Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

Kiadó: Kolibri

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 664

2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik!

A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

A recenziós példányért hálás köszönet a Kolibri kiadónak!

Talán az év általam legjobban várt megjelenéséről van szó, így talán nem okozok senkinek nagy meglepetést, ha előzetesen elárulom: IMÁDTAM ezt a könyvet! A tél jegyeseitől anno igazán nem tudtam, mit várjak, de egy csapásra beszippantott a világ, a hangulat, a karakterek sokszínűsége. Az oldalak egyszerűen repültek, pedig a cselekményről nem mondható el, hogy ezerrel pörögne, de mégsem érződött vontatottnak. Amikor pedig a végére értem, csak még többet akartam, és így volt ez a második résszel is.

Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, és természetesen visszatérnek a már jól ismert karakterek is. Ophélie tőle immáron elvárható módon, csöbörből-vödörbe bukdácsol, néha szó szerint, néha képletesen, de továbbra is megmarad annak a rendkívüli módon szerethető főhősnőnek, akinek az első rész folyamán megismertük. Dabos karaktereiről általánosságban elmondható, hogy igazi alapossággal és érzékkel vannak összerakva, de Ophélie számomra kimagaslik közülük, talán azért is, mert őt ismerjük meg a legalaposabban. De ennél azért mégis többről van szó. Ophélie a közelében sincs a YA fantasykben megszokott főhősnőknek, egyáltalán nem az, amit várna az ember, de pont ez teszi őt annyira érdekessé és emberközelivé. Ügyetlen, halkszavú, első pillantásra jelentéktelen, viszont kifejezetten intelligens és éleslátó. Egy élmény volt nézni, ahogy próbálja megtalálni a helyét az udvarban és persze azt is, ahogy Thornnal, a kissé karót nyelt (Zsebivel és So-Soval mi csak jéghegyecskének hívjuk a lelkemet) vőlegényével kerülgetik egymást.

Thorn szintén nagyon a szívemhez nőtt, a szociális készségek teljes hiánya ellenére - vagy talán éppen azért, ki tudja? - olyan szépen ki lett bontva, ahogy lassacskán elkezdi meglátni Ophélie-ben az értéket és megtanulja tisztelni a lányt, akit az elején még nem nézett semmibe. A jéghegyecskénk lassan, de biztosan csiszolódik, miközben itt már jóval több kiderül az ő családi hátteréről is.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Nagy kedvenc volt még Archibald, a nagykövet úr, aki gyakorlatilag Thorn szöges ellentéte - kissé trehány, polgárpukkasztó, elbűvölő, de egyébként veszedelmesen okos - éppen ezért rendkívül vicces volt nézni, amikor egy légtérbe kerültek.

Forrás: Pinterest

A világ eddig is lenyűgöző volt, de ebben a részben több szegletét is van alkalmunk felfedezni, ráadásul az eredetének kérdését is elkezdik pedzegetni az emléktöredékekben, amik a fejezeteket tagolják. Ami az elején csak egy légből kapott, mesei elemnek hatott a számomra itt komoly hátteret kapott: mégis miért van ez a világ szilánkokban? Kik is a családfők igazából, és ki Isten, aki darabjaira törte a világot a kezdet kezdetén? Minden oldallal szövevényesebb lesz a rejtély, miközben Ophélie maga is kénytelen nyomozásba kezdeni.

Továbbra is szinte hihetetlen számomra, hogy ez Christelle Dabos első megjelent sorozata, mert ilyen részletességgel kidolgozott világot és karaktereket aztán tényleg nem találni minden bokorban, hogy arról már ne is beszéljünk, mennyire gyönyörűen van mindez megírva. Persze, itt biztos a magyar fordítás is közrejátszik, ami kivételesen igényes. Bár a franciatudásom a köszönésben és káromkodásban rögtön ki is merül, képtelenség nem észrevenni, milyen gördülékeny és minőségi a magyar szöveg.

Őszintén, csak ajánlani tudom ezt a sorozatot bárkinek, aki kedveli azokat a könyveket, amelyeknél a hangulat a lényeg. Bónusz pont, ha szereti a telet, mert némely jelenetnél esküszöm, szinte éreztem a jeges szelet az arcomon. Az első rész azonnal kedvenc lett, és a folytatás sem marad el mögötte, sőt még rátesz egy lapáttal, úgyhogy már nem is tudom, hova magasztalhatnám ezt a sorozatot. Ugye hamarosan jön a folytatás? UGYE? *könyörgő csizmáskandúr szemek* Egyrészről, Dabos megvonási tünetek fognak rajtam jelentkezni, másrészről KICSIKÉT függőben maradt a Rejtélyes eltűnések vége, úgyhogy nagyon-nagyon várom a folytatást!

Leigh Bardugo: Shadow and Bone - Árnyék és Csont

Kiadó: Indigo (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Kiadás éve: 2012

'I've been waiting for you along time, Alina,' he said. 

'You and I are going to change the world'

The Shadow Fold, a swathe of impenetrable darkness, is slowly destroying the once-great nation of Ravka.

Alina, a pale, lonely orphan, discovers a unique power that thrusts her into the world of the kingdom's magical elite - the Grisha. Could she be the key setting Ravka free?

The Darkling, a man of seductive charm and terrifying power. If Alina is to fulfil her destiny, she must unlock her gift and face up to her dangerous attraction to him.

But what of Mal, Alina's childhood best friend? As Alina contemplates her dazzling new future, why can't she ever quite forget him?

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

(hivatalos fordítás)

Ez a könyv valószínűleg sokkal jobban tetszett volna, ha a megjelenésekor olvasom. Félreértés ne essék, tulajdonképpen így is élveztem, és viszonylag hamar kivégeztem, de ha 2012-ben (vagy akár 2014-ben, amikor a KMK magyarul is kihozta) találkozom ezzel a sztorival, hát meg lettem volna róla győződve, hogy ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Az irónia? 2014-ben én megvettem ezt a könyvet angolul, csak épp 4 évembe telt sort keríteni rá, szóval igazából az egészet magamnak és a halogatós fajtámnak köszönhetem.

