Patrick Rothfuss: A szél neve

Kiadás: Gabo
Oldalszám: 812

Rothfuss ​- vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Nem ez az első köröm Patrick Rothfusszal, hiszen olvastam én már A szél nevét, csak úgy nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor ez a blog még káposztában volt C vitamin. A viharvert első kiadásom a sötétzöld borítóval aztán valahogy elkallódott az évek során, sanszos, hogy valamelyik kedves ismerősöm, akinek kölcsön adtam nem hozta vissza, így a Prológus High Fantasy hete alkalmából úgy döntöttem, itt az ideje újra fejest ugrani Kvothe világába. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor először itthon megjelent ez a gyönyörű féltégla, még igencsak a fenekemen volt a tojáshéj, és nagyjából bármilyen 300 oldalnál hosszabb fantasyre rávetettem magam, amit megláttam. Őszintén, nem sokra emlékszem az akkori olvasási élményemből, csak annyira, hogy majdnem egy hónapba telt keresztülrágnom magam ezen a könyvön. 800+ oldal, szóval akár azt is mondhatnátok, hogy nem is olyan eszelősen sok idő ez, de annak, aki egy három napos nátha alatt lenyomta az Örökség tetralógia (akkoriban még csak 2 jelent meg) részeit, mert unta magát, hát... értitek a lényeget.

Tehát igencsak lassan haladtak az oldalak. Tetszett a könyv, de nehezen rázódtam bele a hangulatába és a ritmusába, mert sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint amit megszoktam. Azért van, amin segít az idő. Ezúttal sokkal könnyebb volt belesüppedni a történet világába, ami igazából nem is egy történet, hanem kettő. Egyfelől van a mindent átfogó sztori, ami a falusiakkal kezdődik, akik a fogadóban összegyűltek, hogy a régi történeteket hallgassák, másodszor pedig ott van a rejtélyes, csendes kocsmáros Kvothe története, amit ő maga kezd el mesélni egy esős estén.

Ez az összetett nézőpont igazán különlegessé teszi az olvasási élményt, hiszen a szerző gyakorlatilag minket is odaültet a Jelkő fogadó egyik asztalához, hogy szinte halljuk a tűz pattogását és látjuk magunk előtt, ahogy Kvothe elgondolkodva törölgeti a söröskorsókat, és távolba meredő tekintettel meséli lenyűgöző élettörténetét.

– Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

A lassan hömpölygő történetet kivételes írói stílus teszi feledhetetlenné. Ezt anno még kevésbé tudtam értékelni, de ez a könyv egyébként is türelmet tanít az olvasónak. Igenis ki kell várni az eseményeket, nem rohan a történet előre, csomó ideig még mágia is alig található benne. Kvothe egészen fiatal korától vezet minket végig az életén, lírai megfogalmazással, száraz, csendes humorral, és azzal a melankolikus sóhajjal, ami a mondatok között bujkál, de valahogy mégsem válik tőle depresszívvé a hangulat.

Maga a történet elég klisésen indul, hiszen nem egy ilyet láttunk már: egy fiatal nincstelen kölyök mer nagyot álmodni és nekivág a nagyvilágnak. Ehhez hozzájárul az, hogy én a magam részéről pont szeretem az ilyen típusú coming of age történeteket, de még inkább az, hogy bármelyik klisét lehet jól csinálni, legyen az bármennyire elcsépelt, legalábbis szerintem. Mindig találtam ellenpéldát, még olyanokra is, amiket égő tűzzel gyűlölök (szerelmi háromszög, remélem csuklasz). Patrick Rothfuss nem egy termékeny író, de ejjj de nagyon tud. Nincs jobb szó rá, egyszerűen gyönyörű. A klasszikus nagy mesemondók hangját idézi, mint pl. Tolkien, de emellett nem érződik koppintásnak sem a hang, sem a történet.

Kvothe személyében egy olyan komplikált és mélyen rétegelt karaktert sikerült az írónak megteremtenie, akit egyszerre látunk kristálytisztán a mesemondó bölcs szerepében, és reményekkel teli gyerekként, ahogy a háztetőkön hálva és koldulva próbálja túlélni a telet a városban. Komótosan és keresetlen őszinteséggel vezet végig az egész életén, nem sikálja el a rossz döntéseit, amitől csak még szimpatikusabbá válik. A mellékszereplők is gonddal lettek megalkotva, de ez a történet határozottan egyszereplős (ahogy a kutya egygazdás, érted) abban az értelemben, hogy az egész hitelessége és élvezhetősége Kvothe karakterén állt vagy bukott. (Megsúgom, még csak megbotlani se volt képe.)

Amikor aztán végre besétál az Egyetemre és foglalkozhat a mágiával, na itt kerül igazán a fantasy elem kibontásra. Amiről eddig csak piti tolvajként álmodozott, az most végre valóra vált. Rohamos, de nagyon is tudatos karakterfejlődésen esik át, főként a környezet drasztikus változásának hatására, és őszintén imádtam olvasni, ahogy beilleszkedik ebbe a számára merőben új világrendbe. Kvothe rendkívül intelligens és éleslátású, nem egyszerűen ösztönösen idomul a környezetéhez, így kifejezetten érdekes látni ezt a folyamatot.

– Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél szólításáról?
– Kizárásos alapon – feleltem. – Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod illetékességi körébe tartozik.
– A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka és a lólopás is.

Kvothe persze távolról sem tökéletes: pimasz, néha arrogáns, és betegesen kíváncsi, de ezek miatt én csak még jobban szerettem. Végigkövetve a fiatalkorát, az első szerelmét, a tanulmányait, magát a folyamatot, ahogy élő legendává vált, mindez olyan közel hozza őt az olvasóhoz, hogy tényleg képtelenség nem szimpatizálni vele.

A vége pedig... a szuszt is kiüti belőled. Egy elhaló sóhaj, és egy eszelős utolsó mondat, amitől kigúvad a szemed és elakad a lélegzeted. Csak annyi jött ki belőlem, hogy "oh." A második részt azóta se olvastam el, de úgy érzem, éppen itt az ideje. Nem mintha a harmadik kötet bármilyen formában is kilátásban lenne. Rothfuss bácsi kicsit régóta kotlik azon a könyvön.

Ajánlanám ezt a könyvet azoknak, akik nem riadnak vissza a féltégláktól, szeretik a klasszikus, varázslatos meséket és a lassú folyású, gyönyörűen megírt történeteket. Fantasy rajongóknak pedig egyenesen kötelező, hiszen már-már klasszikusnak számít a műfajban, és nem alaptalanul. Viszont tanuljatok az én esetemből: érdemes kicsit felnőttebb fejjel kézbe venni, mert annak ellenére, hogy egészen fiatal fiú korában kezdjük Kvothe életét követni, ez a könyv nem igazán gyerekeknek való, vagy akár fiatal tiniknek. Inkább a 16+-os korosztály és a felnőttek azok, akik élvezni tudják majd, nem is igazán a témák, hanem maga a stílus miatt. Én a magam részéről teljesen elvarázsolódtam.