Oldalszám: 494
Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?
Spoileres tartalom az első részre vonatkozólag!
Az Éjkorona egy remek folytatása egy igencsak döcögős kezdetnek. Az Üvegtrónt a tavalyi évben olvastam, ám a kezdeti várakozásaimat messze alulmúlta, és őszintén, egyáltalán nem értettem a felhajtást körülötte. (Értékelés itt) Úgy éreztem, mintha egy háromszáz oldalas bevezetést olvasnék, de a tárgyaláshoz sose jutottunk el, ugyanis vége lett a könyvnek. Éppen ezért, bár az első rész nem jött be, mégis nagy reményeket fűztem a folytatáshoz, hiszen az írónő által felépített világ és a tündérmesei hangulat a fenntartásaim ellenére megnyert magának.
Örömmel jelentem, hogy az Éjkorona beváltotta az összes reményemet! Ilyennek képzeltem el már az Üvegtrónt is, de hát ott aztán várhattam az akciót. Na de ebben a részben... Pár hónappal az Üvegtrón vége után vesszük fel a fonalat: Celaena a király szolgálatában áll, és teszi a dolgát, azaz eltávolítja a képből azokat, akik szúrják őfelsége szemét – legalábbis a felszínen. A legújabb célpontja azonban nem egy idegen, akit csak úgy hajóra tud pakolni.
A király úgy gondolja, hogy Archer Finn részt vesz a korona ellen szerveződő ellenállásban, így kiadja kedvenc orgyilkosunknak, hogy likvidálja a látszólag ártalmatlan, híres kurtizánt. Archer és Celaena azonban régi ismerősök, így a helyzet bonyolódik, és amikor már azt hinnénk, hogy kezd minden egyenesbe jönni, az írónő csavar még egyet a dolgokon.
Imádtam, ahogy az események kibontakoztak! Ezúttal tökéletes volt a tempó; nem toporgott a cselekmény egy helyben, hanem szépen haladt a maga útján, a vége pedig akkorát szólt, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Még akkor is, ha amúgy már negyven oldallal a leleplezés előtt teljesen egyértelmű volt a nagy titok. Viszont ezt nem éreztem akkora problémának, mint amekkorának talán kellett volna, ez pedig annak tudható be, hogy millió ezer más történés terelte el a figyelmem. Sarah J. Maas aztán nem szívbajos, és végre kapunk némi akciót is, de még milyet!
Celaena végre kibontakozik, és első kézből tudhatjuk meg, miért is ő Adarlan leghírhedtebb orgyilkosa. Sokkal többet mutat meg a veszélyesebbik oldalából, és nem csak szép ruhákban parádézik, illetve billiárdozni tanul, hanem tényleg úgy is viselkedik, ahogy egy erős, ravasz női karaktertől elvárható. Nagyon is ügyesen lavírozik a királyi udvarra jellemző cselszövések és intrikák labirintusában, amiből végre már mi is többet láthatunk. Ezt határozottan hiányoltam az előző kötetből, úgyhogy külön örültem, hogy itt végre nagyobb jelentőséget kapnak a politikai játszmák.
Az elsőben félig-meddig kialakult szerelmi háromszög persze tovább bonyolódik, és én még mindig utálom. Szerintem semmi szükség nem volt rá, ez a felesleges nyűglődés többet ártott mint használt a könyvnek, de el kell ismernem némi elfogultságot ezzel kapcsolatban: az összes szerelmi háromszöget gyűlölöm, így nem csoda, ha ez a vonulat nem nyerte el a tetszésem. Viszont, azt vonakodva meg kell jegyezzem, hogy helyzethez képest egészen tűrhető volt a drámázás mennyisége.
