Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Kiadó: Manó könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 320

A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől. A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örököt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Manó könyveknek!

Nem ez az első köröm Frances Hodgson Burnett klasszikusával, hiszen ezt is, és a Padlásszoba kis hercegnőjét is olvastam valamikor általános iskolában. Az évek során igencsak elhalványodtak az emlékek, jóformán csak az alapszitu rémlett, illetve az, hogy mindkettőt nagyon szerettem. Így aztán, amikor megláttam ezt a gyönyörűséges új kiadást, amivel a Manó könyvek előhozakodott, tudtam, hogy itt az ideje egy újraolvasásnak.

Abban a tekintetben semmilyen meglepetést nem okozott, hogy konstatáltam, továbbra is imádom ezt a könyvet. Annyira kortalan ez a történet, hiába tartozik a gyermekirodalomhoz, felnőtteknek is simán a kezébe nyomnám. A maga kedves, bájos módján nagyon is fontos életigazságokat tartalmaz, amiket persze mindenki tud, és rengetegszer hallunk ismételni, mégis ebben a köntösben teljesen máshogy csapódnak le.

Forrás: Prológus Instagram

Aki a kalandos nagyregényeket kedveli, annak lehet, nem ez az ideális olvasmány, hiszen a cselekmény igen egyszerű és nem kifejezetten fordulatokban teli. Mary Lennox egy utálatos, szülei által elhanyagolt kislány árván marad, ezért Indiából Angliába küldik egyetlen élő rokonához, akinek Yorkshire-ben van birtoka. Craven úr megkeseredett férfi, akit a felesége halála teljesen tönkretett. A gyásztól vezényelve bezáratta felesége kedvenc kertjét, a kulcsot pedig elásta, hogy soha senki ne tehesse be a lábát oda többet. Maryvel se foglalkozik, amikor odakerül hozzá, így a kislány kénytelen saját elfoglaltságot találni. Ahogy fokozatosan fedezi fel a láp és a természet szépségét, úgy változik meg gyökeresen kívülről és belülről. Amikor pedig rábukkan a titkos kert bejáratára, egy új világ tárul fel a szeme előtt.

"Azon a helyen, ahová rózsát ültetünk, nem nőhet bogáncs!"

A felfedezés csodája hat át minden oldalt, mindezt olyan őszinte lelkesedéssel fűszerezve, ami ragadósnak bizonyul, legalábbis az esetemben mindenképpen. Én vagyok az az ember, aki a plafonra ugrik az összes stay positive, good vibes only szenvelgéstől, és egy alkalommal a kaktuszomat is sikerült kinyírnom, mert ennyire vagyok csak tehetséges bárminemű kertészkedésben, de ezt a gyönyörű könyvet olvasva én is azon kaptam magam, hogy egy eldugott, falakkal körülvett titkos kertről álmodozom, ahol rózsák nyílnak, és ami csak az enyém.

Forrás

Mint a legtöbb gyermekeknek szóló regényben - különösen igaz ez a klasszikusokra - itt is megvannak a felszín alatt lappangó nehezebb, sötétebb témák, amiknek a zöngéje mélységet csempész a könnyed, ártatlan kis történetbe. A gyász feldolgozása, a megtört apa, aki egyedül marad a fiával, akire ránézni sem bír, mert az beteges és csak a feleségére emlékezteti, a kislány, aki senkinek sem kellett, még a saját szüleinek sem.

– Ő nem szeretne engem – mondta hűvösen és mereven Mary. – Engem senki sem szeret. Martha ismét megütődve nézett rá. 

– Hát saját magát szereti-e? – kérdezte olyan hangon, mint aki valóban kíváncsi a feleletre. Mary habozott egy pillanatig, és elgondolkozott a dolgon. 

– Egyáltalán nem – vallotta be azután. – De azelőtt sohasem gondolkoztam ezen.

És hogy mindezek fényében mennyit számít az emberi elhatározás, amit a gyerekek varázslatnak hívnak, pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó: a gondolatok erejéről, amik rombolni és építeni egyaránt képesek. Megtalálni ezt a titkos kertet az életünkben, ahol nyugalomra lelhetünk, és aztán összeszedni ahhoz a bátorságot, hogy másokkal is megosszuk ezt a titkot.