Na, de ássunk is bele mélyebben a dologba és lássuk, mi volt az, ami miatt bár élveztem olvasni, mégsem lett kedvenc a Shadow and Bone! Annyi hót ziher, hogy nem a világfelépítésen múlt, mert atyagatya, hát az isteni! A borító nem hazudik, igazi orosz tündérmesés hangulatot árasztanak az oldalak, tele mágiával és azzal a varázslatosan télies hangulattal, ami az ilyen történetek sajátja. Kapunk egy saját mondavilágot is, ami nálam mindig pluszt jelent, és a mágiarendszer se semmi, amit Bardugo felvázol nekünk, pláne hogy mindezt úgy hozza össze, hogy nem térsz ki a hitedből, mire felfogod, hogy mi merre hogyan. Azok, akik csípik az elementális mágiát itt tobzódni fognak! Ez a része csillagos ötös!

A negatívumok számomra a karaktereknél jelentkeztek. A cselekmény három szereplő körül összpontosul, ezek lennének Alina, a Darkling (aki magyarul Éjúr, de már megszoktam Darklingnak, szóval nekem így marad), és Mal. Egy gond van: háromból hármat utáltam. Legalábbis a könyv első felében.

Alina olyan szinten az agyamra ment, hogy az hihetetlen. Bizonytalan, befolyásolható, nem áll ki magáért (ha mégis, azt a szociálisan lehető legretardáltabb módon adja elő), aztán meg megsértődik, amiért nem veszik számításba. Az első százötven oldalon kb. a könyvet szuggeráltam, hogy édes leányom csinááááálj már valami ééééértelmeset! Pls! A kedvemért! Nem állítom, hogy ez az írónő részéről nem volt szándékos (simán lehet, hogy igen), és az is hozzátartozik, hogy Bella Swan fénykorában sok ilyennel volt dolgunk, és Alina még így is ezerszer életrevalóbb volt, mint az a siránkozó vámpírivadék de wáááá, még így is az agyamra ment. Tiszta mázli, hogy ott volt Genya, különben lehet, hogy elvesztem a türelmemet. Igen, szegény leányzót Genyának hívják, de ne tévesszen meg a név, ő volt az egyetlen kedvelhető karakter az egész kompániában, akinek nemcsak értettem a motivációit, de át is éreztem a helyzetét. Remélem, a folytatásokban is látjuk majd!

A Darklingért mindenki odáig meg vissza van, amit bizonyos fokig meg is értek, mert ki ne imádna egy jó kis főgonoszt? Mondjuk a Darklingot szerintem sokan a meg nem értett antihero kategóriába sorolnak, ami nekem egy kicsit távol áll attól, amit valójában produkál a könyvben. Sőt, a számomra kifejezetten frissítő volt egy olyan megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadékról olvasni, aki... tényleg egy megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadék, és nem egy feminista Rhysand. Btw másnak is feltűnt, hogy a felszínen Rhys és a Darkling mennyire hasonlítanak? Na mindegy, ezt az elméletemet majd máskor kifejtem, amennyiben igény van rá. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is kedveltem, de értékeltem a Darklingot mint karaktert, és kifejezetten élveztem az aljas kis húzásait, feldobta az általános szenvedést, amit Alina produkált és cselekvésre késztette, ami messzemenőkig jót tett a karakterének. A végére eljutottunk addig, hogy nem azért szurkoltam, hogy zabálja már fel egy arra járó volkra. 

Ami Malt illeti... eeeh? Vele is nagyjából úgy voltam, mint Alinával, bár más okokból kifolyólag. Az elején az agyamra ment, de a végére egészen megbarátkoztam vele. Belé legalább szorult némi életösztön. Nem egy bonyolult karakter, de amennyit porondon van, nem is csoda, hogy nem ismerjük meg jobban. A könyv 80%-ában azt se tudjuk, hogy életben van-e még. Abban reménykedem, hogy a folytatásokban kap egy kis mélységet, jót tenne a szentemnek.

A cselekmény nem a leggyorsabb a világon, itt-ott leül egy picit, de a végére bepörgünk, és az utolsó 50 oldal egészen fantasztikus. A lezárást elnézve teljesen nyilvánvaló, hogy mindez csak bevezetés volt és a java még csak most jön. Őszintén, alig várom! Már beszereztem a trilógia második és harmadik részét, és legalább a Siege and Stormra (amiről mindig a Sturm und Drang jut eszembe, a bölcsész reflexeket nehéz kikapcsolni) szeretnék még idén sort keríteni. A lassabb részeken pedig átlendít az írói stílus, mert jesszusmariska, Leigh Bardugo aztán tudja mit csinál! Gyönyörű a narratíva, nincs túlcsicsázva, pont annyi és pont olyan, amilyennek lennie kell. Élvezet volt olvasni.

Összességében, teljesen korrekt volt ez. Alapjaiban megrázta a világomat? Nem. De kifejezetten pozitív élmény volt és nagyon kíváncsivá tett. Arról nem beszélve, hogy a Grisha trilógia után ott a Six of Crows, amiről már annyit de annyit hallottam, hogy muszáj megnéznem magamnak közelebbről.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a vége

Kedvenc karakter: Genya

Tricia Levenseller: Daughter of the Pirate King - A kalózkirály lánya

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 288

A tizenhét éves Alosa kapitány titkos küldetésre indul, hogy megszerezze a legendás kincshez vezető ősi térképet. Szándékosan elfogatja magát az ellenséggel, ugyanis át akarja kutatni a hajójukat. Alosa könnyedén kifogna a könyörtelen kalózlegénységen, ha nem állna az útjába a fiú, aki elfogta – a meglepően agyafúrtnak bizonyuló és aljas mód jóképű elsőtiszt, Riden. Persze nincs mitől tartani, ugyanis Alosának van néhány trükk a tarsolyában, és egyetlen magányos kalózhajó nem állhat a kalózkirály lányának útjába.

Tricia Levenseller első regénye, A kalózkirály lánya, bővelkedik akcióban, kalandban, romantikában, sőt, még némi varázslat is keveredik a nyílt tengeren játszódó, magával ragadó történetbe.

Ráadásul a történet folytatódik A szirénkirálynő lányában!

