Bookish Scenario Booktag

Sziasztok!

Ebben a hónapban se maradtunk booktag nélkül természetesen (nagyon rájuk kaptam, a fene egye meg :D), úgyhogy ezúttal prezentálnám a Bookish Scenario Booktag-et, egy csomó "mi lenne, ha...?" kérdéssel, ahogy a címe is sugallja.

1. Ha meg kellene válnod az összes könyvedtől és műfajonként csak egyet tarthatnál meg, melyek lennének azok?

Hmmm hmm... ez dög nehéz, de azért kikecmergek belőle.

dráma (tudom, hogy ez műnem, de az emberiség dráma túl specifikusnak tűnt): Madách Imre - Az ember tragédiája (egy csodálatos, nagyon régi kiadás van meg belőle, azt csak a holttestemen át adom ki a kezemből)
szépirodalom: Jane Austen - Büszkeség és balítélet
fantasy: Erin Morgenstern - Éjszakai cirkusz
sci-fi: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (NEM ADOM A DRÁGASZÁGOT!)
történelmi: Gárdonyi Géza - Egri csillagok (ajándék a nagyszüleimtől, névre szóló, kizárt hogy meg tudnék tőle válni)
young adult: Meg Cabot - Tinibálvány (tudom, hogy mindig emlegetem, de a szívemhez nőtt a megsárgult lapjaival meg a giccses borítójával együtt, na. Ilyen szentimentális liba vagyok, és kész.)
disztópia: Catherine Fisher - Incarceron (mert olyan csudi-csudi szép)

Akad még jó néhány műfaj, amit fel tudnék sorolni, de nem érezném fairnek, miután az eredetiben is csak 3 volt megadva, csak közös megegyezés alapján szabadabbá tettük egy kicsit a kérdést, mert hát mindenki mást szeret. Úgyhogy maradjunk ennyiben. :)

2. Könyvesboltban hallod amint egy tini azt mondja az anyjának, hogy nem szeret olvasni, de az anyukája ragaszkodik ahhoz, hogy válasszon egy könyvet. Odamész és ajánlasz neki egy könyvet, amit azok is szeretnek, akik nem szoktak olvasni – melyik könyv lenne az?


Nos, ez a tinitől is függene. Biztos rákérdeznék, milyen filmeket szeret, vagy mi érdekli. Meg az se mindegy, hogy fiú vagy lány az illető. De ha így látatlanba kéne valamit mondanom, akkor a Villámtolvajra esne a választásom. Mert a HP-t úgyis mindenki ismeri. És mert a Percy Jacksonból a mitológiát is nagyon fogja vágni. Ráadásul annyira közvetlen a hangnem, hogy képtelenség nem szeretni.

3. Nincs jókedved és megkérsz, hogy menjek el érted. Mit olvasol, hogy jobb kedvre derülj?
Calderont. :D Mi mást? Esetleg a Soulless-t.

4. Egy napra visszamehetsz a kamaszkorodba. Melyik lenne az a könyv, amit az akkori éned olvasna?
19 évesen nem hinném, hogy teljesen totálisan kinn lennék a kamaszkorból, de ha olyan 13-14 évesre gondolunk, akkor valószínűleg a Tinibálványt. :) (Igen, tudom! Elegetek van belőle. xD)

5. A barátaid meglepnek egy 4 napos kirándulással és csak egy órád van összepakolni. Melyik könyvet vinnéd magaddal?

Értelemszerűen azt, amelyiket épp olvasom. Plusz még egy olvasatlant a polcról, arra az esetre, ha befejezném az aktuálisat. Nyilván, ha valami féltéglát olvasnék éppen, akkor valami rövidebbet pakolnék be, elvégre kinek van kedve végigcipelni A gyűrűk urát az országon? Nem mintha nem lett volna rá már példa...

6. Kirabolták a házad. Ne aggódj, mindenki biztonságban van, de a könyvespolcodat kifosztották. Melyik az a könyv, amit a legjobban remélsz, hogy nem vitték el?

Madách Imre - Az ember tragédiája, a már fent említett okok miatt.
Persze, ha kifosztanák a könyvespolcomat, akkor addig mennék, ameddig elő nem kerítem a rohadékot és utána egyenként törném le az ujjperceit.

