Kevin Kwan: Kőgazdag ázsiaiak

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 432

Amikor ​Rachel Csu, a fiatal, intelligens New York-i egyetemi tanár beleegyezik, hogy a nyarat Szingapúrban töltse barátjával, a szintén egyetemi tanár Nicholas Younggal, egy szerény, békés családi fészket képzel el, ahol azzal a férfival töltheti majd az idejét, akihez egyszer talán férjhez megy. Úgy tervezik, kipihenik a munka fáradalmait, és egyben hivatalosak Nick gyerekkori barátja, Colin Khoo és a gyönyörű Araminta Lee világraszóló esküvőjére is. 

A lány nem is sejti, hogy Nick otthona történetesen egy palota, hogy többet ül majd magánrepülőgépen, mint autóban, és hogy a legfurcsább, legőrültebb, leggazdagabb emberek fogadják, akikkel életében addig találkozott. 

Szatirikus, eredeti humorral átszőtt portré, letehetetlen olvasmány elképesztő gazdagságról és fényűzésről. A Kőgazdag ázsiaiak trilógia bepillantást enged az ázsiai sznob nagyvilági körök életébe, lenyűgöző módon ábrázolja a régi és az újgazdagok közötti ellentéteket, a családi kötelékeket és az ezzel járó – gyakran kínos – kötelezettségeket.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Kossuth kiadói csoportnak!

A Kőgazdag ázsiaiak tipikusan az a könyv volt, aminek vetettem egy pillantást a borítójára, és rögvest közöltem, hogy "aha, biztos nem", majd szépen tovább álltam. Már a külföldi megjelenésnél megállapítottam, hogy nem hiszem, hogy ezt a könyvet nekem írták, amúgy se vagyok nagy contemporary rajongó, úgyhogy elhessegettem magamtól. Aztán viszont óriási siker lett, sőt film is készült belőle, és annak a trailere viszont annyira megtetszett, hogy rögtön szóltam is Zsebinek, nem akarjuk-e ezt Valentin nap (blöeh) alkalmából együtt elolvasni, hogy morálisan támogassuk egymás olvasási kihívását.

Mindehhez hozzátartozik, hogy a film trailere homályosított fel arról, hogy a regény színhelye nem más, mint Szingapúr, amitől máris sokkal érdekesebb lett számomra a dolog. Anyukám járt egyszer Szingapúrban üzleti úton, még amikor olyan tíz körül lehettem (engem persze otthon hagyott, affene), és azóta is rengeteget emlegeti, hogy mennyire fantasztikus és sokszínű hely. Gondoltam, legalább elolvasok valami romantikus limonádét, aminek a helyszínéül szolgál, ha már a repülőre épp nem tudok felpattanni. Azt kell mondjam, Kevin Kwan e téren nem okozott csalódást.

Az első oldalaktól nyilvánvaló, hogy a szerző pontosan tudja miről beszél, legyen szó a helyszínekről, a kultúrák keveredéséről, vagy akár a családi dinamikákról. Elképesztő érdekes világ tárul fel a szemünk előtt, persze csak miután túlteszi magát az ember lánya a kezdeti sokkon, hogy ez bizony nem valami agykikapcsos tinglitangli limonádé, hanem annál valami sokkal árnyaltabb és részletesebb. Ez alapvetően nem baj, sőt, Kwan remekül keveri a humort az istentelen mennyiségű információval, amit be kell fogadnia annak, aki annyit bír kinyögni kínaiul, hogy szia, és amúgy rendkívül felületes a tudása a régióról (a.k.a: én). Viszont, szerintem kicsit félrement a marketing kampány, ugyanis valahogy nem sikerült kidomborítani ezt a tényt, így kicsit meglepetésként ért a dolog. A romantikus szál ugyan jelen van, de nagyon minimális szinten, inkább a konfliktus forrását jelenti. A középpontban mindenképp a kultúrsokk, a társadalmi rétegek és a családi kapcsolatok szövevényes dzsungele áll.