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Most már biztosan tudom, hogy a tengeres-kalózos-szirénes könyveket nekem találták ki! Megintcsak az a jóleső érzés kapott el, mint a To Kill a Kingdom befejezése után, bár ott talán kicsit nagyobb volt a fangörcs (mert utána elolvastam még vagy kétszer). Mindenesetre több ponton is hasonlít a két sztori (nem copycat, csak párhuzamok szintjén), úgyhogy ha az egyiket szeretted, valószínűleg a másikat is fogod!

A hangulat kellemes és többnyire könnyed, de igazából a két főszereplőnkön állt vagy bukott minden, hiszen a sztori bár mozgalmas, nem tartogat túl sok meglepetést. De őszintén? A legkevésbé sem érdekelt! Alosa és Riden mindketten zseniálisak, így bőven lekötött az, hogy azt figyeltem, éppen melyikük kerekedik felül a személyes kis teniszmérkőzésükön.

Alosa igazi badass, aki bízik saját magában, és őszintén, annyira frissítő ilyen női karakterekről olvasni a bizonytalan, félős virágszálak helyett. Azzal sincs semmi baj, persze, de nagyon becsülöm az írónőt, amiért Alosán keresztül bemutatta, hogy egy nő is lehet erős, és hogy ezzel nincs semmi baj: nem lesz tőle szerethetetlen, nem kell "kiérdemelnie" a helyét a férfiak között (főként mert pont magasról tesz rá, hogy mit gondolnak róla), és nem az erejétől - vagy annak hiányától - függ a nőiessége. Igen, ilyet kérek szépen még, köszönöm!

Riden szintén remekül össze volt rakva, imádtam benne, hogy kalóz létére nagyon is meg voltak húzva nála a határok, hogy meddig hajlandó elmenni, és ezeket nem volt hajlandó megszegni még a testvére kedvéért sem. És ha már itt tartunk, Alosa kedvéért sem. Annak ellenére, hogy kettejük közül szvsz Alosa az ijesztőbb, Rident sem kell ám félteni. Imádtam, ahogy kiegészítették egymást, de persze az összecsiszolódás nem kevés súrlódással járt, pláne hogy Alosa elvileg fogolyként kerül Ridenék hajójára. Két jelenet továbbra is élénken él az emlékezetemben ezzel kapcsolatban - nem kell félni, egyiket se mesélem el, mert TESSÉK ELOLVASNI - de az elsőn hangosan felnevettem. Egyetlen probléma: a metrón ültem éppen. Jééé ott a dinka néni a sarokban, aki próbálja eltakarni az arcát, miközben rázkódik a vihogástól. A másik pedig az, amit Zsebi végig csak úgy emlegetett, hogy "A SZOBA." Konkrétan húsz percenként rám írt, hogy "tartasz már a szobánál??? Olvass gyorsabban!"

A mellékszereplők is jól teljesítettek, különösen Alosa legénységét kedveltem meg, és remélem, hogy a folytatásban még többet is láthatunk majd belőlük. Legalább az a tudat megnyugtat, hogy jelen esetben egy duológia kezdete a könyv, így van folytatás, nem úgy mint a To Kill a Kingdom esetében, amikor ültem ott a VÉGE felirat felett legörbülő szájjal, hogy de... de... de... de én még akaroooook.

Na jó, azt hiszem, eleget jártattam a virtuális lepénylesőmet (pro tip: ne gondolj bele mélyebben ebbe a szókapcsolatba, garantáltan bele fogsz zavarodni, ahogy én is) a karakterekről, de mi van a cselekménnyel? Hát. Elvan mint a befőtt. Megintcsak azt tudom ismételni, amit az elején is: teljesen korrekt, de semmi extra úristenlekaparomazarcomatmiezitt élmény, ami rendjén is van. Ezeket a fajta sztorikat nem az események hajtják előre, hanem a rendkívüli módon szerethető szereplők, és ez itt nagyon helyén volt, szóval nálam abszolút nyerő volt A kalózkirály lánya!

Ha egy laza kis olvasmányra vágysz, ami mosolyt csal az arcodra meg egy löket girlpower feelinget mellé, ez a könyv tökéletes választás! Nem váltja meg a világot, nem fogja megváltoztatni az életed, de a szórakozás garantált. Egy igazi kaland volt, csak úgy repültek az oldalak, és alig várom, hogy sort keríthessek a folytatásra és lássam, miként zárul Alosáék története. 

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc jelenet: ama két konfrontáció, amit már említettem, de a részletekről pssszt mert spoiler

Kedvenc szereplő: Alosa, Riden

Ed McDonald: Éjszárny (A holló jele 1.)

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 336

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.

A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave kiadónak!

Régen akadt már a kezembe dark fantasy, úgyhogy éppen kapóra jött nekem az Éjszárny megjelenése, aminek - surprise, surprise - a gyönyörűséges borítójára figyeltem fel először. A holló, meg az a fekete-lila füstfergeteg körülötte elég atom összképet alkot, lássuk be. Jó döntés volt a kiadó részéről átvenni a brit designt, mert az amcsi a nyomába se érhet. Na, de vajon hogy szuperált az Éjszárny a külcsíntől eltekintve?

Spoiler alert: meglepően jól!

Amúgy spoiler mentes lesz az értékelés, nem kell félni.

Azért a kezdet kissé döcögősen indult. Először is, egy leheletnyivel szalonképesebb stílusra számítottam (értsd úgy: káromkodnak benne, mint egy kocsis), így kicsit megdöbbentett a nyelvhasználat és időbe telt, ameddig napirendre tértem felette. Alapvetően nem zavar az ilyesmi, de valahogy egy fantasytől meglepetésként ért a dolog. Vicces, hogy a végére már el se bírtam volna képzelni bármilyen más stílusban. Méghozzá azért, mert az író nem csak a hasára ütött, hogy "tudod ki fog itt finomkodni, használjuk kötőszónak b*szdmeget, jó lesz az," hanem stilisztikai célja volt vele. Ryhalt Galharrow elvégre egy cinikus, iszákos fejvadász; nem szonetteket fog szavalni. És őszintén, néha annyira a fején találta a szöget a beszólásaival!

 “– Te. El. Takarod. Út. – Elnyújtotta a szavakat, torz torka küszködve tudott csak beszélni.
– Helyette mit szólnál, ha mind elhúznátok a picsába? –  javasoltam."

