Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 392
Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…
Évek óta tervezem újraolvasni ezt a klasszikust, de egészen addig halogattam, ameddig ki nem derült a fantasztikus hír, miszerint Philip Pullman végre, így több mint húsz év után, tovább fűzi a mesét, és újra bepillantást kapunk Lyra Belacqua lenyűgöző világába. Bizony, én is azok közé tartozom, akik az Úr sötét anyagain nőttek fel. A kissé már viharvert, megsárgult lapú, megtört gerincű trilógiám idén tíz éve került a polcokra, amibe már csak belegondolni is megdöbbentő. Egyrészről, hogy ennyi idő eltelt, másrészről, hogy én ezt 11-12 évesen olvastam és annyira imádtam, hogy aztán még 2-3-szor lecsúszott gyors egymásutánban.
Számomra abszolút lehetetlen erről a könyvről, vagy a sorozatról, vagy úgy általában Philip Pullman munkásságáról elfogulatlanul nyilatkozni, így meg sem próbálom. Kevés trilógiát dédelgetek ennyire közel a szívemhez, de talán nem hatalmas túlzás azt állítani, hogy alapjaiban formálta azt, akivé váltam, így ez egyáltalán nem is meglepő. Ez volt az első könyv, amin emlékszem, hogy sírtam. Hamarabb rákattantam, mint a Harry Potterre (amitől évekig féltem, mert az első filmből csak a sikító könyv maradt meg, amit Harry kinyit a könyvtárban, így legközelebb negyedikes koromban merészkedtem a közelébe a sorozatnak xD). Arra már nem mernék megesküdni, hogy az első fantasy is volt, ami könyv formátumban a kezembe került - másik tippem az Eragon, nagyjából ugyanezekben az években repültem azon is keresztül - de tagadhatatlan, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire hozzáragadtam ehhez a műfajhoz a későbbiekben.
Hogy tartottam-e attól, hogy így felnőtt fejjel nem fog annyira tetszeni? Érdekes, de meg sem fordult a fejemben egészen addig, ameddig Horsegirl molyon meg nem kérdezte tőlem. És bár mindenképpen kicsit más szemmel olvastam ezúttal, mint anno 12 évesen, örömmel jelenthetem ki: ez a könyv még mindig zseniális, még mindig csodálatos, és még mindig olyan egyedülálló a hangulata, mint régen.
Viszont így huszonkét éves fejjel rácsodálkoztam, hogy valójában mennyire sötét is ez a történet. A képzelet, a csodák, a meseszerű kalandok mellé élesen megfogalmazott valláskritika, halál, emberi kegyetlenség társul. Ha nem tudnám saját tapasztalatból, mennyire imádtam én ezt régen, nem biztos, hogy bátran merném ajánlani annak a korosztálynak, amit elméletben megcéloz a besorolása, azaz a middle grade.
Valahol odakint van a Por, a halál, a bűn, a nyomorúság, a világ minden romboló erejének az eredete. Az ember akármit lát, menten le akarja rombolni. Ez az eredendő bűn, Lyra.
Persze, mint sok más MG könyv, ez is a határon billeg, főként, hogy láthatjuk benne Lyrát felnőni. Azonban miután ebben az első könyvben még ő is csak 12-13 éves körül van, így ez még határozottan a middle grade korosztályába tartozik. Talán ezért is van, hogy ez a könyv, ez az egész trilógia korra és nemre való tekintettel elvarázsolhat bárkit: nem romantizálja a képet, nem takarja el a történetben rejlő sötétséget, viszont közben olyan gyönyörű gondolatokat és tanulságokat fogalmaz meg, amik megragadnak az emberben, attól függetlenül, hogy épp mennyire ért egyet az egész vallásos konnotációjával, ami már csak abból is sejthető, hogy már az első oldalon John Milton: Az elveszett paradicsom című művéből idéz az író.
A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.
A világfelépítés finomságai ebben a részben még csak éppen csak megcsillannak itt-ott. Az elsődleges fókusz, ami átöleli az egész trilógiát, és ami az újat is át fogja - nem semmiért A Por könyve a címe - az ez a rejtélyes anyag, a Por, ami áthatja az univerzumot. Minden konfliktusnak ez a forrása, elvégre a megmásíthatatlan tényeknél csak egy ijesztőbb létezik az emberiség számára: az ismeretlen. Az egyik legegyedibb elem, a daimónok létezése is természetesen a Porhoz kötődik. A daimón az ember lelkének egy darabja, ami állat formájában jár mellette. Gyerekkorban szabadon vált alakot, ám ahogy eljön a pubertáskor, és a gyermekből felnőtt lesz, a daimón állati alakja is megállapodik. Változatlanul imádom ezt az egész kialakított rendszert és a kulturális szokásokat, amiket a daimónok köré épített Pullman, például, hogy egy daimónt egy másik embernek megfogni abszolút tabu.