Nick Young a tökéletes pasi kiidegelt a regény nagyjából 80%-ában. Nem tudtam eldönteni, hogy buksin simogassam, amiért ilyen áldottan naiv, vagy jól megrázzam, hogy vegye már észre mi zajlik körülötte. A végére megbékéltem vele, de fúúúha, rögös út volt. Rachelt viszont első perctől fogva kedveltem! Talpraesett, intelligens, szerethető karakter, akivel könnyű azonosulni. Tekintve, hogy férfi az író, meg kell jegyezni, hogy az összes női karakter igazán élethűre sikeredett. Ez nem valami fordított szexizmus, azt tapasztaltam, hogy igen gyakran női íróknál is észrevehető, hogy a férfi karakterek kicsit... üresek, vagy egyszerűen nem életszerűek. Itt nem volt ilyen probléma, ami már csak azért is meglepő, mert Jézus Krisztus ANNYI szereplő van, hogy tejóisten. És mindenki valakinek a valakije. Csak pislogtam az elején a családfára a könyv első oldalain, hogy hehhh, de utólag nézve, jó ötlet volt belerakni.

Eleanor már réges-rég felállította a férfiakkal kapcsolatos elméletét. Szentül hitte, hogy esetükben a „szerelem” és „az Igazi megtalálása” merő butaság. A házasság egyszerűen időzítés kérdése, és ha egy férfi egyszer elhatározza, hogy levonja a vitorláit és révbe ér, akkor az a lány lesz az Igazi, aki akkor éppen ott van.

Meglepően sokat ugrálunk a karakterek között, Nick és Rachel nézőpontjain kívül még jó pár másikba is belelátunk, amitől kifejezetten kerek képet kapunk a fennforgásról, ugyanis mindenki kavar mindenfele és mindenkinek megvan a véleménye. Szvsz a kedves mama, Eleanor Young történetíve kicsit kurtán lett levágva a végén, de gondolom majd a folytatásban felvesszük a fonalat. Astrid részeit nagyon élveztem, kifejezetten rétegelt karakter, és persze neki is kijut bőven a... khmm.... fekáliaviharból, így ő kivételesen nem azzal van elfoglalva, hogy Nick és Rachel mit csinálnak. Ne értsetek félre, szurkoltam én a két jómadarunknak, de majd' 500 oldal alatt jól esett egy kis kitekintés a főkonfliktusból. Charlie is egy tündérbogár, Michael meg eltűnhetne már a képből, de úgy igazán. Van egy olyan érzésem, hogy még le fogom kaparni a falat a további két részben miattuk.

Forrás

Összességében, sokkal mélyebb tartalmú és alaposabb regényt kaptam, mint amire számítottam. Egyfelől nagyon élveztem többet megtudni egy olyan kultúráról, ami alapjába véve távol áll tőlem (és nem csak a földrajzi elhelyezkedés miatt), de tagadhatatlan, hogy az érzelmi töltetet itt-ott keveselltem egy olyan regényhez, ami romantikusként van eladva. És ti tudjátok a legjobban, hogy nem kenyerem a csöpögés. Itt főként csak arra gondolok, hogy néhol úgy éreztem, többet kapunk mindenki másból, mint a főszereplőinkből. Nick és Rachel kicsit későn kezdtek el kommunikálni úgy istenigazából, és szerettem volna többet látni ebből a részéből a történetnek. Néhol kicsit túlteng az info dump, de Kwan humora és a rendkívül emberi karakterek átlendítenek a lassabb részeken is, és most már tényleg alig várom, hogy megnézhessem a filmet is. Na és persze a folytatásra is sort fogok keríteni idővel.

Értékelés: 4/5 csillag

Kedvenc jelenet: az elején az információs forródrót. Mint az én családom, csak nagyban.

Kedvenc karakter: Rachel, Astrid

Gabriella Eld: Talpig feketében (Legendák Bagolyvárosból 1.)