7. Az egyik barátod kölcsönvesz tőled egy könyvet és borzalmas állapotban hozza vissza. 
a) Eljátszod, hogy nem vetted észre. 
b) Megkéred, hogy vegyen neked egy másikat helyette. 
c) Megbosszulod?

Erre eddig csak kétszer volt példa, de kérdés nélkül kaptam egy újat. Ismernek, mint a rossz pénzt, tudták, hogy ott a helyszínen kéne újraéleszteni. (Mindkét esetben ráömlött valami.) De ha választani kell, akkor b).

Ennyi lett volna a Bookish Scenario booktag, remélem tetszett. :)  Mint általában, köszönöm a Kis Könyves Bloggerek csoportnak a kihívást! Az alábbi linkeket követve megtaláljátok az ő bejegyzéseiket is, mindenképp nézzetek be hozzájuk! :)
A tag-et pedig vigyétek nyugodtan és töltsétek ki a saját blogotokon, vagy válaszoljatok itt a kommentekben.

A booktag forrása: http://adayinbookland.blogspot.com.es/

Rachel Hawkins: Hex Hall

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 272

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

• három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett
• egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet
• egy ijesztő kísértet kezdte követni
• és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat - kiváltképp őt.

Üdv a Roxfortban, Szent Vlagyimirban, javítóintézetben Hekatéban! Csak számomra nincs értelme annak, hogy egy helyre zárják a "problémás diákokat" és a tehetségeseket? Jó lett volna eldönteni, hogy ez most javító vagy zseniképző. Értem, hogy a közös pont az emberek elől való elrejtés lenne, de akkor is. Melyik erős boszi szülő szeretné a gyerekét deviánsok társaságában tudni?

saját kép, ne vidd el anélkül, hogy megkérdeznél pls

Bár őszintén, a könyv tartalmát tekintve ez nem is annyira lényeges, hiszen bármelyik amerikai gimnázium megtette volna helyszínnek. Tipikus gimis "táplálékláncot" kapunk, csak épp itt emberek helyett boszorkányok, alakváltók, tündérek és vámpírok szerepelnek.

Ami a legviccesebb? Hogy pont a vámpírok vannak a piramis legalján. Földöntúli szépség, elegancia és szikrázó bőr? Ugyan, inkább halálsápadtság, lángra lobbanás, és a "szörnyeteg" - stigma viselése.

Az egész iskolában keményen ketten vannak, és az egyikük tanár (Lord Byron - igen, AZ a Byron), így mondhatnánk, hogy Sophie igazi szerencsezsák, amiért mégis azzal a maradék egy vámpírral került egy szobába: Jennával.
És természetesen lefutjuk a kötelező köröket is: ellenséget csinálunk a helyi Bajos Csajok alakulatból, ripsz-ropsz belezúgunk az ügyeletes szépfiúba, aki nem mellesleg Regina öhmm izé Elodie pasija is egyben és csak nekem tűnt fel, hogy ez a könyv egy popkult-turmix??

Azt el kell ismernem, hogy ha átússzuk a klisék óceánját és nem kapunk agyvérzést a huszadik oldalon, akkor a könyv azért eléggé szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát, a stílus gördülékeny és Sophie Mercer egy szimpatikus főhősnő. Nem mondom, hogy könnyesre nevettem volna magamat, de azért néhányszor tényleg felkuncogtam.

"Az arcom talán nyugodtnak tűnt, de a gyomrom úgy háborgott, mint egy rockkoncert nézőtere. Egy másodpercig szórakoztatónak találtam, hogy a belső szerveimet szakadt farmerben és kihúzott szemmel képzeltem magam elé."

A cselekményt azt nagyjából a könyv két harmadában nagyítóval kellett keresni, de ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna. Miért? Nos, ez tulajdonképpen csak Sophie Mercer meg az ő beteges humorérzékének az érdeme. Baromi sok időt felölelt a Hekaté bemutatása, az Archer után való nyálcsorgatás és Elodie meg a két udvarhölgy utálása. Persze, menet közben az írónő behajít néhány boszis dolgot, meg gonosz tanárokat, hogy éreztesse velünk, eme pompázatos intézményben aztán nincs kecmec. Hát jó.