Dorian, a koronaherceg, aki mellékállásban önjelölt Casanovát is játszik még mindig nem a kedvencem, így nem is csoda, hogy ha az ő belső őrlődéseit untam a legjobban. Még mindig messze túl sokat nyafog, ezáltal pedig képtelen vagyok komolyan venni. De az, ami kiderült róla érdekessé tette számomra a karakterét. Erre a fordulatra nem számítottam – pedig így visszanézve, igazán nem értem, hogy nem vettem észre.
 |
| forrás |
Chaolt viszont még mindig imádom, így rettenetesen örültem, hogy végre többet szerepelt! Én már az Üvegtrónban is neki szurkoltam; és nem csak azért mert Dorian az agyamra ment, hanem mert szerintem ő és Celaena tökéletesen összeillenek. Arról nem beszélve, hogy Chaol volt az egyetlen, aki egyszer sem félt igazán a lánytól. Ebben a részben pedig csak tovább bonyolódik kettejük kapcsolata, és élvezettel olvastam a közös jeleneteiket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vége a regénynek teljesen kiborított. Sarah J. Maas kíméletlenül kipukkasztotta a boldog kis buborékomat, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy örüljek neki, vagy dühöngjek miatta. Jobbára dühöngök.
„Chaol félórányi hallgatás után úgy vélte, talán lecsillapodott annyira, hogy újra civilizáltan tudjon viselkedni.
– Laena? – kérdezte.
Legalábbis valamelyest civilizáltan.
A Celaena türkizkék pupillája körüli aranyló gyűrű fénylett a délutáni napfényben.
– A beszélgetésünkből ez zavart téged a legjobban?
(…)
– Chaol? – szólt a lány néhány perc múlva.
– Hm?
– Tudod, hogy én egyenesen utálom, ha Laenának nevez?
Mosoly jelent meg a szája szegletében, és szinte megkönnyebbült.
– Tehát ha legközelebb fel akarlak idegesíteni, akkor…
– Eszedbe ne jusson!”
Az Üvegtrónban megismert szereplők – már akik életben maradtak – nagyrészt mind visszaköszönnek itt is, de a régiek mellé bizony kapunk néhány izgalmas új arcot is. Feltűnik például Dorian unokatestvére, Roland, aki számomra sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint Perrington valaha is, illetve – ahogy azt már említettem korábban – Archer is bőven tartogat meglepetéseket. A király továbbra is remekül működik főgonoszként; még mindig nagyon könnyű utálni, de ettől még nem válik kevésbé hátborzongatóvá. Az, hogy az elejtett információknak köszönhetően már tudjuk, mi a hatalmának forrása egyáltalán nem tompítja ezt a félelemmel vegyes utálatot, amit inspirál már csak azzal, hogy levegőt vesz. Az Eragonban szereplő Galbatorix királyhoz tudnám leginkább hasonlítani, ő volt még rám ilyen hatással.
A világ is kezd szépen lassan kikerekedni, de főleg a mágiáról és a rémjelekről tudunk meg többet, és jobb későn, mint soha – alapon utólag az Üvegtrónban lezajlott események is több értelmet nyertek. Erre már mindenképpen nagy szükség volt, ugyanis az első kötet végéről nagyon hiányoltam a magyarázatokat. Ezeknek híján teljesen véletlenszerűnek tűnt a mágia használata, márpedig a rémjelek nyelve is azt mutatja, hogy egyáltalán nem az. Ezeket a lyukakat az Éjkoronában sikerült úgy-ahogy betömni, így már sokkal több értelmet látok benne. Persze még mindig maradtak kérdéseim bőven, de bízom benne, hogy a folytatásokban választ kapok.
Összességében az Éjkorona egy rendkívül kellemes csalódás volt, és csak reménykedem benne, hogy a folytatások még ennél is jobban fognak tetszeni! Ha esetleg nem nyerte el a tetszésedet az Üvegtrón, őszintén tudom ajánlani, hogy tégy egy próbát a második résszel, mielőtt még leírnád a sorozatot, mert tényleg fényévekkel jobban sikerült, mint az első rész. Ha pedig már az Üvegtrón is tetszett, akkor ezt egyenesen imádni fogod! Izgalmas cselekmény, egy erős női főszereplő, összeesküvések, mágia és egy csipetnyi szerelem. Ugyan mi kell még?
Kedvenc jelenet: Celaena és Chaol szócsatái
Kedvenc karakter: Chaol, Nehemia