Kiadó: Főnix Nova

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 144

Az Impérium legfőbb alapszabálya: az Adottsághasználókat el kell távolítani a társadalomból.

Amikor Igor Blankenschwiftet a katonai rendőrök elkapják az utcán, bilincsbe verik és megkínozzák, tudja, hogy óriási bajban van. Akár a rábízott, titkos küldemény, akár az addig sikeresen rejtegetett adottsága az ok, menekülnie kell, erre pedig az egyetlen esélye egy öngyilkos akció.

Alaska Jones tizennégy napja ki sem lépett a lakásából, amikor egy feketébe öltözött idegen beesik az ablakán. Egyvalamit biztosan tud: ha a katonai rendőrség utoléri, Igor halott ember lesz, és őt is gondolkodás nélkül magával rántja.

Mindezek tetejébe érkezik a fenyegetés, amely rengeteg ember pusztulását ígéri, és veszélyesebb, mint ahogy azt a két Adottsághasználó fiú a legmerészebb álmaiban gondolta volna…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Ez a könyv már a radaromon volt egy ideje, két okból kifolyólag is: 1) a címe akár az én mottóm is lehetne #deatheaterfashion 2) urban fantasynek emlegették a népek, és ha valamiből, hát jó UFből nincs elég a piacon. A magyar piacon meg pláne nem. Ja, meg hát az se ártott, hogy a borító atomjól néz ki. Van egy enyhe sztriptízbár beütése, de jó értelemben. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat még a Könyvhéten, gyorsan az írónő orra alá dugtam az agyszüleményét, hogy firkantsa nekem alá, és vittem is haza nagy boldogan, hogy én akkor ezt most nagyon, de nagyon elolvasom.

Aztán jó moly módjára, ráhagytam némi érlelési időt, mert vártam, hogy rám törjön az UF olvashatnék, ami egyéni kórságom, kiszámíthatatlan időközönként jelentkezik, viszont ha akkor nincs kéznél valami, akkor tikkelni kezdek. Úgyhogy az év többi részében hörcsög módjára halmozom az UFeket az ínséges időkre (lásd, ezért nem olvastam még Anne Bishop sorozatát). Na de. Vissza a témához. A lényeg, hogy az egyik kedvenc műfajomról van szó.

Azt kell mondjam, a Talpig feketében végülis nem okozott csalódást! Nem egy hosszú darab, így pár óra alatt le lehet tolni, de nagyon is kerek egész cselekményt kapunk, egy nagyvonalúan felvázolt világgal és remek karakterekkel. Kicsit olyan volt, mint azok a hosszabb sorozatrészek, amik egy órásak, és ezért csak 10 rész van egy évadban (csak itt nem volt függővég, ezért nem maradtál fel hajnal ötig a körmödet rágva véreres szemeiddel a netflixre tapadva... khmm Tiempos de Guerra khmm).

A világ engem egy tipik különleges képességes UF-be oltott 1984-re emlékeztetett: az Impérium a totalitáriánus hatalom, aki agyzombítja (nyelvújítok, szállj le rólam) azon kedves elvtársakat, akikben egy csipetnyi Adottságot fel vélnek fedezni, mert legyen mindenki egyenlő, úgyhogy az Adottsághasználók érthető módon meghúzzák magukat, ha valamiképpen képesek átcsúszni a rostán gyerekként. Miután a cselekmény az Impériummal való bújócska-fogócska köré épül, így a világfelépítés nagyjából itt ki is merül a számunkra, de bőven elég is volt ennyi, egy 140 oldalas könyvet nem lehet telenyomni infóval. Azért remélem, a folytatásokban többet látunk majd belőle, mert nekem ez eddig tökre bejövős!