Természetesen bál is volt. Miért ne lett volna? És természetesen ott is ment a tini cicaharc a legszebb ruháért, na meg Archerért. Ott azért egy pillanatra megtorpantam, amikor Elodie-t majdnem megfojtotta a ruhája a démoncsont miatt, amit Sophie csempészett bele (jó, a nagyanyja szelleme noszogatta, de hát akkor is), és se Sophie-t, se Archert nem érdekelte egy cseppet sem, hogy vajon egyáltalán megmarad-e a leányzó. Ahogy kiment a teremből, simán elkezdtek táncolni és pont tojtak rá. És ettől a csávótól kéne hanyatt vágódnom? Aki nem olyan rég még azt bizonygatta, hogy Elodie-ban több van, de le se sz*rja, hogy megfullad-e? Pardon my French.
Na majd biztos...

DE! Az az utolsó harminc oldal viszont nagyon jól sikerült! Végre felpörögtek a dolgok, és végre nem azt éreztem, hogy csak azért pletykálnak Holly haláláról, (ami nem sokkal azelőtt következett be, hogy Sophie odakerült volna) mert az írónő nem bír jobbat kitalálni cselekmény címen.

Ugyanis Sophie a könyv folyamán összetalálkozik Alice-szel, a fiatalon meghalt nagyanyja szellemével. Alice pedig tanítani kezdi, hogyan uralja az erejét, hiszen Sophie hatalmas lemaradásban van a többiekkel szemben, akik boszorkány-családban nőttek fel mágiával körülvéve.

Nem fogok spoilerezni, de az az utolsó pár fejezet már elérte, hogy tudni akarjam, mi fog kisülni ebből az egészből. Negatívumként azért azt megemlíteném, hogy az iskolát és annak vezetőségét viszont olyan szinten inkompetensnek tünteti fel, hogy csak a szememet forgattam. A dirinek konkrétan mindenre az a válasza, hogy az lehetetlen, mert a védővarázslatok miatt itt aztán se ki, se be senki, még az atyaúristen se. Hát hogyne, meg ahogy azt Móricka elképzelte...

Ami a szerelmi szálat illeti, nos, szerintem elég nyilvánvaló a véleményem Archerről.  Az elején láttam benne fantáziát, és bevallom, viccesek voltak Sophie-val, amikor halálra gyepálták egymást, meg pincét pakoltak, de nálam teljesen elásta magát a bálon. Ami utána jött - amit nem fogok megnevezni, mert nem lövünk le meglepiket - ott egy kicsikét feltornázta az érdeklődésemet, de... egyelőre nagyon messze áll az álompasitól.

És őszintén, Sophie érzéseit se tudom úgy igazán komolyan venni iránta. Azt, hogy sokkolta az, ami kiderült, azt igen, de ez a rajongás, amit a könyv 80%-ában csinál inkább tűnik kislányos képzelgésnek, vagy maximum felületes vonzalomnak, mint szerelemnek. És nem voltam olyan régen tizenhat éves, hogy a korkülönbség okozzon problémát. Ez. Nem. Szerelem.

Talán akkor hihetőbbre sikerül a dolog, ha konkrétan tanúi lettünk volna néhány igazi beszélgetésnek Archer és Sophie között, de az nem elég, hogy Sophie narrációjából kiderül, hogy sokat beszélgettek. Na mindegy, engem nem győzött meg.

Karakterek szintjén igazából egyedül Elodie és Alice tudott meglepni. Elodie amiatt, mert végül mégse volt annyira egydimenziós kliséhalmaz, amilyennek elsőre elkönyveltem, Alice pedig amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire remek színésznő. Jenna aranyos volt, de semmi különös, Cal pedig ígéretesnek tűnik, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazi véleményt tudjak róla alkotni. Bár én biztos vagyok benne, hogy neki is ott csücsülnek a csontvázak a szekrényében. A többiek viszont - Sophie-t leszámítva - elég lagymatagra sikeredtek.