A főszereplő Lyra vakmerő nyughatatlansága és éles nyelve egy mélyen érző, megalkuvást nem ismerő szívet takar, amitől azonnal megkedveli az ember, és képtelen haragudni rá, bármit is művel. Az sem árt, hogy vág az esze, mint a borotva, így sosem érzi azt az olvasó, hogy a drága hősnő már megint le van maradva. Persze, ez a szüleit tekintve igazán nem nagy meglepetés, de mindig rácsodálkozom, Pullman mennyire fantasztikusan összeállította nemcsak Lyra karakterét, de mindenkiét. Egy MG könyvhöz képest elképesztő mélységgel rendelkeznek. Különösen igaz ez Lord Asrielre és Mrs. Coulterre, de nem maradhat említés nélkül a Jordan kollégium Mestere sem, aki pedig abszolút minimális szerepet kap, és ennek ellenére mégis nagyon igazinak érződik.
A többi mellékszereplő is remekül meg van formálva, őket csak azért nem soroltam most hirtelen ide, mert ők igazából a következő két kötetben bomlanak ki. Itt is szerethetőek voltak, de a folytatásokban mutatkozik meg igazán, mire is képes Philip Pullman. Vonatkozik ez elsősorban Lee Scoresbyra és Iorekre, de mindenki rengeteget változik. Pullman nem arról híres, hogy kímélné a karaktereit, így előre fáj a szívem értük, hiszen bár a részletek talán már nem annyira élesek, azért élénken él az emlékezetemben, milyen szinten darabokra szedett ez a trilógia.
Persze nem hibátlan ez a könyv sem. Itt-ott bizony leül a sztori, elcsúszik a ritmizálás, és Lyra születésének körülményeire is kissé antiklimatikus úton derül fény, de számít ez bármit is összességében? Számomra nem. És persze, ez összefüggésben áll azzal, hogy minden, amit szeretek az olvasásban benne van ebben a trilógiában, de nem csak a gyógyíthatatlan elfogultságomról és a nosztalgiáról van szó. Őszintén úgy gondolom, hogy ha most kerülne először a kezembe, akkor se zavarnának túlzottan ezek a kisebb bökkenők az úton, mert a hangulat, a karakterek, a gondolkodnivaló, amit ad bőven kárpótol az esetlegesen unalmasabb részekért.
Hogy a fináléról már ne is beszéljünk! Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, és még így is elakadt a lélegzetem. Pullman mestere az utolsó mondatoknak. A második rész talán kicsit kilóg, mert annak az utolsó mondata most így kapásból nem rémlik, de annyi szent, hogy az első és az utolsó rész vége egyszerre inspiráló, szívszakasztó és pont annyira nyitott és lehetőségekkel teli, amennyire ez az egész világ, amit az író teremtett.
Ha ebből az ömlengésből nem lett volna nyilvánvaló, bátran merem ajánlani bárkinek, aki hajlandóságot érez rá! Lehet, hogy te nem leszel olyan szinten megszállott, lehet, hogy nem fog annyira feküdni, még az is lehet, hogy unni fogod. De az, hogy elgondolkodtat majd, azt garantálni tudom! Sokszor kérdezték tőlem, melyik lenne az a könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, és én erre mindig azt felelem, hogy a kényszer kapásból elveszi legalább a fele élvezetet, másrészről meg annyira mások vagyunk, nehéz lenne olyat választani, ami tényleg mindenki számára releváns, élvezhető és érdekes. De talán az Úr sötét anyagai áll a legközelebb ahhoz, amit ilyen szinten univerzálisnak tartok. Ajánlom kislányoknak, hogy merjenek Lyrák lenni, fiúknak, hogy élvezhessék a kalandos északi sarkot a vad tatárokkal, felnőtteknek, hogy eltöprengjenek a filozófiai hátterén is az élvezet mellett, és gyermeklelkűeknek, akik mindig is páncélos medvén akartak lovagolni.
