengeteg ember pusztulását ígéri, és veszélyesebb, mint ahogy azt a két Adottsághasználó fiú a legmerészebb álmaiban gondolta volna…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Ez a könyv már a radaromon volt egy ideje, két okból kifolyólag is: 1) a címe akár az én mottóm is lehetne #deatheaterfashion 2) urban fantasynek emlegették a népek, és ha valamiből, hát jó UFből nincs elég a piacon. A magyar piacon meg pláne nem. Ja, meg hát az se ártott, hogy a borító atomjól néz ki. Van egy enyhe sztriptízbár beütése, de jó értelemben. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat még a Könyvhéten, gyorsan az írónő orra alá dugtam az agyszüleményét, hogy firkantsa nekem alá, és vittem is haza nagy boldogan, hogy én akkor ezt most nagyon, de nagyon elolvasom.

Aztán jó moly módjára, ráhagytam némi érlelési időt, mert vártam, hogy rám törjön az UF olvashatnék, ami egyéni kórságom, kiszámíthatatlan időközönként jelentkezik, viszont ha akkor nincs kéznél valami, akkor tikkelni kezdek. Úgyhogy az év többi részében hörcsög módjára halmozom az UFeket az ínséges időkre (lásd, ezért nem olvastam még Anne Bishop sorozatát). Na de. Vissza a témához. A lényeg, hogy az egyik kedvenc műfajomról van szó.

Azt kell mondjam, a Talpig feketében végülis nem okozott csalódást! Nem egy hosszú darab, így pár óra alatt le lehet tolni, de nagyon is kerek egész cselekményt kapunk, egy nagyvonalúan felvázolt világgal és remek karakterekkel. Kicsit olyan volt, mint azok a hosszabb sorozatrészek, amik egy órásak, és ezért csak 10 rész van egy évadban (csak itt nem volt függővég, ezért nem maradtál fel hajnal ötig a körmödet rágva véreres szemeiddel a netflixre tapadva... khmm Tiempos de Guerra khmm).

A világ engem egy tipik különleges képességes UF-be oltott 1984-re emlékeztetett: az Impérium a totalitáriánus hatalom, aki agyzombítja (nyelvújítok, szállj le rólam) azon kedves elvtársakat, akikben egy csipetnyi Adottságot fel vélnek fedezni, mert legyen mindenki egyenlő, úgyhogy az Adottsághasználók érthető módon meghúzzák magukat, ha valamiképpen képesek átcsúszni a rostán gyerekként. Miután a cselekmény az Impériummal való bújócska-fogócska köré épül, így a világfelépítés nagyjából itt ki is merül a számunkra, de bőven elég is volt ennyi, egy 140 oldalas könyvet nem lehet telenyomni infóval. Azért remélem, a folytatásokban többet látunk majd belőle, mert nekem ez eddig tökre bejövős!

Két főhősünk Igor és Alaska, utóbbiról jó pár oldallal később fedeztem fel, hogy szintén fiú, mert nekem azonnal a John Green-féle Alaska ugrott be, akit eszeveszetten kerestek és nőnemű volt, szóval itt akadt némi pillanatnyi zavar, de egy idő után csak leesett a húszfilléres. Mindkettejüket könnyű volt megkedvelni, és jesszus, végre egy introvertált főszereplő! Alaska nem az a hős típus, nem kedveli túlzottan az emberi társaságot, és úgy általában szereti meghúzni magát, de mindez nem teszi sem hisztissé, sem gerinctelenné, amit nagyon tudtam értékelni. Ja, és az Adottságát egyenesen imádtam! Tök sok potenciál van benne, és nem is nagyon találkoztam még hasonlóval.

Két hete embert sem láttam, a tükörképemet kivéve, és most itt térdepelt egy a nappalimban, kilökve engem a komfortzónámból. Nem éppen kedvemre való cselekedet az illetéktelen behatolás az otthonomba, Mint említettem, az embereket sem kedvelem. A komfortzónámat ellenben nagyon is.

Ami Igort illeti, az ő jelleméről kevésbé vannak határozott elképzeléseim, inkább az idősebbik Blankenschwift testvér vitte el a pálmát ezen a téren (Kasja nem az a típus, akiről csak úgy meg lehet feledkezni), de ettől függetlenül ő is szerethető volt, mégha kicsit ki is lökdösték a reflektorfényből. Btw, nekem is kell banános-angyalszárnyas zokni.

A "főgonosz" viszont... (azért tettem idézőjelbe, mert nem feltétlen gonosz a szerencsétlen, csak durván eltévelyedett) hmm. Kicsit tucatnak éreztem? Bizonyos részei remekül ki voltak dolgozva, például ahogy beszivárgott a környezetébe, és végülis a motivációja is rendben volt, bár kicsikét elcsépelt, de elnézzük... viszont. Egyvalami nagyon megakadt a torkomon, és azt nem is a big bad jelentette ki, csak vele kapcsolatban jegyezték meg utólag, azt hiszem, pont Igor. Hogy ő is valószínűleg ugyanezt tette volna a helyében. Öhm. Nem? De így NEM. Lehet sajálni, lehet együttérezni vele és megérteni azt, hogy mi mozgatta, még meg is lehet bocsátani neki, de az SOSE lesz oké, hogy egy rakat embert offolunk, csak mert egyvalaki, akit igazán ki akarunk nyírni szintúgy ott van a tömegben! Hogy a többit, ami a rovásán van már ne is említsük.

Egyetlen másik negatívumot tudok még felhozni, ami kifejezetten zavart olvasás közben, főleg az elején, az a szerkesztés (hiánya) volt. Többször ismétlődnek információk rövid időn belül, a leírások pedig itt-ott tele vannak zsúfolva melléknevekkel és egyéb szükségtelen adalékokkal, amik főleg egy kisregénynél, ahol alapvetően gyorsabban pörögnek az események, rettentőmód feltűnő tud lenni. Nyilván ez szubjektív, kinek milyen stílus jön be, de én a kevesebb több irányelvet részesítem előnyben az esetek többségében. Inkább legyen ott egy jelző, de az jól megválasztva, mint mindjárt három egymás mellett. Elvonja a figyelmet, zilálódik tőle a narratíva, és nyúlnak a leírások, amik lassítják a cselekményt. Szerencsére a dialógusok megmentették a napot, ugyanis remekül működtek, így az imént felhozott probléma viszonylag ritkán jelentkezett, és könnyebb volt elfeledkezni róla, főleg az első 30 oldal után.

Összességében, egy nagyon üdítő, kalandos kisregényhez volt szerencsém, nagyon jól szórakoztam olvasás közben! Pont az a nagy könyvek közötti kis szösszenet volt, amire az embernek néha szüksége van, amikor csak ki akar kapcsolni egy pár órára anélkül, hogy egy 600 oldalas, 5 részből álló sorozatba vágna bele. Nagyon várom a folytatást!