Januári BASC Unboxing: Fantasy hősnők

Hello népek!

Most, hogy vége a spoilertilalomnak a januári Book a Sloth Club dobozok terén, én is érkezem egy unboxinggal, illetve egy minikritikával, ugyanis nekem már volt szerencsém az ehavi könyvhöz angolul, ;)

De azért, for the record SPOILERES TARTALOM KÖVETKEZIK!!!

Ha nem lennétek még ismerősök a BASC dobozokkal, nos ők az elsők, akik itthonra is behozták a külföldön már igen népszerű könyves subscription boxokat. A havi rendszerességgel megjelenő dobozok mind tartalmaznak egy frissen megjelent könyvet, illetve számos könyves meglepetést, mindezt az éppen aktuális témához igazítva. Januárban ez a Fantasy hősnők voltak!

Őszintén, nagyon vártam ezt a dobozt, mert már akkor rápörögtem a dologra, amikor bejelentették a témát. Imádom a fantasyt is, meg a kickass hősnőket is, ráadásul kedvenc alpakám (SoSo) megsúgta nekem, hogy az ő műve is a dobozba kerül, szóval teljesen be voltam sózva, mert abszolúte odáig vagyok a fanartjaiért. Meg amúgy bármiért, amit alkot. Csekkoljátok az instáját, ha nem hisztek nekem!

Nézzünk is gyorsan először egy csoportképet!

Mint azt a képen is láthatjátok, az ehavi könyv nem más mint Alwyn Hamiltontól A homok leánya! Igazából nem bánom a dupla példányt, mert egyrészt így megvan az amcsi borítóval is, másrészt pedig ez a könyv a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése és kedvence lett egyben a számomra, és nem mellesleg tökéletesen passzol a témához. Amani igazi kickass fantasy hősnő!

Ha bővebben kíváncsiak vagytok a gondolataimra a könyvről, ide kattintva megtaláljátok az ömlengésem, de dióhéjban: imádtam. Hangulatos, érdekes, sodró lendületű, lehetetlen! Mindezt úgy, hogy ez az írónő első könyve. Nem tépem róla tovább a számat, sipirc olvasni! De azért előtte még csekkoljuk a dobozban rejlő meglepiket. ;)

A könyv mellé megint jött egy üzenet az írótól, illetve egy könyvjelző is, ami a brit borítót idézte színekben és mintában, és SoSo munkája.

Határozottan látszik, hogy fejlődtek az üzenetek kivitelezésében, most már sokkal jobban néz ki, igényesebb az összhatás. Alwynt követem mindenféle social medián, szóval az egyáltalán nem volt meglepő, milyen halál cuki ember azon felül, hogy eszelősen tehetséges író. 

Viszont a külseje. Itt a képen nem látszik, de a külső felén az írónő képe látható, de a nagyobb probléma, hogy pixeles. És miután ez a hivatalos írói képe hatmillióezer helyen megtalálható, kicsit problémásnak találom, hogy be lett nézve a felbontás.

De ezzel együtt is, számomra ez a könyv telitalálat, és a könyvjelző is nagyon ott van! Nemsokára kezdem a második részt, lesz mivel jelölni, hol tartok benne, ha ugyan le bírom majd tenni.

Most jön a fekete leves, mert elérkeztünk a - számomra - gyengébb részéhez a doboznak. A funko pop kis cuki, és Daeneryst is bírom, az teljesen rendben is van. Tuti fogom használni, majd menőzhetek a kulcsaimmal. Egyszer biztos eljátszom, hogy levágom az asztalra, és felüvöltök, hogy WHERE ARE MY DRAGONS?

De ez a "füzet" nekem eléggé elrepült a fejem felett. Értem ezalatt azt, hogy nem igazán értettem a dolgot.

Oké, hogy Trónok harca és girlpower, és az ötlet egyébként tök jó is, de a minőséggel már voltak problémáim. Vékony, durván DIY feelinget áraszt és nem a jó értelemben, és amúgy ez is kissé pixeles. Annyi igazán szép füzet kering az online shopokban, meg egyéb helyeken, hogy ezt az összetűzött, pár lapból álló kis noteszt nem tudtam igazán mire vélni. Azt is tudom, hogy nyilván nem egyszerű egy bizonyos összegkereten belül maradni a dobozokkal, hiszen főleg a kézműves termékekkel, határ a csillagos ég, de én a "vagy rendesen, vagy sehogy" elv híve vagyok.