Ami engem illet, én továbbra sem fogok instagrammon #positivethoughts és hasonló hesstegekkel dobálózni, mert a hideglelés kiver a szájbarágástól. Viszont az, amit ez a könyv jelképez és főként ahogyan teszi ezt, nos az időtálló, és igazán megszívlelendő lecke kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Hiszen mindenkinek szüksége van egy titkos kertre.

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.

A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc karakter: Sage

Kedvenc jelenet: a vége

Vivien Holloway: Végtelen horizont

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428

Becky ​Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát.

Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 

Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 

A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 

Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret.

Akár közvetlenül a Könyvhét után megszülethetett volna már ez az értékelés, ugyanis egy nap alatt bepusziltam ezt az alig több mint 400 oldalt, csak épp olyan szinten beállt a fangörcs, hogy nehezemre esett értelmes, összetett mondatokban megnyilvánulni. Szegény írónőt is lerohantam instagramon, hogy MÉGILYETSZERETNÉKHALEHETTEGNAPRAMERTÁÁÁÁ! Nem, távoltartási végzést még nem kaptam, de ami késik, nem múlik.
Na de, ugorjunk fejest a sztoriba!

Főszereplőnk Becky, aki három évvel ezelőtt elegáns mozdulattal eljátszotta szeretett nagybátyja hajóját kártyán, aztán pedig alaposan megijedve a tette következményeitől, saját magát ajánlotta fel fizettség helyébe. Nem úúúúúgy, ez nem a szürke szarka. Most pedig eljött az idő, hogy Nick Mattock, a Hydra kapitánya behajtsa rajta a tartozását. Igen ám, csak Becky nagyon nem akarja ott hagyni az addigi életét Duke hajóján, ahol remekül megvolt, és a legénység gyakorlatilag a családja, így érthető módon nincs elragadtatva a gondolattól, hogy Nick enyhén szólva sem tisztességes módon szerzett léghajóján repüljön tova a naplementébe.

– Szerinted mit kéne tennem Stone-nal? – tette fel a költői kérdést Nick, és még a szeme is csillogott, olyan jól szórakozott.
– Lökd ki az óceán felett – vágtam rá azonnal – Majd azt mondjuk baleset volt.
Megköszörülte a torkát, hogy a nevetését leplezze.
– Sajnos azt nem tehetem. Egyéb javaslat?
– Lökj ki engem az óceán felett – mordultam fel –, és vess véget a szenvedéseimnek.

Beckyből simán lehetett volna egy hisztis liba, de hálistennek nem ez a helyzet! Nagyon kedveltem drága főhősnőnket, mert bár nem volt tökéletes, sosem hagyta el magát, várva, hogy megmentsék, és mindemellé még sziporkázott is. Persze, az sem hagyható megjegyzés nélkül, hogy igazán közel éreztem magam hozzá, miután a könyv nagyjából felét az orvosi szobában töltötte, ahol a doki próbálta összefoltozni. Erősen átéreztem a helyzetét - mondja a lány, aki az osztálykiránduláson beleesett egy aknába.

Másik főszereplőnk, az illusztris majdnem-kicsit-kábé-de nem igazán kalóz Nick Mattock szintén hozta a formáját. Száraz humor, kissé megkérdőjelezhető múlt, tiszteletre méltó stukkergyűjtemény - minden nő álma. Viccet félretéve, Nick is remek karakternek bizonyult, főként azért, mert annak ellenére, hogy nem egy szexi szarkasztikus kalózzal van dolgunk a szórakoztató irodalom tengerén, Nickben volt valami nagyon emberi és egyedi, amitől kitűnt a többiek közül, és nem azt éreztem, hogy megint kaptam egy kliséhalmazt, amire rányomtak egy post itet, hogy "egy csinifiú rendel."

– Látod ott az asztalon azt a whiskys üveget? – bökött csukott szemmel a mondott irányba. Igen, az üveg valóban ott volt. – Idehoznád?
– Ne szórakozz velem! – csattantam fel. – Tele a hajó egy csomó jóddal és kötszerrel, ráadásul fájdalomcsillapító is annyi van, hogy az egész legénység betéphetne tőle, te meg alkoholt akarsz locsolgatni a sebre?
– Csak hozd ide – mordult, és félvakon kinyújtotta a kezét. Sóhajtva belenyomtam az üveget, mire hüvelykujjal kipattintotta belőle a dugót, és alaposan meghúzta. – Ez egy huszonöt éves skót whisky, nem fogom ráöntögetni az arcomra – jelentette ki, majd megint ivott egy kortyot, és elégedetten felsóhajtott. – A fájdalomcsillapító a gyengék fegyvere.