Az Éjszárny nem operál kifejezetten könnyed hangulattal, de Ed McDonald első könyves író létére pontosan tudta, mikor kell bedobni egy kis humort (még ha épp feketehumort is), mert szinte minden poén pont úgy csattant, ahogy annak kell. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a fordító nagyon érezte a stílusát, mert remekül sikerült átültetnie magyarra. Mind ismeritek azt az idegesítő csávót a boltban, aki a legkisebb nyomorúságon szőrözik, és feltartja a sort, ugye? Na, az én vagyok a fordításokkal. De itt megemelem a kalapom, tényleg fantasztikus lett! Nem tompította le a káromkodásokat (észrevettétek már, hogy csomószor az eredeti angolban simán leírják, hogy f*ck és a magyarban legjobb esetben benyomják, hogy a fenébe?) és ügyesen ültette át a helyszínek és új fajok neveit is.

A világfelépítés korrekt, de nem eget rengető. Érdekesnek találtam a vallás ilyen fajta beemelését, de szívesen láttam volna többet ennek a világnak az isteneiből. Bár van egy olyan érzésem, hogy a folytatásban még lesz erre alkalmunk. A Kárhozat ötlete rendkívüli módon bejött, mindig bírtam az ilyen mágiától megtekeredett helyeket, sose tudni, mi ugrik elő a bozótosból. Amitől viszont kivert a hideg veríték és menetrendszerűen majd' összecsináltam magam, az a Csemete volt. Soha többet nem a kis fa fog róla eszembe jutni, hanem ez a démoni kölyök, aki kiegyenesíti az agytekervényeidet és rétestésztát csinál belőlük. Nem tehetek róla, nyomor vagyok, mindentől betojok, alacsony az ingerküszöböm. VIDD INNEN A CSEMETÉT!

A cselekmény lassan indul; ez építkezős játék, az első ötven oldal csak úgy eltelt valahogy. Nagyjából onnantól váltam igazán érdekeltté, hogy megérkeztek Valengradba, ott viszont azon kaptam magam, hogy egyre inkább beszippantott és a végétől pedig rendesen lepetéztem. A finálé tartogat egypár fordulatot, és bár nem mind lepett meg, pont elég betalált ahhoz, hogy az államat úgy kelljen összekaparnom a végjáték után.

Forrás: Pinterest

A karakterek hasonlóan igényes módon lettek megalkotva. Ryhalt Galharrow karakterén egyértleműen sok múlott, hiszen azon túl, hogy ő a főszereplő, E/1-ben vagyunk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. A felszínen csak a tipikus kiégett zsoldos kliséje köszön vissza, ami nagyjából minden második high fantasyben megjelenik, de érdemes tovább kapargatni, mert van mögötte tartalom. Sose gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem és szeretek majd róla olvasni, de láss csodát, így történt! A szókimondó stílusa, az hogy sosem visel szemellenzőt, és hogy mindannak ellenére, amin keresztül ment és amit próbál elhitetni magáról, mégis megőrizte a gerincét és az emberségét lehetetlenné tették, hogy közömbös maradjak iránta, és ugyanez áll a szedett-vedett kis csapatára is. Pedig amikor megláttam, hogy már megint egy világból kiábrándult zsoldossal van dolgunk, csak nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szememet.

Ezabeth Tanzával kapcsolatban már kicsit bonyolultabbak az érzelmeim, de róla is azt lehet elmondani, hogy tisztességesen össze volt rakva. Nem csak beállították oda a tesztoszteron-tenger közepére, hogy akkor nesze, vannak itt nők is, akiket meg kell védeni, majd valaki belezúg, aztán megvagyunk. Távolabb nem is állhatna egy bajba jutott királykisasszonytól, inkább egy csökönyös öszvérhez tudnám hasonlítani. Értékeltem, hogy egy erős női karakterrel van dolgunk, aki nem csak biodíszletként funkcionál, de a végén rendesen felnyomta bennem a pumpát. Bár azt még nem döntöttem el, hogy rá vagyok dühösebb, vagy az íróra, amiért ilyen helyzetbe hozta hőseinket. HÁT SZABAD ILYET???

Most kénytelen leszek elolvasni a folytatást... és ajánlom, hogy az legyen benne, amit sejtek, különben idegrángást kapok.

Khmm. Hiszti befejezve.

Összességében, egy hatalmas kellemes meglepetés volt ez a könyv. Többet hozott mind karakterek, mind cselekmény szintjén, mint amennyit elvártam tőle, különösen miután elsőkönyves íróról van szó. Az első ötven oldalon túl kell jutni, de megéri a fáradtságot, mert remek történet kerekedett belőle, és alig várom a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Ryhalt

Rachel Hawkins: Royals

Kiadó: Scholastic

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 304

Meet Daisy Winters. She’s an offbeat sixteen-year-old Floridian with mermaid-red hair; a part time job at a bootleg Walmart, and a perfect older sister who’s nearly engaged to the Crown Prince of Scotland. Daisy has no desire to live in the spotlight, but relentless tabloid attention forces her join Ellie at the relative seclusion of the castle across the pond. 

While the dashing young Miles has been appointed to teach Daisy the ropes of being regal, the prince’s roguish younger brother kicks up scandal wherever he goes, and tries his best to take Daisy along for the ride. The crown–and the intriguing Miles–might be trying to make Daisy into a lady . . . but Daisy may just rewrite the royal rulebook to suit herself.

Íme Daisy Winters: egy kissé különc tizenhat éves floridai lány kishableányvörös hajjal, walmartos félállással, és egy tökéletes nővérrel, aki mellesleg Skócia koronahercegéhez készül hozzámenni. Daisy-t a legkevésbé sem vonzza a rivaldafény, de a paparazzik szűnni nem akaró figyelme arra készteti, hogy meglátogassa Ellie-t Európában és elbújjon kicsit a kíváncsi szemek elől.

Aztán ott van a jóképű Miles, akit kijelöltek Daisy mellé, hogy segítse a beilleszkedését az arisztokrata körökbe, de a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a herceg öccse botrányt botrányra halmoz és mindent elkövet, hogy lehetőleg Daisy-t is nyakig belerángassa. A korona - és Miles - próbálnak hölgyet faragni Daisy-ből... de azzal nem számoltak, hogy talán a lány fogja átírni az arisztrokrácia merev szabályait.