Mi teszi mégis szerethetővé ezt a könyvet ennyi nyavalygás után? Miért nem hajítottam még ki az ablakon? Mert átszövi az irónia. Mint már korábban is említettem, a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és néha nem tudtam eldönteni, hogy egyes helyzeteket most paródiának tekintsek, vagy ezt tényleg komolyan gondolták. Néha akaratlanul is felnevettem, és ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a szememet forgassam, hirtelen elfogyott ötven oldal, és feltűnt, hogy de hé, hát én ezen jól szórakozom!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: Sophie vs. elszabadult vérfarkas
Kedvenc karakter: Sophie, Elodie

A Nagy Shakespeare Projekt - Téli Rege

Ezúttal valami különlegessel jelentkezem. Ez a poszt (ahogy a logó is fémjelzi én csináltam, nagyon büszke vagyok rá és befejeztem a dicsekvést) egy nagyobb megmozdulás része, ami a már fent említett címet viseli. Az ötlet egy molytárstól, Kírarozitól származik, és a célja, hogy minél több ember kedvet kapjon Shakespeare műveinek (újra)olvasásához. Hiszen a jó öreg mester írt mindenfélét a komédiától a tragédiáig, így mindenki megtalálhatja azt, amit keres műveiben.

Shakespeare zseniális, és erről valahogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni, amint valaki kiejti a száján azt, hogy "kötelező olvasmány".

A Nagy Shakespeare Projekt keretében, a bloggerek (és mindenki más, akinek volt kedve beszállni) mind választottak egy - az elvetemültebbek kettő - művet, amiről aztán felkutatták a feldolgozásokat, és ezt követően posztolták és az elkövetkezendő pár hétben folyamatosan posztolni is fogják az értékelést/kedvcsinálót a blogjukra. A moly.hu-n egyébként zóna is van (klikk ide), szóval aki fel van regisztrálva, az ott is követheti a folyamatosan bővülő poszt-sorozatot a mesterművekről, de minden egyes blogposzt tartalmazza a már megjelent értékeléseket, így ott is böngészhettek, és természetesen mindannyian folyamatosan bővítjük a listát.

Egy ilyen hosszú bevezető után, vágjunk is bele!

Én egy kevésbé ismert drámát hoztam el nektek, ez pedig a Téli rege.

Ez a dráma eredetileg az Első fólióban jelent meg, 1623-ban. A cselekmény ötletét Shakespeare valószínűsíthetően Robert Greene 1588-ban megjelent Pandosto című bukolikus alkotásából vette, de hát az ilyesfajta ihletődések a Reneszánszban nem számítottak akkora problémának, mint manapság.

Shakespeare utolsó darabjainak egyike, és tragikus illetve komikus elemek egyaránt fellelhetők benne (csakúgy mint más későbbi darabjaiban), ezért besorolása nem teljesen problémamentes. Általában a komédiákhoz csapják, de azért ennél bonyolultabb a helyzet.

Lássuk is a történetet. A darabot egy nagy időbeli ugrás választja ketté és a két résznek egész más a hangulata is. Az első részben a tragédiáé a főszerep: Leontes és a várandós Hermione, Szicília királyi párja vendégül látja Leontes gyerekkori barátját és egyben Bohémia (Csehország) királyát, Polixenest. Idilli a hangulat egészen addig, ameddig Polixenes távozni nem készül, és Leontes képtelen maradásra bírni, ezért a feleségéhez fordul, hogy segítsen neki. Amikor Hermione eleget tesz a kérésének és marasztalja Polixenest, Leontesre rátör a féltékenység és teljesen elborul az elméje. Ennek eredményeképpen Leontes, megtagadva Apollo jóslatát is, halálra ítéli feleségét, akinek a börtönben kellett megszülnie a gyermekét, az újszülöttet száműzi, és Polixenes is alig tud elmenekülni haragja elől. Egyetlen szerencséje, hogy a bölcs Camillo, aki addig Leontest szolgálta, a segítségére siet és vele is tart Bohémiába. Hermione kivégzésére azonban nem kerül sor, ugyanis megtudva, hogy fia, Mamillius belehalt a bánatba, ő maga is holtan esik össze. Leontes csak ezt látván tér észhez, és jön rá, hogy mit tett.