Végül van itt nekünk egy vászontáska, Just One More Chapter felirattal, ami viszont tök jól néz ki és hasznos is, mert sokat szoktam hasonlókkal rohangálni. Egyetlen kínom, hogy nagyon rövid a füle, és én ezekből a vállra akaszthatósakat preferálom, de talán ez egyéni szoc problem.

Kaptunk egy fanartot is, ami ismételten SoSo keze munkája, és szó szerint beszarás milyen állati király! Az is igaz, hogy kicsit nagyobb méretben reménykedtem, de így is nagyon baba, megy ki a falamra. Hermione örök kedvenc.

A két matrica is betalált nálam, ugyanis mindkét könyvet olvastam és imádtam. A bal oldali a képen Nyx és Ignifex a Kegyetlen szépségből, ami egy sötét és lenyűgöző Szépség és szörnyeteg retelling Rosamund Hodge-tól. Megosztóak róla a vélemények, de én a sírig védelmezem azt a könyvet, szerintem ZSENIÁLIS. Az is igaz, hogy mondjuk elsőre nem koppant le, hogy Nyxet látjuk a matricán, így csalnom kellett és csekkolni a papírkát, amit kaptunk, de utána a kitörő fangörcs eredményeképp gyorsan újraolvastam a könyvet. Ja. Lehet, hogy ez nem a normális reakció?

A másik matricán pedig nem más, mint Lila Bard látható (magyar fordításban Lina, ezt még mindig nem bírom feldolgozni), akit V. E. Schwab: A Darker Shade of Magic - Egy sötétebb mágia című regényéből ismerhetünk. Meg vagyok győződve róla, hogy Schwab néni bevásárlólistája is irodalmi remekmű, és Lilát is bírom, szóval ennek is örültem - és őt felismertem!

Az új év okán kaptunk még egy kis lajháros mágnesnaptárt, ami... oké? Őszintén, nem sok reakciót váltott ki belőlem. A hűtőnk le van fedve, így a mágneseket max bluetackel tudom felragasztgatni a polcomra, amúgy túl sok mindent nem tudok velük kezdeni. A dizájnt se vitték túlzásba, de egynek elcsúszik éppen. Olyan semmi különös.

Mindent összevetve, én szerettem ezt a dobozt a témája miatt, de minőség terén még van hova fejlődni. Egyelőre azt érzem, hogy az ötletek meg a szándék tök jók, csak még ki kell tapasztalni az apróságokat, amiken áll vagy bukik a dolog. Meglepik terén kicsit gyengébb volt ez a doboz, mint az előzőek. Mind mennyiségben, mind minőségben. De a fanartok, amik belekerültek tényleg gyönyörűek, azoknak kifejezetten örültem, a könyv pedig - mint már említettem vala - telitalálat. 

Annak ellenére, hogy voltak negatív pontjai, én továbbra is királynak tartom ezt a kezdeményezést, és az irányt, amit a BASC belőtt eddig, és továbbra is érdeklődéssel figyelem a dobozaikat. Következő hónaptól elindul az angol dobozuk is, szóval érdemes lesz résen lenni azoknak, akik szeretnek nem csak az anyanyelvükön olvasni! Hallottam a madarakat csicseregni ezt-azt, és... jó lesz. ;)

Ha esetleg úgy döntöttök, ti is szeretnétek kipróbálni a könyves dobozos bizniszt, akkor van számotokra egy kuponkódom, amit beírva 10% engedményt kaphattok mind az angol, mind a magyar dobozokra: PROLOGUS10

A Prológus Facebook oldalán mindig osztjuk, ha bejelentik a következő havi témát, illetve ha közeledik a rendelés ideje, így garantáltan nem maradtok le a BASC-os hírekről. Illetve projektek is folyamatosan futnak, szóval nézzetek be, ha kedvetek van. :)

Ennyi lettem volna az unboxinggal, remélem, tetszett! Nemsokára jelentkezem, a tervek szerint egy értékeléssel. Addig is, olvassatok sokat és főleg jókat!

Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 304

Ha azt hiszed, hogy nem a tiéd, akkor is… 

„A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén és a fekete eget bámulta.” 

Böszörményi Gyuláról, a mára klasszikussá vált Gergő és az álomfogók, valamint a kirobbanóan sikeres Ambrózy báró esetei és sok más népszerű regény szerzőjéről kevesen tudják, hogy a science fiction nagy kedvelője és művelője. A szerző 2016-ban az Isȧ, por ës homou című novellájáért megkapta a hazai SF-irodalom legrangosabb kitüntetését, a Zsoldos Péter-díjat. Kiadónk ezen alkalomból jelenteti meg Böszörményi Gyula első science fiction novellagyűjteményét. 

Bölcsesség, szellem, mély érzések. 

Olvassa mindenki, még ha azt hiszi is, hogy nem szereti a sci-fit. Te is, kedves Olvasó! Meg fogsz lepődni.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Fuhh, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Novellásköteteket mindig nehezebb értékelni, hiszen minden történet egy-egy külön világ, hangulat, életérzés. Persze, maga a varázslat is ebben rejlik, ezért szeretjük a novellákat: pár oldalba zárt külön világok mind.

Böszörményi Gyula novelláskötetére pedig különösen kíváncsi voltam, hiszen imádtam a Leányrablás Budapestent, és a sci-fi műfajával is igen baráti viszonyt ápolok, így biztos voltam benne, hogy imádni fogom a Mindörökké várnit. Erre a kombóra már csak hab volt a tortán, hogy László Maya illusztrálta ezt is, pont mint az Esővágyat.

Ehhez képest azonban igencsak vegyesre sikeredett az élmény.

Nem sorban haladtam, hanem ilyen rábökés szinten kezdtem bele a Vörös kendővel a válladon című novellába, ami máris erős WTF érzetet keltett bennem, és csak néztem, hogy ez mi. Én szeretem a fura dolgokat, az elején még röhögcséltem is, de a közepe fele már kezdtem totálisan elveszíteni a fonalat, és félbe is hagytam aztán a novellát, mert nagyon nem feküdt. De így meglepően nagyon nem. Ezután a nagyon fura élmény után inkább úgy voltam vele, hogy kezdjük mégis az elején, mert ez a találomra sztori választás nagyon nem az én asztalom. Már tételhúzáshoz se volt érzékem soha.

Az első novella, A dogma azonnal kedvenc lett! Őszintén, valószínűleg jobb lett volna az elejéről kezdeni, hogy ez adja meg az alaphangulatot, mert tényleg imádtam. Rövid, de csattanós, egy rendes adag társadalomkritikával és gondolkodnivalóval megküldve, amin utána akár napokig is rágódhat az ember.

De egyébként ez a két merőben ellentétes élmény velősen összefoglalja az olvasási élményemet: konkrétan minden hangszeren játszottunk. Sokszor éreztem úgy, hogy biztos velem van a baj, és ez valami zseniális, csak nincs meg hozzá az irodalmi műveltségem, vagy nem veszek észre valamit, ami mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennyire nem fekszik ez a novella. Gondolok itt a már említettre, illetve a Xonsi körzetre is többek között. 

Zavaró volt még számomra, hogy állandó jelleggel visszatért a középkorú kereskedő archetípusa, akinek se kutyája, se macskája, csak az űrhajója. Mintha ugyanarról az emberről olvastam volna különböző világokban, és őszintén, olyan szinten se színe se bűze nem volt a karakterének, hogy szétuntam rajta az agyam.

Voltak olyanok, amik a vállvonogatós kategóriába estek: nem voltak rosszak, de nem hagytak bennem mély nyomot, vagy épp hiányoltam még valamit belőlük. Ilyen volt A kutya, illetve a Tű és Pajzs. Utóbbinál értékeltem az ötletet, de mire kezdtem belelendülni, vége lett a novellának, és nem kaptunk választ arra az elég lényeges kérdésre, hogy mi a fenére volt jó mindez? Megváltoztatták akkor a múltat? Megnyerték a csatát? Vagy csak annyi történt, hogy kiderült az igazság. Ha megváltozott a múlt, nem változott vele a jelen is? Ültem, néztem, és ha ott belém csap a villám, se értettem, hogy most akkor itt mi történt.