Őszintén, abszolúte nem volt tervben ennek a könyvnek az elolvasása. A repülőn befejeztem az aktuális olvasmányomat és kellett valami, amivel el tudom ütni az időt, ameddig beérek a koliba, így lekaptam az első könyvet a google booksból, amin megakadt a szemem. Este volt, fáradt voltam, valami olyanra vágytam, ami nem igényel nagy agymunkát. Ebből a szempontból a Royals tökéletes választás volt, úgyhogy ez lett a tömegközlekedéses könyvem a következő két hétre.

Viszonylag kevés contemporary YA-t olvasok, de tekintve hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, remekül elvoltam vele. Vicces, könnyed kis történet szerethető karakterekkel, igazi hamisítatlan rom-com feelinggel. Végig Miről álmodik a lány flashbackjeim voltak tőle. Rachel Hawkins humora már a Hex Hallban is megmutatkozott, de a karakterektől - különösen az ügyeletes szépfiútól - finoman szólva sem voltam hanyatt esve, és nem is folytattam a sorozatot utána. Itt szerencsére nem akadt ilyen problémám, sőt! Nem hogy nem utáltam az ügyeletes szépfiút, de a változatosság kedvéért nem is ő volt a felelős a romantikus szálért. Értem ez alatt Sebastiant, minden lány álmát, Alex (a koronaherceg) kisöccsét.

Cserébe itt van nekünk a kezdetben kissé nyers, de azért brit módra talpig úriember Miles, akit mindennek ellenére csak szeretni lehet. Imádtam őt és ha már itt tartunk, Daisyt is! Külön-külön is szórakoztatóak, de együtt aztán meg pláne.

“Are you saying I’m better than a sword to the eye?” I ask, and he chuckles.
The sound is warm and soft, and I swear I can feel it, dancing over the knobs of my spine. Oh my god, this rain needs to end soon.
“Maybe not better, but certainly not worse,”

És annak ellenére, hogy Sebnek elvileg az agyamra kellett volna mennie, ő sem piszkálta a csőrömet. Persze, egy kész vonatbaleset a gyerek, de valahogy sikerült előadnia magát egy kedvelhető stílusban, egy kicsit sem volt rosszindulatú. Az is sokat segített, hogy a többi szereplő nem hagyta, hogy mindent megússzon. Ja, és Daisy szülei is fantasztikusak voltak, különösen az apukája. Hülyére röhögtem magam rajta! Jó volt látni egy olyan YA-t, ahol a szülők szerves részeit képezik a sztorinak, ahogy a testvérek közötti kapcsolat is.

Forrás

A királyi család többi tagját már nehezebb volt elviselni, de még csak nem is velük volt problémám, hanem a létezésükkel. Tudom én, hogy fikció, meg írói szabadság és trallala, de SKÓCIÁNAK ROHADTUL NINCS KORONAHERCEGE! Se királyi családja. Nemesek, azok vannak. Királyi család nincs. Főleg nem olyan királyi család, akinek a képmását az aprópénzre nyomtatják, mert legutóbb, amikor csekkoltam, azon még mindig bözsi virított, és fun fact, Skóciának külön pénzneme sincs, mert hogy nem különálló ország! (Referendum is volt, meg minden. Odáig nem ér el a BBC?) Nem értem, ez miért volt szükséges. A sztori szempontjából teljesen mindegy lett volna, ha mondjuk csak fontos nemesi családról van szó inkább, és mondjuk magasan vannak a trónöröklési sorban. De neeeeem. Nekünk Skót királyság kellett. És mindezt úgy, hogy amúgy a londoni királyi család is megvan, és aztán soha senki nem magyarázta meg nekünk, hogy EZ MÉGIS HOGY MŰKÖDHET ÍGY, MONARCHIA VAN AZ ISTEN SZERELMÉRE, ITT SENKI NEM TANULT TÖRTÉNELMET????

Kiakadás vége.

Khmm.

Szóval, ettől az aprócska ténytől elvonatkoztatva, azt kell mondjam, jó kis könyv volt ez! Nem túl nyálas, de azért cuki, vicces, de nem erőltetett, szerethető karakterekkel és remek stílussal megírva! Aki egy laza olvasmányra vágyik, és nem érzékeny a történelmi (vagy bármilyen) hitelességre, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc karakter: Miles, Daisy, Seb

Amie Kaufman & Meagan Spooner: These Broken Stars

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 486

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen éli túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.

Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver viszont a nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már kitüntetett háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac-féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. De mivel csak egymásra számíthatnak, muszáj együttműködniük, hogy átjussanak a kísérteties vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek.

És egyszer csak a körülmények dacára Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód mégis volt valami haszna annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a hétköznapi életükben nem lehet közös jövőjük, azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre a bolygón maradni? 

Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyhatja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem lesznek ugyanazok, akik korábban voltak.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Ez a könyv is jó régóta csücsül már a várólistámon, úgyhogy éppen ideje volt már sort keríteni rá. Ironikus módon, a szerzőpáros tavaly megjelent Unearthed c. könyvét pár hónappal a debütálása után sikerült elolvasnom, ameddig ez éveket váratott magára. Visszanézve, talán jobban szerettem volna, ha ez kerül először a kezembe.

Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy negatív élmény lett volna számomra ez a könyv. Hipergyorsan elolvastam, mindössze két nap alatt, ami nem rossz, tekintve, hogy majdnem 500 oldalra rúg. Amie Kaufman és Meagan Spooner nyilvánvalóan tudják, mit csinálnak, a stílus végig kifogástalan volt, repültek az oldalak még akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történt - és lássuk be, a könyv nagyjából 70%-ban semmi érdemleges nem történt. Igen, ez az egyik nagy kifogásom, amit fel tudok hozni: a cselekmény a béka feneke alatt szívja a füvescigit.