Perditát megtalálják

A második rész már sokkal könnyedebb hangvételű: a száműzött kislány ugyanis nem halt meg; egy pásztor és a fia megtalálták, felnevelték, és Perdita csodaszép ifjú nővé serdült. Florizel herceggel, Polixenes fiával pedig reménytelenül egymásba szerettek. Florizel megpróbálja eltitkolni az apja elől, hogy feleségül akarja venni Perditát, de a király tudomást szerez róla, és mérgében szörnyű kínok közti halálra ítéli Perditát, a pásztort és a pásztor fiát, Mufurcot is. Camillo azonban megint közbelép, és segít az ifjú párnak megszökni: Szicíliába küldi őket, Leontes udvarába, akit azóta is emészt a bűntudat.

Te jó ég, erről a drámáról aztán nagyon nehéz tartalmat írni! És még így is annyi mindent kihagytam. Sokan sorolják a Téli regét Shakespeare kevésbé sikerült művei közé, de szerintem egyáltalán nincs igazuk. Igen, a cselekmény csavaros és elég terjengős; afféle szervezett káosz, de én ezt pont hogy élveztem.

Az elején Leontes féltékenysége kicsit Othellóra hajaz, de miután mindenki, akit megkérdez, a királyné becsületét védi, így kissé alaptalannak éreztem. Tulajdonképpen lehülyéz mindenkit maga körül, még az isteni jóslatot is, és aztán csodálkozik, hogy rossz sül ki belőle. A tárgyalás az nem is tárgyalás, hiszen az elítéléshez bizonyíték kéne, vagy vallomások, de itt minden félre van söpörve, hogy a király szabadon hisztizhessen. Igen, talán már rájöttetek: nagyon nem szeretem Leontest.

Ellenben Hermione az egyik legjobb női karakter, akivel Shakespeare olvasása közben összefutottam. Nem egy riadós virágszál, nem fakad sírva egykönnyen és mindvégig megőrzi a méltóságát. Pedig úgy nem könnyű, ha a börtönben kell szülnie és nem engedélyezik neki a gyermekágyat sem. Egyedül az a hír képes megtörni őt, ami a fia, Mamillius haláláról szól.
Hermione az egyik kedvenc karakterem a drámában, és ha a pletyka igaz, nem vagyok ezzel egyedül: elvileg J. K. Rowling innen vette a nevet kedvenc boszorkányunk számára.

Ami a mellékszereplőket illeti, Paulinát és Camillót még érdemesnek tartanám kiemelni. Paulina, akiről eddig még nem esett szó, Hermione egyik udvarhölgye és legfőbb bizalmasa, és ő az egyetlen, aki nyilvánosan a király szemébe meri mondani, mekkora idióta. Szerencsére, a férje, Antigonus, aki egyike az udvari nemeseknek rendre megakadályozza, hogy Leontes mérgében megölesse Paulinát, vagy őt magát, ha már itt tartunk.

ANTIGONUS
Ha a bitóra küldesz
Minden férjet, ki nem bir asszonyával,
Nem lesz alattvalód.

Camillo pedig a másik, aki nem hajlik meg a király minden óhaja előtt, habár ő más módszert választ: ahelyett, hogy megölné Polixenest, ahogy Leontes utasította, segít neki megszökni és ő is vele tart Bohémiába. Nos, ez elsőre nem tűnik túl bátornak, de várjátok csak ki a végét. Camillo azon kevesek közé tartozik, akinek nem ment el a józan esze egyszer sem a darab folyamán.

A tizenhat éves ugrást az Idő nagymonológja hidalja át, de hiába vártam én első olvasáskor valamiféle filozófiai fejtegetést, a hangnem meglepően könnyed marad. Ez nem egy emberiség dráma, úgyhogy ne is számítsatok ilyesmire. Természetesen, azért a jól megszokott Shakespeare - féle életbölcsességek - és zseniális beszólások - itt is el vannak hintve, de metafizikát hiába is keresnénk.