Beckyvel együtt meg aztán fergetegesek voltak! Imádtam a szócsatáikat olvasni, esküszöm végigröhögtem a könyv felét, amikor épp nem azon izgultam, hogy ebből a slamasztikából hogy fognak kimászni, és visszanézve csakis azt az egyet sajnálom, hogy nincs folytatás, mert olvasnám még.

A cselekmény végig pörgött, Becky csöbörből-vödörbe pottyant, egy pillanatra se éreztem, hogy unom magam, sőt, arra se éreztem késztetést, hogy a wc-re elmenjek, így a végére érve a kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel sprinteltem le a lépcsőn a legkisebbe. Pirospont, amiért annak ellenére, hogy Becky és Nick kapcsolatának alakulása fontos tényező volt a sztoriban, nem csöpögtünk, nem volt túladagolva a romantika, és ezt nagyon értékeltem. Amondó vagyok, hogy a kevesebb több ilyen téren! (Nem azért, mert a fekete cinikus lelkem nem bírja elviselni más boldogságát, hanem mert akkor működik a varázslat, ha még többet akarsz látni a két jómadárból, ehhez pedig nem árt, ha nem kell facsarnod a könyvet a nyáltól.)

Maga a világ az a tipikus léghajós-steampunkos volt, amit nagyon élvezek. Nekem aztán mindegy, hogy repül, siklik, vagy úszik, a hajókon játszódó sztorik mindig vonzanak! Meg hát... kalózok, na! Mit akarsz még??? A rumon kívül.

Összességében, IMÁDTAM ezt a könyvet, ha az eddigi ömlengésből ez nem lett volna egyértelmű. Egyetlen kínom, hogy többet akarok. Indítványozom, hogy legyen folytatás. Amúgy se tudjuk, hogy az a bizonyos valaki tényleg megpurcant-e, akkor meg miért is ne?? Pretty please! *csizmáskandúr szemek* Természetesen már a hozzá tartozó novelláskötet, a Vérvörös horizont is fenn van a kívánságlistámon, azt hiszem, rövid úton beszerzésre kerül, mert tudod ki bírja kivárni, hogy projekt szempontból is aktuális legyen. Ha nem olvastad, ha hezitálsz, hogy neked való-e ez egyáltalán, akkor HAGYD ABBA, AMIT CSINÁLSZ MOST RÖGTÖN ÉS SIPIRC OLVASNI! Aztán szenvedj, ahogy én szenvedtem, amikor ültem ott az ágyamon, és rájöttem, hogy nincs tovább. Book hangover, here I coooome!

P.S.: Ha esetleg nálatok is elvonási tünetek jelentkeznének, vagy kíváncsiak lennétek Beckyre és Nickre, esetleg csak egy jót akartok röhögni, ajánlom figyelmetekbe a Prológus által készített karakterinterjút velük! Szégyentelen önreklám vége. 

Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében. 

Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik… 

Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat. 

Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, de nagyon. Olyan szinten felemás olvasási élményt nyújtott, hogy a végére komolyan én éreztem magam bipolárisnak, és értetlenül állok az eset előtt, mert ilyen szerintem még soha nem fordult elő velem. Legalábbis mostanság biztosan nem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

A figyelmemet egyértelműen a borító keltette fel - surprise, surprise - mert hát... tessen ránézni, elképesztően gyönyörű. A színek, az elrendezés, a koncepció, csillagos ötös! Talán elsőre nem tűnik fel, de a magyar borító bizony nem teljesen azonos a külföldivel, mindenesetre elég közel van ahhoz, hogy ráfoghassuk: megtartották az eredetit, és ez remek döntés volt részükről! A címváltoztatás is elég jól sikerült, hiszen hangzatos a Passenger magyar megfelelője, bár a rövidebb angol szó talán jobban mutat az alkalmazott betűtípussal, de ez már csak coverwhore szőrözés, nem igazi ok panaszra.