A sztori felépítésében egyébként rettenetesen hasonlít az Unearthedre - ezért is jegyeztem meg, hogy talán fordított sorrendben jobban tetszett volna a These Broken Stars. Lássuk csak: 1) a két főszereplő utálja egymást kezdetben, és nagyon különböző anyagi körülményekből származnak 2) egy idegen bolygón rekednek és együtt kell túlélniük 3) el kell jutniuk A pontból B pontba lehetőleg egy darabban, hogy sikerüljön meglépniük a bolygóról. Yep, kb ennyiről is szól mind a kettő. 

A gond ott kezdődik, hogy ideális esetben ez csak az a történet csontváza lenne. De azt kell mondjam, hogy ameddig az Unearthedben legalább volt némi kakaó ezen a téren a versenyhelyzettel, itt nagyon érezhető volt az igazi csavarok hiánya, annak ellenére, hogy az írásmód lendületessé tette az olvasási élményt. 

– Itt fent jobban fúj a szél. Fázol?
– Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy igen? – Visszavigyorgok rá.
– Adnál kölcsön a lázadból?

A fejezetek elején lévő interjúrészletek szintén nagyon megdobják a könyvet, talán ezek voltak a kedvenc részeim. Azon túl, hogy Tarver szarkasztikus válaszain nem egyszer nevettem fel, kicsit meg is kavarták az amúgy teljesen lineáris történetvezetést, ami kifejezetten jót tett neki. Miután nem sok mindent kellett nyomon követni, ezek a kis részletek szolgáltak némi töprengeni valóval azt illetően, hogy mi vár még ránk az elkövetkezőkben. Az Illuminae-ből Ezra interjúrészleteire emlékeztettek, gondolom nem véletlenül, hiszen Amie keze abban is rendesen benne volt.

– Korábban is került már olyan helyzetbe, hogy a túlélésért küzdött.
– Így igaz.
– De ilyenbe még sosem.
– Sose volt még velem egy elsőbálozó, ha erre gondol.

Két főszereplőnk, Lilac és Tarver egymás szöges ellentétei kezdetben. Mondjuk én személy szerint nem hibáztattam volna Tarvert, ha kitekeri lilaakác nyakát, mert úristen, még egy ilyen idegesítő libát mint ez. Értem én, hogy adja az elkényeztetett kislány színjátékot, meg nem véletlenül olyan amilyen, de még így is úgy érzem, hogy kicsit túllőttek a célon. Tarver viszont kifejezetten szerethető egyéniség volt. Bár azt kell mondjam, volt egy pillanat, ahol nála is néztem, hogy ember, te mi az istent művelsz, ez creepy. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit mondok: barlang jelenet az ominózus kaboom után. Ez nem romantikus. Kezeltesd magad, barátom! A szerelmi szál viszont mindennek ellenére jól működik, szépen fel van építve, és megvan kékibolya és taverna között a kémia, így sikerült felülemelkednem ezen a pár bökkenőn egy idő után.

Forrás: Pinterest

A kissé lagymatag cselekményt ellensúlyozza az írói stílus és a két karakter eléggé ahhoz, hogy még így is egy élvezhető regényt kapjunk, de nem tudok elnyomni egy leheletnyi csalódottságot. Nem volt ez rossz. Csak sokkal jobb is lehetett volna. Elvileg ez egy romantikus YA scifi/kaland lenne, amiből az első kettő ki is van pipálva, csak valahogy a scifi és a kaland maradt le. Lehet, hogy űrhajók vannak, meg idegen bolygók, de hogy ennek vajmi kevés köze volt még az űroperához is, az hétszentség. Ez a könyv nem scifi (kaland esetleg, csak kevés volt hozzá a szufla a sztoriban), inkább csak egy nem túl meggyőző, kartonból összetákolt szkafandert viselő pompomlány a halloween bulin, és mondom ezt a leghalványabb lekicsinylés nélkül. Nem baj ez, csak akkor ne hirdessük annak.

Összességében, egy abszolút élvezhető, gyorsan olvasható regényhez volt szerencsém. Nem pörgött annyira, mint szerettem volna, de esős vasárnap délelőttökre tökéletes választás lehet! Azoknak is bátran merem ajánlani, akik nem vetik meg a ya romantikát, de nem rajonganak a science fictionért, mert a These Broken Starsnak maximum felületes köze van a műfajhoz. Ami engem illet, a fenntartásaim ellenére várólistára került a folytatás, aztán meglátjuk, az hogy fog muzsikálni.

Kedvenc karakter: Tarver

Kedvenc jelenet: az interjúrészletek

Értékelés: 3.5/5

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 406

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.

Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 

Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya. 

Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 

Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.

Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.

Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.

Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.

Forrás: Pinterest

Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).

– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.

Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika. 

A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.

Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc karakter: Rafe

Kedvenc jelenet: a vége

Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás

Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 

Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."

Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin

Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 700
Megjelenés éve: 2017

Looming war threatens all Feyre holds dear in the third volume of the #1 New York Times bestselling A Court of Thorns and Roses series.

Feyre has returned to the Spring Court, determined to gather information on Tamlin's manoeuvrings and the invading king threatening to bring Prythian to its knees. But to do so she must play a deadly game of deceit – and one slip may spell doom not only for Feyre, but for her world as well.

As war bears down upon them all, Feyre must decide who to trust amongst the dazzling and lethal High Lords – and hunt for allies in unexpected places.

In this thrilling third book in the #1 New York Times bestselling series from Sarah J. Maas, the earth will be painted red as mighty armies grapple for power over the one thing that could destroy them all.

A Tüskék és Rózsák Udvara trilógia harmadik részében háború közeleg, ami mindent elpusztíthat, ami Feyre számára kedves ezen a világon.

Feyre azzal az elhatározással tér vissza a Tavasz Udvarba, hogy információt gyűjtsön Tamlin lépéseiről és a hódításra készülő királyról, akinek célja térdre kényszeríteni Prythiant. Feyre kénytelen egy halálos játszmába bocsátkozni, ahol egyetlen botlás a véget jelentheti.

Ahogy a harc megkezdődik, Feyrének el kell döntenie, kiben bízhat a lehengerlő de halálos High Lordok közül, és szövetségesek után kutatnia a legváratlanabb helyeken is, a siker reményében.

Sarah J. Maas New York Times bestseller sorozatának szenzációs harmadik részében, a földet vörösre festik a győzelemért küzdő seregek áradata, a tét pedig az egyetlen dolog, ami mindüket elpusztíthatja.