A második részben az ifjú szerelmeseké a főszerep: kicsit Rómeó és Júlia beütése van a dolognak, de sokkal kevésbé drámai a hangvétel. Florizel nem egy észlény, de legalább van gerince, és mikor az apja tudomást szerez szándékáról, képes nyíltan ellenszegülni. Perditáról ellenben nem sokat tudunk meg: kb. annyit, hogy szép. Meg állítólag okos, bár én ennek sok bizonyítékát nem láttam. Ő inkább tűnt egy bábunak, aki csak arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt, mint valós, komplex karakternek.

A komikum forrásai elsődlegesen a pásztor és a fia, de azért Autolycus, a hivatásos zsivány is betársul melléjük, habár ő másfajta humort képvisel. Bevallom, nekem Autolycus az abszolút kedvencem az egész drámában! Shakespeare-nek különös érzéke van ahhoz, hogy a legnagyobb hóhányókat is, akik csak mindent összekuszálnak olyan szerethetően alkossa meg, hogy esélye sincs az embernek nem kedvelni őket!

AUTOLYCUS (félre) Ámbár természetemnél fogva nem vagyok becsületes, hébe-hóba
mégis az vagyok, csak úgy véletlenül.

***

BANGÓ Jó, hogy elibém kerülsz. Múltkoriban nem akartál bajt állni velem, mivelhogy nem vagyok született nemesember. Látod azt a köntöst? Mondd, hogy nem látod és még mindig azt gondolod, hogy nem vagyok született nemesember. Akkor mondd azt, hogy ez a köntös se született nemesember. Hát csak hazudtolj meg - tudom Istenem, megérzed majd, hogy mennyire nemesember vagyok.
AUTOLYCUS Tudom, herceg uram, hogy született nemesember vagy.
BANGÓ Úgy bizony, mégpedig már négy egész órája.

Több fordítás is napvilágot látott a Téli regéből (csakúgy mint a többi Shakespeare műből), a leghíresebbek azonban kétségkívül Kosztolányi és Mészöly fordításai. Mindkettőt olvastam, és bár általában Kosztolányi - párti szoktam lenni, most mégis úgy éreztem, Mészöly fordítása különösen fantasztikusra sikeredett.

A kecskeméti Katona József színház is Mészöly Dezső fordítását használva vitte színre a művet, és bár én csak egy rádió közvetítéséhez fértem hozzá (tudtommal most egyetlen színház sem játssza Budapesten), még így is azt kell mondjam, zseniális feldolgozás lett! A csattanók nagyobbakat ütöttek, Leontes féltékenységi rohama, ami előtt értetlenkedve álltam azelőtt, hirtelen nem is tűnt annyira röhejesnek és légből kapottnak.Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy hallgassa meg, mégha a színházba nem is jut el. Olyan nagy nevek szerepelnek a darabban, mint Trokán Péter (Camillo), Gábor Miklós (Leontes), Hetényi Pál (Autolycus).

 Hiába tudja az ember, hogy ezek a drámák - még akkor is, ha remekművek - csupán csontvázak: a varázslat a színpadon történik, hiszen oda álmodták meg. Shakespeare műveit - nem csak a Téli regét - egyszerűen látni kell, nemcsak olvasni. Bár ezt a darabot nagyon kevesen dolgozták fel, - film a hatvanas években elvileg készült belőle, de sehol nem leltem a nyomára, és magyarra biztos nincs lefordítva - a színházak itthon és külföldön is időről-időre műsorra tűzték.

Hogy miért? Szerintem, mert remek alapanyag! Rengeteg lehetőség van benne, és megvan az az előnye, hogy az emberek nem tudják a sztorit kívülről. A másik ok, pedig az a tündérmese-szerű hangulat, ami a tragikus elemek ellenére belengi az egészet. Talán az is közre játszik, hogy Shakespeare kicsit átkozmetikázta Európa földrajzát, így egy félig-meddig elképzelt világot teremtett meg, ahol Csehországot és Szicíliát egy tenger választja el egymástól, és innentől fogva aztán tényleg bármi megtörténhet.

És meg is történik.

A karakterek maguk is többször felemlegetik, hogy olyan ez az egész história, mint valami "aggnő rege". Ez a finom irónia csak még szerethetőbbé tette számomra ezt az egyébként is remek színművet, ami kétségkívül rettenetesen alul van értékelve.