Természetesen jelen van a spektrum másik vége is, hiszen másoknál pedig teljesen kifeküdtem attól, hogy ez milyen fantasztikus. A Dogma, a Három nappal később..., illetve maga a címadó novella is, a Mindörökké várni ebbe a kategóriába sorolhatók. Zseniálisan megírt, elgondolkodtató művek, rendesen beleborzongtam mindbe. Nem épp a vicces, könnyed műfajt erősítik, de ez alapvetően nem probléma. Azok a novellák szoktak igazán mély nyomot hagyni, amiknek a vége gyomorszájon vág. (Mit csináljunk, én már csak ilyen mazochista alkat vagyok.)

A várakozás őrült vágya gyors iramban kergette őket születéstől halálig. Figyelték a szelet, az esőt, a vadállatokat és egymást.Azután Következtetéseket vontak le.A Következtetések pedig - főleg ha hibásak - végül mindig isteneket szülnek.

Ha csak egyetlen kedvencet kellene választanom, akkor valószínűleg a címadó novellára esne a választásom. Tetszett a felépítése, a gondolatok, a tematika, még akkor is, ha a végére érve bennem is ébredezni kezdett a depresszióra való hajlam. Erőteljes hangulatú írás, de tedd el a konyhakést, mert a végére érve még a végén fel találod vágni az ereidet.

Viszont ha már a tematika, illetve a visszatérő gondolatok a könyvben... azt azért nem ártana leszögezni, hogy lehet, hogy a kötetre valamilyen rejtélyes okból kifolyólag piros pötty került, de attól ez nem YA. Nem is értem a besorolást, mert sem a gondolatvilág, sem a szereplők nem passzolnak a korosztályhoz, és elég biztos vagyok benne, hogy nem tizenéveseknek íródtak ezek a novellák. Inkább tudnám elképzelni az arany pöttyös sorozatban, vagy esetleg a hard selectionben.

Végezetül azt kell mondjam, igencsak felemás élmény volt ez a kötet, ami őszintén meglepett. Kicsit tanácstalan is vagyok az értékeléssel, éppen emiatt. Azt hittem, legalább akkora szerelem lesz, mint a Leányrablás, de mintha két teljesen különböző ember írta volna. Nyilván, ennek jó része visszavezethető a műfajváltásra, de még így is ledöbbentett. A stílus, a hangvétel, a tematika... egy teljesen új arcát mutatta meg nekünk az író. Szóval aki abból indulna ki, hogy az Ambrózyt szerette, annak azt mondanám, járja körbe ezt a témát még egyszer. Nézegessen bele molyon az idézetekbe. Mert A Mindörökké várni nem egy könnyed esti mese, és nem való mindenkinek. Még a novellák között is nagy a szórás: egyesekben csalódtam, másokat nagyon szerettem. Alapvetően nem bántam meg, hogy időt szántam rá, de nem is lett kedvenc belőle.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc novella: Mindörökké várni, Három nappal később..., A Dogma

Az őrület határáról innen és túl

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 192

Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.

Munkanélküli lett.

Nincs mese, ideje új állás után nézni.

Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.

Elgondolkozik, legyen-e belőle aloe vera mlm ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy Ötlettel?

Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?

Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellékesen várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.

Ám az Élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk…

A hol szomorkás, hol kacagtató történet üdítő színfoltja nemcsak a hazai könyvpiacnak, hanem lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ez a könyv olyan volt, mint egy friss tavaszi fuvallat, ami belibben a szobába, ha kinyitod az ablakot több óra magolás után, és rájössz, hogy az oxigénhiánytól olvasod újra ugyanazt a sort huszadszorra. Feltéve, hogy az ablakod Hollandiában van, mert kábé úgy röhögtem végig ezt a könyvet, mint aki valami nagyon finom brownie-t evett.