(saját fordítás)

SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!!!

Nem hiába kotlottam annyit ezen az olvasási élményen, mielőtt végre rászántam magam az értékelésre. Az első rész olvasása után csak a számat húzogattam, meg a vállam vonogattam, hogy ja, nem volt ez rossz, de mehhh én nem értem a hype-ot. Aztán a második résznél brutálmód előtört belőlem a fangirl és totál trash voltam, és tiszta szívből tojtam az esetleges problémáira a könyvnek, mert annyira élveztem az egészet. Tűkön ülve vártam persze a folytatást, rendesen a falat kapartam utána, különösen tekintve, hogyan végződött az ACOMAF. Majd kijött az ACOWAR... én meg hirtelen nem akartam elolvasni. Fura, mi?

Szerintem már akkor tudtam legbelül, hogy fizikai képtelenség lesz felülmúlni a második részt, és egyszerűen nem akartam csalódni. Főként, hogy ekkortájt kezdtek szállingózni az igencsak vegyes értékelések goodreadsre, amik szintén elkedvetlenítettek, így inkább félretettem, és csak jóval később vettem elő újra. Sajnos, azt kell mondjam, egyáltalán nem voltak alaptalanok az ACOWARt sújtó kritikák. Nem tagadom, voltak jó pillanatok, de többségében elég feledhető élménynek bizonyult.

A Spring Courtban vesszük fel a fonalat újra, ahol Feyre kémkedni próbál több-kevesebb sikerrel. Van néhány jó húzása, de elég hamar meg is pattanunk onnan, hála istennek. Tamlinből elég minimális mennyiséget fogad be a gyomrom. Itt viszont el is kezdődnek a problémák.

Forrás

A nagy találkozás, Feyre és Rhys újra együtt... hát. Lehet, hogy csak mert akkora várakozás előzte meg, de pont olyan érzés volt, mint mikor azt hiszed, hogy van még egy oreo a zacsiban, aztán rá kell hogy jöjjél, hogy elszámítottad magad. Ilyen úúúú majd most juj de izgi... á, nem. És ez az érzés utána végig elkísér.

Ennek kellett volna lennie a nagy finálénak, a legnagyobb tétekkel, és ezzel együtt a legnagyobb veszteségekkel. Ehhez képest végig a két lépés előre, három hátra játékot játszottuk, ami egy idő után már marhára nem volt vicces. Egyszerűen nem érjük el azokat a magaslatokat, amik elvárhatóak lettek volna, és ez rettentő kiábrándító. A félmegoldások és a kifejezetten gyáva "aszittedmiiiii" húzások pedig egyenesen dühítőek voltak.

Próbálok nem spoilerezni, ezért nem akarok konkrét eseteket felhozni, így maradjunk az általánosságoknál: háború van, az epic final battle, ami mindent eldönt és folyik a vér meg a veríték, mi meg rágnánk a körmünket.... ha lenne miért. Ha elhinnénk, hogy ennek tényleg tétje van. De nem hisszük, és amikor mégis történik valami olyan, amire azt hihetnénk, hogy úristen, majd most ugrik a majom a vízbe, akkor Maas bedobja megint, hogy "aszittedmiiii".

Én szeretem a happy endeket. Sőt, kifejezetten preferálom őket. De van különbség a happy end és a minden pónik és szivárvány, soha senki nem hal meg, mert az rosszat tesz a businessnek és nézd, ott egy egyszarvú felfogás között. Igenis, érezzük már egy kicsit, hogy ez a trilógia lezárása (persze lesznek további könyvek, de mégis ennek a történetívnek ez lenne a nagy befejezése), történjenek dolgok, amik megváltoztatják a status quo-t, lépjünk a következő szintre. Mert enélkül nincs érzelmi töltet, nincs katarzis, és akkor mi a francért vagyunk itt mégis? Minek olvastunk el 600 vagy mennyi oldalt? Egyedül a Surielnél éreztem egy töredékét annak, aminek lennie kellett volna, de ez közel sem volt elég.

A karakterek szintén hasonló érzéseket keltettek bennem, különösen Mor. Amennyire kedveltem őt az előző részben, annyira ment itt az agyamra. Akkora megalkuvás volt az a "titok", akkora kamu az egész, hogy majdnem földhöz vágtam a könyvet. Nem magával az ötlettel volt bajom, hanem ahogy elénk lett dobva az egész, és pláne azzal az érveléssel. Azért nem bizonytalan 16 éves kamasz szereplőkkel van dolgunk, az isten szerelmére. Itt mindenki túl van a százon. Ne adjuk már itt a hülyét, és főleg ne nézzük az olvasót hülyének, mert még a végén zokon találja venni.

Hogy azért pozitívumokat is említsek, jó volt megismerni a többi high lordot, illetve Lucien is magához tért egy kicsit a kettőben előadott magánszámából, amit értékeltem. Vassa története szintén izgatja a fantáziám, remélem, viszont látjuk még őt is a jövőben. Bár őszintén, tekintve, hogy sem az ACOWAR, sem az ACOFAS nem nyűgözött le, annyira nem kaparok a folytatás után. Már Nesta és Cassian se érdekelnek annyira. Casst továbbra is imádom, félreértés ne essék, az egyik kedvencem ebben az egész trilógiában, de Nestából már nagyon elegem van.

Összességében, nekem csalódás volt ez a könyv, ráadásul az ACOMAF élményét is elrontotta egy kicsit. Anno az annyira beszippantott, hogy nem törődtem a hibáival, de ennek a kötetnek a fényében már azok is sokkal inkább szembetűnőek. Sajnálom, mert ez annyival jobb is lehetett volna. 

Kerstin Gier: Az álmok harmadik könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 368

Kerstin ​Gier nagy sikerű trilógiájának grandiózus befejező része.

„A sok különböző ajtó és a lágy fény akár derűs és békés hangulatot is teremthetett volna a folyosón, de nem így történt. A síri csendben mintha valaki folyton hallgatózott volna, és képtelenség volt kideríteni, vajon honnan jön a fény. Mégis szerettem ezt a helyet, és a gondolatot, hogy minden ajtó mögött egy másik lélek álmodik éppen, és hogy ez a labirintus az összes embert összeköti a világon. Mágikus hely volt, titokzatos és veszélyes…”

Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.