Két főhősünk Igor és Alaska, utóbbiról jó pár oldallal később fedeztem fel, hogy szintén fiú, mert nekem azonnal a John Green-féle Alaska ugrott be, akit eszeveszetten kerestek és nőnemű volt, szóval itt akadt némi pillanatnyi zavar, de egy idő után csak leesett a húszfilléres. Mindkettejüket könnyű volt megkedvelni, és jesszus, végre egy introvertált főszereplő! Alaska nem az a hős típus, nem kedveli túlzottan az emberi társaságot, és úgy általában szereti meghúzni magát, de mindez nem teszi sem hisztissé, sem gerinctelenné, amit nagyon tudtam értékelni. Ja, és az Adottságát egyenesen imádtam! Tök sok potenciál van benne, és nem is nagyon találkoztam még hasonlóval.

Két hete embert sem láttam, a tükörképemet kivéve, és most itt térdepelt egy a nappalimban, kilökve engem a komfortzónámból. Nem éppen kedvemre való cselekedet az illetéktelen behatolás az otthonomba, Mint említettem, az embereket sem kedvelem. A komfortzónámat ellenben nagyon is.

Ami Igort illeti, az ő jelleméről kevésbé vannak határozott elképzeléseim, inkább az idősebbik Blankenschwift testvér vitte el a pálmát ezen a téren (Kasja nem az a típus, akiről csak úgy meg lehet feledkezni), de ettől függetlenül ő is szerethető volt, mégha kicsit ki is lökdösték a reflektorfényből. Btw, nekem is kell banános-angyalszárnyas zokni.

A "főgonosz" viszont... (azért tettem idézőjelbe, mert nem feltétlen gonosz a szerencsétlen, csak durván eltévelyedett) hmm. Kicsit tucatnak éreztem? Bizonyos részei remekül ki voltak dolgozva, például ahogy beszivárgott a környezetébe, és végülis a motivációja is rendben volt, bár kicsikét elcsépelt, de elnézzük... viszont. Egyvalami nagyon megakadt a torkomon, és azt nem is a big bad jelentette ki, csak vele kapcsolatban jegyezték meg utólag, azt hiszem, pont Igor. Hogy ő is valószínűleg ugyanezt tette volna a helyében. Öhm. Nem? De így NEM. Lehet sajálni, lehet együttérezni vele és megérteni azt, hogy mi mozgatta, még meg is lehet bocsátani neki, de az SOSE lesz oké, hogy egy rakat embert offolunk, csak mert egyvalaki, akit igazán ki akarunk nyírni szintúgy ott van a tömegben! Hogy a többit, ami a rovásán van már ne is említsük.

Egyetlen másik negatívumot tudok még felhozni, ami kifejezetten zavart olvasás közben, főleg az elején, az a szerkesztés (hiánya) volt. Többször ismétlődnek információk rövid időn belül, a leírások pedig itt-ott tele vannak zsúfolva melléknevekkel és egyéb szükségtelen adalékokkal, amik főleg egy kisregénynél, ahol alapvetően gyorsabban pörögnek az események, rettentőmód feltűnő tud lenni. Nyilván ez szubjektív, kinek milyen stílus jön be, de én a kevesebb több irányelvet részesítem előnyben az esetek többségében. Inkább legyen ott egy jelző, de az jól megválasztva, mint mindjárt három egymás mellett. Elvonja a figyelmet, zilálódik tőle a narratíva, és nyúlnak a leírások, amik lassítják a cselekményt. Szerencsére a dialógusok megmentették a napot, ugyanis remekül működtek, így az imént felhozott probléma viszonylag ritkán jelentkezett, és könnyebb volt elfeledkezni róla, főleg az első 30 oldal után.

Összességében, egy nagyon üdítő, kalandos kisregényhez volt szerencsém, nagyon jól szórakoztam olvasás közben! Pont az a nagy könyvek közötti kis szösszenet volt, amire az embernek néha szüksége van, amikor csak ki akar kapcsolni egy pár órára anélkül, hogy egy 600 oldalas, 5 részből álló sorozatba vágna bele. Nagyon várom a folytatást!