Egy 3 órás repülőút alatt olvastam el borítótól borítóig, és még egy kis szundikálást is be tudtam szorítani, szóval képzelhetitek, milyen gyorsan repültek az oldalak! A főhősnő, Lili nagyon szerethető, mert egyszerre önironikus és keresetlenül őszinte: nem fényezi a szitut. Mondhatni, úgy mondja meg a tutit, hogy nem akarod tőle a hajad kitépni. Azért ez egy kényes egyensúly, de számomra egyszer se billent el rossz irányba, így nem viszketett a kezem a péklapát után sem, inkább a fejemet fogva próbáltam palástolni a röhögésem az ablak felé fordulva, hogy ugyan ne nézzen már a fél repcsi sült bolondnak, hogy magamban nevetgélek.

Úgy érzem magam, mint akit otthagytak egy lakatlan szigeten. Azt hiszem, ez a mélypont. Se munka, se Shulcz, se Brúnó. Anyámékat már föl sem merem hívni. De legalább a TLC ott van nekem: a háromszáz kilós emberek bypass műtétjét nézem, miközben csokit zabálok.
Szép nap ez a halálra.

A fülszöveg (amit egyébként csak utólag olvastam el, mert Zsebi annyival nyomta a kezembe, hogy olvasd el, kicseszett jó, én meg vállat vontam és bevágtam a táskámba a reptérre menet) azt állítja, hogy hol szomorkás, hol kacagtató. Nos, szomorkásnak semmiképp nem mondanám, határozottan a vicces oldalt erősíti, viszont néha nyakon önt egy dózis valósággal, ahol azon kapod magad, hogy bólogatós kutyát játszol. Akad persze néhány drámai pillanat, de nem ez a meghatározó. Több az olyan helyzet, ahol nevetsz, de azért érzed a helyzet súlyát, hiszen ismerősek a szituk, akár pályakezdő valaki, akár felépítette a karrierjét és hirtelen kirántották alóla, mint Lili esetében.  Nyilván, hiszen a munkanélküliség témája a fő csapásirány, de természetesen van itt minden: család, barátok, romantikus kapcsolat, vagy épp azoknak hiánya. Még egy cica is kerül félúton.

forrás

Nemcsak Lili volt fergetes a benyögéseivel, de a mellékszereplők jó része is, különösen Shulcz és a kedves papa jelentett üde színfoltot, ők határozottan kedvencek lettek. Ide sorolnám még a temetős mukit is, de belőle túlságosan keveset láttunk, hogy ezt biztonsággal merjem állítani. Ha már itt tartunk, talán ez az egyetlen, amivel nem voltam teljesen elégedett: jó lett volna elsőkézből látni néhány jelenetet, mert nem lehetett semmi  (szándékosan ködösítek, spoilerek elkerülése végett). Bár azt kell mondjam, az a csavar full nyilvánvaló volt, de tudjátok mit, kit érdekel, úgysem ez volt a lényeg, én baromi jól szórakoztam.

Ja, egyébként apám reggel hétkor képes volt felhívni. Dühösen mesélte, hogy a „francos újságírója” előző nap este kilenc óra huszonhatkor hívta őt fel, hogy megkérdezze, vállal-e egy beszélgetést rólam. Apán dühösen lecsapta, mondván este nyolc után még a feleségével sem vállal beszélgetést, nemhogy a „firkászokkal”

De fontos ám megjegyezni, hogy azért ez a könyv több egy faintos poénfüzetkénél. Igen, könnyen olvasható, lightos szösszenet, de van mögötte igazi tartalom, amiből tényleg magaddal vihetsz értékes gondolatokat. Mindenki volt/van/lesz ilyen helyzetben, mert egyszer lent, egyszer fent, és tekintve a pályakezdők siralmas kilátásait, ez a könyv sokaknak adhat reményt. (Tudod, hogy ne vesd magad friss diplomásként mindjárt a Dunába.) Szóval tartom a véleményem, ez a könyv egy friss fuvallat, és már nagyon kellett, mert rólunk és nekünk szól. Nem akarja megváltani a világot, nem csomagolja celofánba a büdös nagy igazságot, de nem is tolja a képedbe erőszakosan a véleményét, mint szent dogmát, hogy akkor ezzel most így érts egyet légy szíves, köszönöm. Csak megnevettet, és megveregeti a vállad, hogy "ne aggódj, lesz ez még így se. Állj fel, aztán kezdd újra."

Remélem, lesz folytatás, vagy ha nem, előrukkol valami újjal az írónő, mert ez egy élmény volt!