Először is: hazudott Henrynek.

Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.

Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.

Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…

Merülj el e csodálatos világban!

A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Hűűűű. Próbálok magamhoz térni, de nem tudok. Ekkora csalódást! Féltem ettől a harmadik résztől, több okból is, és kiderült, hogy nem alaptalanul. Gier Időtlen szerelem trilógiájánál is a befejezéssel támadtak problémáim, de itt kár volt aggódnom, ugyanis már az első oldalaknál el lett rontva számomra az egész, és onnan csak lefele vitt az út.  

Ha régebb óta fel-felnézegettek a blogra, akkor talán tudjátok, hogy a Silber trilógia első részét egyszerűen imádtam! Nem támasztottam felé hatalmas elvárásokat, viszont pontosan az volt, amire akkor éppen szükségem volt, és amit reméltem tőle: egy könnyed, szórakoztató történet szerethető karakterekkel és remek humorral megírva. A második rész már cseppet gyengébben muzsikált, de betudtam annak, hogy hát második kötet, az sokszor semmilyenre sikerül, ha trilógiákról van szó, mert az író a harmadik részre tartogatja a nagy finálét. Megvan az az érzés, amint a felfújt lufit véletlenül elengeded, és pukipárnát megszégyenítő hangokat kiadva, ide-oda vetődve engedi ki a beléfújt levegőt? Na, ez a könyv pont ilyen volt.

Én nem tudom, Liv és Henry mit szívtak ott álomföldén, de hogy nem voltak maguknál, az halál tuti biztos, mert az első részben már mindketten bebizonyították, hogy annál sokkal több eszük van, mint amit itt produkáltak. Már a kettőben is meg voltak kissé zakkanva, de hát istenem, hormonok meg álomdémonok, meg szomszéd pszichó gyerek Arthur, mindenkinek kijár egy kis elmebaj. De ez, amit itt műveltek... Livtől nagyjából az első oldalaktól lekapartam az arcomat. Most komolyan azt akarják eladni nekem cselekménynek, hogy nem meri megmondani Henrynek, hogy még szűz és ezért kitalál egy képzeletbeli pasit, akivel kamatyolt?

– Mit csináltál?
– …kitaláltam magamnak egy expasit. Akivel lefeküdtem.
[…]
– Még egy dolog. Ha Henry megint Rasmus után érdeklődik, ne mondd el neki, hogy mindig olyan furcsán csaholt, meg ilyeneket…!
Mia megtorpant, és széles vigyor terült szét az arcán.
– Ó, most már kezdem felfogni. Hát ezért érdekelte Henryt annyira Wakefieldék dundi jószága! – Miából kitört a nevetés. – Rasmusnak keresztelted el az expasidat!
– Ez volt az első név, ami eszembe jutott. – Lassan már számomra is kezdett kissé viccessé válni a dolog.
– Jaj, istenem, Livvy! Hát erre is csak te lehetsz képes! – hápogott Mia. – Rasmus Wakefield. Még jó, hogy nem mondtam el, hogy minden utcai lámpa tövébe odapisilt. 

És Henry... olyan üdítően intelligens lény volt ez eddig. Szerintem az igazit elvesztette az írónő a szupermarketben, vagy valami ilyesmi és ezt az érzelmi zsákutca rakás szerencsétlenséget rakta a helyére, hogy ne tűnjön fel senkinek. Kajak egyedül Miának maradt némi józan esze, meg persze Graysonnek, ők ketten voltak nagyjából az egyetlenek, akiket változatlanul nagyon tudtam kedvelni. Feldobták ezt a szenvedést, ami ment, nélkülük szerintem már a kardomba dőltem volna három fejezet után.

Na jó, a karaktereknek elmentek otthonról, de mi a helyzet a cselekménnyel? Hát. Ugyanaz, mint az előző két könyvben. Nem, nem úgy értem, hogy ugyanolyan minőségében. Konkrétan ugyanaz. Még mindig Arthurral és Anabellel meg a dilidokijával futjuk a köröket, de éppen ez az, hogy ezek KÖRÖK! Előbb-utóbb szembejön a startvonal, ahonnan elindultunk, és itt nem egy szépen megoldott keretes lezárásra gondolok.

Itt vagyunk három könyv után, és a Silber 3 végén úgy éreztem, hogy egy centivel nem vagyunk beljebb, mint az első rész végén... ergo, a második és harmadik rész teljesen és tökéletesen feleslegesnek bizonyult. De most komolyan. Mi az, ami nélkül kevesebb lett volna ez a történet, ha az első végén lezárul? Merthogy nekem semmi nem jut eszembe, sem cselekmény, sem karakterfejlődés szintjén, sőt. A végére értem az utolsó mondatnak, és így néztem, hogy ok... erre kellett egy egész trilógia? Hogy idáig eljussunk? Ritkán érzem azt, hogy sajnálom azt a pár órát, amit a könyvre rászántam, de itt azt éreztem, és ezt én sajnálom a legjobban, mert még az első rész felé érzett nosztalgiámat is sikerült bepiszkítania azon kívül, hogy tökéletesen cserben hagyott, mint olvasót. Mert szerettem volna én viszontlátni drága hőseinket, csak nem így. Egy szó jut eszembe: időpocsékolás.

Emellett az érzés mellett már az is eltörpül, hogy bár a szerkesztés javuló tendenciát mutatott - eltűnt a milliónyi szükségtelen zárójel és lábjegyzet - indokolatlan angol szavak továbbra is benne maradtak a szövegben, amikre csak így pislogtam, hogy értem én, hogy mit jelent, csak mit keres it??

Én sajnálom a legjobban, hogy ez ennyire nem talált be, mert nagyon akartam szeretni. El se tudtam képzelni, hogy ilyen mértékben csalódok majd benne, amikor olyan jól indult ez a kis sorozat. Igazán méltatlan ez az utolsó könyv hozzá. Sőt, ha jobban meggondoljuk, már a második is. Néha a kevesebb több.

Értékelés: 2/5 és ebből egy a borítóé

Kedvenc szereplő: Mia, Grayson

Kedvenc jelenet: nem volt