Leontes és Hermione a 2014es előadáson
forrás

Azonban, ha valamikor tavasszal Londonban járnátok (és hajlandóak lennétek kifizetni azt a beteges összeget, amit elkérnek egy jegyért), akkor örömmel tudatom veletek, hogy a Royal Opera House ismét műsorra tűzte a Téli rege balettet! Bizony, csináltak belőle balettet, ami először a 2013/14-es szezonban került bemutatásra!

Őszintén, ugyan egyetemista létemre nem igazán fér bele a keretembe, hogy megnézzem, de a képek alapján gyönyörű lehet. Még nem sikerült konkrét felvételekre akadnom az előadásról (csak DVD-re, amiért megintcsak egy fél vagyont kéne fizetni - London, én így szeretlek).

Perdita a 2014es előadáson
forrás

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy tudnak elmesélni egy ilyen komplex cselekményű történetet csupán tánccal.

Ide kattinva megnézhetitek magatok is a rövid bemutató videót, ami a londoni operaház honlapján található, és amelyben a koreográfus szól pár szót a műről és a kihívásokról, amikkel szembenézett. Természetesen néhány táncos jelenettel tarkítva.

Érdekesség, hogy a Téli regéből operát is írtak, méghozzá egy magyar szerző: Goldmark Károly. A darabot 1908-ban mutatták be először, és igen nagy sikere volt. A magyar és a német operaház is műsorra tűzte és több évadon keresztül meg lehetett tekinteni.

Nemrég a mozikba is került egy romantikus dráma (ami szerintem igencsak pocsék lett) ugyanezzel a címmel (legalábbis az eredeti címük megegyezik), magyarra azonban már Téli mesének fordították, így kevésbé zavaró a dolog. A film persze nem a Shakespeare - drámát dolgozza fel, hanem egy hasonló címmel megjelent fantasy regényt, aminek abszolúte semmi köze nincsen a drámaírás mesteréhez - a címen kívül, természetesen.

Nos, ez a bejegyzés elég terjengős lett, de csak remélni merem, hogy elértem a célom, és kedvet kaptatok Shakespeare-hez és a Téli regéhez. Nem azt mondom, hogy most rögtön mindenki essen neki a Shakespeare összesnek, de igenis megéri alaposabban megismerni a mestert, ugyanis a halálozásokra és feltámadásokra még Geogre R. R. Martin se tudna ráverni. Mit nekünk Trónok harca! Shakespeare már azelőtt tömeggyilkolt és mesteri cselszövéseket szőtt, mielőtt az még menő lett volna!

Végezetül, íme a linklista, amiről már az elején is beszéltem nektek:
Böngésszetek kedvetekre, remek bejegyzések születtek és biztos vagyok benne, hogy még születni is fognak a Projekt időtartama alatt. Azt is jelezném, hogy még egyáltalán nem késő beszállni! Ha kedvet kaptatok, csak írjatok Kírarozinak, vagy keressetek meg bennünket a molyon, külön zónánk is van. :)

Kírarozi - Rómeó és Júlia
Florentina - Szentivánéji álom
Gabó olvas - A velencei kalmár
krlany - A makrancos hölgy
Sarah Sparkle - Julius Caesar
Kitti La - Szonettek
hóvirág - Coriolanus
bonnie9 - Sok hűhó semmiért
Bélabá - Athéni Timon
Kiss Zsuzsa - Hamlet, dán királyfi
Szofi17 - Ahogy tetszik
Zeyna382 - Szeget szeggel
Jeffi - Titus Andronicus
kucrek - Lóvá tett lovagok
Mentavirág - Antonius és Kleopátra
A lista folyamatosan bővül...

Összesített ömlengés

Tudom, tudom, nem ez életem legjobb címe, de legalább alliterálok (mert az fontos, na).

Tehát, miután igen csúnyán le vagyok maradva a Kate Daniels értékelésekkel, úgy döntöttem, a harmadik és negyedik részt egy bejegyzésen belül fogom kitárgyalni, annál is inkább, hiszen elég szorosan összekapcsolódik a kettő (naná, hiszen sorozat... én és a roppant értelmes megállapításaim).