Patrick Rothfuss: A szél neve

Kiadás: Gabo
Oldalszám: 812

Rothfuss ​- vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Nem ez az első köröm Patrick Rothfusszal, hiszen olvastam én már A szél nevét, csak úgy nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor ez a blog még káposztában volt C vitamin. A viharvert első kiadásom a sötétzöld borítóval aztán valahogy elkallódott az évek során, sanszos, hogy valamelyik kedves ismerősöm, akinek kölcsön adtam nem hozta vissza, így a Prológus High Fantasy hete alkalmából úgy döntöttem, itt az ideje újra fejest ugrani Kvothe világába. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először itthon megjelent ez a gyönyörű féltégla, még igencsak a fenekemen volt a tojáshéj, és nagyjából bármilyen 300 oldalnál hosszabb fantasyre rávetettem magam, amit megláttam. Őszintén, nem sokra emlékszem az akkori olvasási élményemből, csak annyira, hogy majdnem egy hónapba telt keresztülrágnom magam ezen a könyvön. 800+ oldal, szóval akár azt is mondhatnátok, hogy nem is olyan eszelősen sok idő ez, de annak, aki egy három napos nátha alatt lenyomta az Örökség tetralógia (akkoriban még csak 2 jelent meg) részeit, mert unta magát, hát... értitek a lényeget.

Tehát igencsak lassan haladtak az oldalak. Tetszett a könyv, de nehezen rázódtam bele a hangulatába és a ritmusába, mert sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint amit megszoktam. Azért van, amin segít az idő. Ezúttal sokkal könnyebb volt belesüppedni a történet világába, ami igazából nem is egy történet, hanem kettő. Egyfelől van a mindent átfogó sztori, ami a falusiakkal kezdődik, akik a fogadóban összegyűltek, hogy a régi történeteket hallgassák, másodszor pedig ott van a rejtélyes, csendes kocsmáros Kvothe története, amit ő maga kezd el mesélni egy esős estén.

Ez az összetett nézőpont igazán különlegessé teszi az olvasási élményt, hiszen a szerző gyakorlatilag minket is odaültet a Jelkő fogadó egyik asztalához, hogy szinte halljuk a tűz pattogását és látjuk magunk előtt, ahogy Kvothe elgondolkodva törölgeti a söröskorsókat, és távolba meredő tekintettel meséli lenyűgöző élettörténetét.

– Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

A lassan hömpölygő történetet kivételes írói stílus teszi feledhetetlenné. Ezt anno még kevésbé tudtam értékelni, de ez a könyv egyébként is türelmet tanít az olvasónak. Igenis ki kell várni az eseményeket, nem rohan a történet előre, csomó ideig még mágia is alig található benne. Kvothe egészen fiatal korától vezet minket végig az életén, lírai megfogalmazással, száraz, csendes humorral, és azzal a melankolikus sóhajjal, ami a mondatok között bujkál, de valahogy mégsem válik tőle depresszívvé a hangulat.

Maga a történet elég klisésen indul, hiszen nem egy ilyet láttunk már: egy fiatal nincstelen kölyök mer nagyot álmodni és nekivág a nagyvilágnak. Ehhez hozzájárul az, hogy én a magam részéről pont szeretem az ilyen típusú coming of age történeteket, de még inkább az, hogy bármelyik klisét lehet jól csinálni, legyen az bármennyire elcsépelt, legalábbis szerintem. Mindig találtam ellenpéldát, még olyanokra is, amiket égő tűzzel gyűlölök (szerelmi háromszög, remélem csuklasz). Patrick Rothfuss nem egy termékeny író, de ejjj de nagyon tud. Nincs jobb szó rá, egyszerűen gyönyörű. A klasszikus nagy mesemondók hangját idézi, mint pl. Tolkien, de emellett nem érződik koppintásnak sem a hang, sem a történet.