Sokáig nem tudtam eldönteni, akarom-e én olvasni ezt a regényt, mert annyira vegyesek voltak a vélemények, amiket hallottam róla: némelyik fellelkesített, mások elbátortalanítottak. Alexandra Bracken másik sorozata egy az egyben kimaradt az életemből, így aztán tényleg nem tudtam, mit is várjak, mindenesetre amikor a Prológusnál kitaláltuk, hogy menő lenne egy időutazós hetet csinálni, tudtam, hogy itt az idő (pun intended) és neki ugrottam ennek a gyönyörűségnek.

Forrás

Azt kell mondjam, az első húsz oldal egyáltalán nem nyűgözött le. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy utálni fogom drága főszereplőnket, Ettát, de ami még nagyobb probléma volt számomra, hogy a stílus nagyon nem feküdt. Lépten-nyomon esett szét a szövegkohézió, különösen a leírásoknál, a mondatok nem akartak véget érni és a szórend is furán vette ki magát több helyen. Egyszerűen elfelejtettem a mondat elejét, mire a végére értem, folyton újra kellett olvasnom bekezdéseket, és azért szeretem azt hinni, hogy a szövegértésem még egészen elfogadható állapotban van bölcsész létemre. A lényeg, hogy nem igazán tudtam mire vélni a jelenséget. Aztán úgy döntöttem, belenézek már az eredeti angol szövegbe, hogy lássam, ott vajon mi a szitu, és azzal már sokkal jobban boldogultam. Őszintén, én magam sem tudom, pontosan miért nem csúszott a magyar fordítás, nem volt semmi feltűnően félrefordítva, és simán lehet, hogy ez egy teljességgel egyéni tapasztalat, és velem van a baj, de a váltás után azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban pörögnek az oldalak.

Viszont amit határozott pozitívumként könyvelek el, hogy Ettával kapcsolatban nem vált be az első benyomásom, és egészen megkedveltem a leányzót. Volt benne kurázsi, nem ment át hisztérikába rögtön, amint beütött a krach - és had mondjam el, ebben a könyvben, folyamatosan beüt a krach - és magas érzelmi intelligenciával rendelkezett, ami nem túl gyakori mostanság, ugyanis az érzelmi zsákutcák aranykorát éljük. Ami a világfelépítést illeti, azzal nem vacakolunk olyan hű de sokat. Az időutazás része ne riasszon el senkit, mert Bracken egyáltalán nem a tudományos oldaláról fogja meg a dolgot, inkább kezeli különleges képességként, mint pl. a gondolatolvasás, semmint technológiaként, amit feltalálnak, így nagyjából zero tudományos blablát kaptunk.

A sztori is elég gyorsan mozgásba lendült: amint megtörtént Etta első utazása, és Nicholas Carter hajóján tért magához, felpörögtek az események, és azon kaptam magam, hogy a könyv több mint fele lecsusszant egyetlen nap alatt. Beszippantott a hangulat, az események ritmusa, és a kémia is egész jó volt Etta és Nick között, annak ellenére, hogy akkora instalove volt, mint az ágyú. Általában nem rajongok a jelenségért, de itt elcsúszott... egészen addig, ameddig előtérbe nem került. Ismeritek azt az érzést, amikor nézitek az egymás körül botladozó két jómadarat, és jön a késztetés, hogy beszólj nekik:

De maga a várakozás is élvezetes. Sőt, általában a kivárás időszaka sokkal szórakoztatóbb, főleg ha tényleg jól van megírva, és azt kell mondjam, nekem abszolút bejött az, ahogy itt fel lett építve. És aztán összejönnek, te megkapod, amit akarsz, és... már nem is az igazi. Már nem is olyan érdekes az egész. Nem azt mondom, vannak ez alól kivételek, de nagyon ritka, legalábbis a számomra. Megvan az oka, hogy a fiú miért csak a történet végén kapja meg a lányt. Így amennyire szerettem olvasni a párosukról, és vártam a közös jeleneteiket a könyv első felében, annyira besokalltam a végére.

Bár maradtunk volna a jól bevált slow-burn romantikus szálnál, ami csak másodlagos szerepet foglal el, viszont remekül kiegészíti a cselekményt. Ehhez képest, valamiért - ki tudja, miért - sebességet váltottunk úgy a könyv 70 százalékánál, és elöntött minket a nyáltenger.

