Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.

Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.

Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai

Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 

Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 

Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 

A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 

Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 

Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás

Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5