Kvothe személyében egy olyan komplikált és mélyen rétegelt karaktert sikerült az írónak megteremtenie, akit egyszerre látunk kristálytisztán a mesemondó bölcs szerepében, és reményekkel teli gyerekként, ahogy a háztetőkön hálva és koldulva próbálja túlélni a telet a városban. Komótosan és keresetlen őszinteséggel vezet végig az egész életén, nem sikálja el a rossz döntéseit, amitől csak még szimpatikusabbá válik. A mellékszereplők is gonddal lettek megalkotva, de ez a történet határozottan egyszereplős (ahogy a kutya egygazdás, érted) abban az értelemben, hogy az egész hitelessége és élvezhetősége Kvothe karakterén állt vagy bukott. (Megsúgom, még csak megbotlani se volt képe.)

Amikor aztán végre besétál az Egyetemre és foglalkozhat a mágiával, na itt kerül igazán a fantasy elem kibontásra. Amiről eddig csak piti tolvajként álmodozott, az most végre valóra vált. Rohamos, de nagyon is tudatos karakterfejlődésen esik át, főként a környezet drasztikus változásának hatására, és őszintén imádtam olvasni, ahogy beilleszkedik ebbe a számára merőben új világrendbe. Kvothe rendkívül intelligens és éleslátású, nem egyszerűen ösztönösen idomul a környezetéhez, így kifejezetten érdekes látni ezt a folyamatot.

– Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél szólításáról?
– Kizárásos alapon – feleltem. – Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod illetékességi körébe tartozik.
– A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka és a lólopás is.

Kvothe persze távolról sem tökéletes: pimasz, néha arrogáns, és betegesen kíváncsi, de ezek miatt én csak még jobban szerettem. Végigkövetve a fiatalkorát, az első szerelmét, a tanulmányait, magát a folyamatot, ahogy élő legendává vált, mindez olyan közel hozza őt az olvasóhoz, hogy tényleg képtelenség nem szimpatizálni vele.

A vége pedig... a szuszt is kiüti belőled. Egy elhaló sóhaj, és egy eszelős utolsó mondat, amitől kigúvad a szemed és elakad a lélegzeted. Csak annyi jött ki belőlem, hogy "oh." A második részt azóta se olvastam el, de úgy érzem, éppen itt az ideje. Nem mintha a harmadik kötet bármilyen formában is kilátásban lenne. Rothfuss bácsi kicsit régóta kotlik azon a könyvön.

Ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik nem riadnak vissza a féltégláktól, szeretik a klasszikus, varázslatos meséket és a lassú folyású, gyönyörűen megírt történeteket. Fantasy rajongóknak pedig egyenesen kötelező, hiszen már-már klasszikusnak számít a műfajban, és nem alaptalanul. Viszont tanuljatok az én esetemből: érdemes kicsit felnőttebb fejjel kézbe venni, mert annak ellenére, hogy egészen fiatal fiú korában kezdjük Kvothe életét követni, ez a könyv nem igazán gyerekeknek való, vagy akár fiatal tiniknek. Inkább a 16+-os korosztály és a felnőttek azok, akik élvezni tudják majd, nem is igazán a témák, hanem maga a stílus miatt. Én a magam részéről teljesen elvarázsolódtam.

Évösszegző 2017 - Kedvenc olvasmányaim

Hello népek, és persze BÚÉK mindenkinek!

Még tavaly (nem várhattad, hogy kihagyom a legrosszabb viccet, amit minden újévkor rongyosra használ mindenki) elkezdtem értékelni a 2017-es évemet, már ami az olvasást illeti, és most, hogy hivatalosan is lezárult, térjünk át a pozitív élményekre: jöjjenek 2017 kedvencei!

Egy aprócska disclaimer: viszonylag sok újraolvasásom volt idén, így azokról majd az évértékelőmben emlékezem meg, mert régi nagy kedvenceket nem lenne fair az éves toplistába belekeverni a részemről, nemde?

On Sai: Esővágy

Az év első olvasmányai között mindjárt kedvencet avattam, hiszen egyszerűen imádtam On Sai novelláskötetét! Mindig szerettem a novellákat, de egészen eddig nem túl sok kortárs darab akadt a kezembe, így amikor megtudtam, hogy az Esővágy megjelenik, már pucoltam is beszerezni, és egyáltalán nem bántam meg! Mindegyik novella egy külön világnak érződött egy pár oldalba sűrítve, illusztrációkkal tarkítva, amik az egyszerű de nagyszerű vonalat képviselték, és tényleg hozzáadtak a tartalomhoz.

Bővebben a gondolataimat itt olvashatod.