Vesszek meg, ha értem, miért volt ez szükséges, illetve mi célt szolgált! Tökre működött a cselekmény, kalandos volt, érdekes, ide-oda rohangált mindenki, mint a mérgezett egér, és én mindeközben remekül szórakoztam. Már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, mikor tudok sort keríteni a következő részre, mert tökre érdekel, mi fog mindebből kisülni.

A drága kalózunk, Nick is csak addig volt érdekes, ameddig nem szerelmes verseket szavalt lázálmában Ettának, hanem értelmesen viselkedett. Sőt, igazából szerettem olvasni, ahogy a 18. századbeli neveltetése keveredett az időutazásai során összeszedett tapasztalataival. Az angst az néha túlcsordult, de tekintve a helyzetét, ebben nem láttam semmi kivetni valót, mert nem csak tipródott, hanem tett azért, hogy változtatni tudjon a sorsán.

"A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai."

Sophiáról azt hittem, hogy majd kedvelni fogom, mert tipikusan olyan női karakternek tűnt, aki vezetésre termett, de a történelmi kor, amiben élt megakadályozta abban, hogy bármilyen fontos szerepet betölthessen, egyszerűen azért, mert nő. Ehhez képest egyre inkább csak megutáltam, bár az írónő javára legyen mondva, remekül meg lett formálva a személyisége és a motivációi annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy mellékszereplőről van szó. Fontos mellékszereplő ugyan, de akkor is. A big bad Ironwood nagytata már sokkal kevésbé volt árnyalva, ő egy tipikus skatulyából kirántott megalomániás control-freak volt, annak viszont kellően megátalkodott. Bár azt kell mondjam Rose, akiért Etta hajlandó mindent megtenni, csak hogy megmenthesse, nos ő se egy főnyeremény. A könyv jó részében nem is szerepelt, de így is elérte, hogy rendesen megsajnáljam Ettát, amiért ilyen anyát dobott neki a gép.

Mint mondtam, a könyv utolsó harmada sokkal kevésbé volt élvezhető a számomra, viszont az i-re a pontot mégiscsak a végjáték tette fel, ami egy teljesen új wtf szintre emelte az addig korrekten és átgondolt módon felépített cselekményt - románc-túladagolást leszámítva. Nos, nem akarok elspoilerezni semmilyen jelentős részletet. De. Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy ha valakit MEGLŐNEK EGY PISZTOLLYAL, az nem tűnik fel az illetőnek, csak húsz perccel később. Már Deadpoolt leszámítva. Először azt se tudtam, mi az édes anyám ideges jóistene történik, mert nem is emlékeztem a szóban forgó lövésre, ami másvalakit kellett volna, hogy eltaláljon. Máris több fronton problémába ütközünk: 

1) ha eltalál egy golyó, az üt. Magyarán még ha be is magyarázzák, hogy a sérült nem érezte a fájdalmat, mert mondjuk épp tele volt adrenalinnal, a fizikai lökés bezony fel fog tűnni. Az a minimum, hogy megtántorodik!

2) vérezni fog az a szerencsétlen!!! Az meg általában látványos.

Ezen a ponton annyira nem bírtam feldolgozni, hogy ezt most tényleg komolyan el kéne hinnem, hogy megkérdeztem egy másik probloggert, Netrát, aki olvasta a könyvet, hogy homályosítson fel arról, hogy most akkor ki lőtt le kit és mikor, mert dögöljek meg, én aztán nem értem. Ez a konkrét jelenet nem kicsit borított meg.

Forrás

Szóval, itt állok értetlenül, vakarom a fejemet, mert egy olyan könyv, aminek több mint a felét úgy nyeltem be egy nap alatt, mint kacsa a nokedlit ennyire pofára ejtsen az utolsó pár oldalon, ez igazán hallatlan. Annyi remek ötlet volt benne, szerethető karakterek, egy tonnányi potenciál, és egy darabig teljesen elhittem neki, hogy én ezt imádni fogom. De sajnos így ezt nem mondhatom el magamról. Abban se vagyok biztos, hogy akarom-e a második részt olvasni, bár tekintve, hogy ez egy duológia, tehát a következő kötet egyben a történet lezárása is, nem kizárt, hogy megpróbálkozom majd vele, csak hogy lássam, hogyan végződik a sztori. Mindenesetre instalove és kalandkedvelő romantikus lelkeknek igazán tudom ajánlani, mert szerintem nekik jobban fog feküdni, mint az én fekete cinikus szívemnek.

Értékelés: 3/5