Ilona Andrews: White Hot

Nemcsak a kedvenc könyv, de a legpocsékabb borító jelölésre is tökéletesen alkalmas Ilona Andrews Hidden Legacy trilógiájának (sorozatának...?) várva várt folytatása, a White Hot.

Tiszta sor volt, hogy ez a könyv hatalmas fangörcs lesz, hiszen az első részt IMÁDTAM, erre pedig több mint két évet kellett várnunk. Nem tudom, hogyan lehetséges, de a hatalmas várakozás ellenére is a padló alól kellett előkeresnem az államat, és ha már ott jártam, felmosni a kifolyt nyálat, mert ÚRISTEN EZ A KÖNYV! Azt hinné az ember, hogy ez lehetetlen, de még jobb volt, mint amire számítottam. Andrewsék képtelenek csalódást okozni, úgy látszik. Izgalmas, érdekes, vicces, szórakoztató, nyomokban nem túl rózsaszín romantikát tartalmaz. Komolyan, a tökéletes mix.

Fangörcs epizód over, mindenki olvasson Hidden Legacyt!

Italo Calvino: Invisible Cities

Kicsit klasszikusabb vizekre evezünk. Italo Calvino esszéit már korábban is olvastam, de ez volt az első irodalmi műve, ami a kezembe került, egy tantárgyamnak köszönhetően. 

Határozottan kedvencet avattam vele, egész egyszerűen imádtam a hangulatot, a stílust, az alapötletet. Azt a kreativitást, amivel a városokat leírta, miközben végig egyetlen helyről beszélt. Vizuális alkatoknak különösen tudom ajánlani ezt a csodát.

Carrie Fisher: The Princess Diarist

Ez a könyv ismét bebizonyította nekem, hogy igenis érdemes időről-időre kimozdulni az ember komfortzónájából és új műfajokat felfedezni. Nem gyakran olvasok memoárokat, vagy épp valós személyek naplóit (még a Neveletlen hercegnő is kimaradt az életemből, csak a filmet láttam), szóval nem igazán tudtam, mit várjak, de azt igen, hogy nekem kell ez a könyv.

Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

Értékelés itt.

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Erről a könyvről beszélni is nehéz. Legjobb, ha semmit nem tudsz róla azon kívül, hogy el kell olvasnod!

Zseniális, egyedi, érdekes és nagyon-nagyon emberi.

Bővebb gondolatok itt.

V. E. Schwab: This Savage Song

V. E. Schwab nem tud rosszat írni, erről most már tökéletesen meg vagyok győződve. Imádtam az Archívumot, imádtam az A Darker Shade of Magicet, de idén mégis a This Savage Song lett a kedvencem az írónő idén olvasott regényei közül. A Darker Shade tetszett, de úgy érzem, a java még csak most jön, így a folytatások természetesen már ott csücsülnek a 2018a-as TBRomon.
Egy kettészakadás szélén álló város, egy szörny, aki ember akar lenni és egy ember, aki mindent elkövet, hogy egy szörnyeteghez hasonlítson.

Bővebb gondolatok itt.

Alwyn Hamilton: Rebel of the Sands

Végül, de nem utolsó sorban, egy hatalmas meglepetés, amiből nem várt kedvenc lett. Csakis Zsebi és SoSo unszolásának köszönhetem, hogy megismerkedhettem Amanival és Jinnel, akiknél jobb társaságot keresve se kívánhattam volna magamnak.

Ez a könyv a tökéletes kikapcsolódás. Sodró cselekmény, érdekes karakterek, hangulatos világ, és hajmeresztő kalandok. A lázadás készülőben.

Komolyan, ne hagyjátok ki!

Bővebb értékelés itt.

Nos, ennyi lett volna az én 2017-es toplistám. Azt kell mondjam, nehéz volt a választás, hiszen annak ellenére, hogy mennyiségben rendkívüli módon alulteljesítettem az elmúlt évekhez képest, minőségben elég nagy mákom volt, mert többségében remek könyvek akadtak a kezembe! Reméljük, jövőre is sikerül majd ilyen jókat kifognom, miközben azért közelebb kerülök a kitűzött célomhoz a mennyiség terén is!

Nektek mik voltak idén a kedvenceitek?