Kisebb spoilerek az elkövetkezendőkben! (Semmi számottevő csavart nem lövök le, ne aggódjatok, csak a mihez tartás végett írtam ki.)

Kate Daniels...

Drafted into working for the Order of Merciful Aid, mercenary Kate Daniels has more paranormal problems than she knows what to do with these days. And in Atlanta, where magic comes and goes like the tide, that's saying a lot.

But when Kate's werewolf friend Derek is discovered nearly dead, she must face her greatest challenge yet. As her investigation leads her to the Midnight Games - an invitation only, no holds barred, ultimate preternatural fighting tournament - she and Curran, the Lord of the Beasts, uncover a dark plot that may forever alter the face of Atlanta's shapeshifting community...

Kate Daniels...

Amióta rávették, hogy dolgozzon az Irgalmas Segély Rendjének, Kate-nek több paranormális természetű gondja akad, mint amennyivel elbírna. És tekintve, hogy Atlantában úgy jön és megy a mágia, mint az óceán hullámai, ez egy igen sokatmondó kijelentés.

De amikor a barátját, a vérfarkas Dereket félholtan találják, Kate kénytelen élete eddigi legnagyobb kihívásával szembenézni. A nyomokat követve, amik az Éjféli Játékokhoz vezetnek - egy kizárólag meghívásos alapon működő, szabályok nélküli, halálos természetfeletti viadalhoz - Kate és Curran felfedeznek egy sötét cselszövést, amely átformálhatja Atlanta egész alakváltó közösségét.
(saját fordítás)

És igen. Még mindig nagyon imádom. Sőt, egyre jobban!
Így a harmadik kötetnél már kifejezetten érezhető a karakterfejlődés. A szereplőknek közös múltjuk van, amit mi is első kézből ismerünk, viszont még így is bőven tartogatnak meglepetéseket.
Kate most már kifejezetten okosan viselkedik, (még akkor is, ha első látásra ez nem így tűnik, pláne Curran szemszögéből), és felelős döntéseket hoz. Igen, még mindig eszelős egy nőszemély, de legalább azt jól csinálja! És még mindig elképesztően vicces!

“I flexed my wrist, popped a silver needle into my palm, and offered it to him.
'What's this?'
'A needle.'
'What should I do with it?'
He'd walked right into it. Too easy. 'Please use it to pop your head. It's obscuring my view of the room.
(Kate és Saiman)

"Megmozdítottam a csuklómat és egy ezüst tű csusszant a tenyerembe, amit aztán Saiman felé nyújtottam.
- Ez meg mi?
- Egy tű.
- És mit kéne csinálnom vele?
Egyenesen belesétált a csapdába, szinte túl könnyű volt.
- Pukkaszd ki a fejed, légy szíves. Takarja a kilátást."

Saiman nem túl szerethető, de mindenképpen érdekes karakter, és ebben a részben végre kiderül, hogy mi is ő valójában! Mármint azon túl, hogy a pasas úgy változtatgatja a kinézetét, mint más a zokniját, és mindenkiről mindent tud. Hogy meglepett? Az nem kifejezés!

Currant is jobban megismerjük, most már kifejezetten sokat szerepel, és őszintén szólva, nagyon tetszik, amit látok! Az alatt a morgós, arrogáns, rohadt-ijesztő-vagyok-szóval-jobban-jársz-ha-azt-csinálod-amit-mondok stílus alatt egy egész rendes pasas bujkál, kissé száraz humorérzékkel megdobva. Meg se próbál másnak látszani, mint ami, és senkitől nem kér elnézést érte. Tetszik az egyensúly a személyiségében: az alakváltókra jellemző alfahím, aki se lát se hall és veri a mellét, és a a felelősségteljes vezető, aki intelligens, ismeri az embereit és nem hord szemellenzőt.
Persze, amikor Kate is képbe kerül, akkor általában a józan eszét kihajítja az ablakon, de tagadhatatlan, hogy fantasztikusak ezek ketten!

“His Majesty needs a can-I girl anyway. And I'm not it."
"A can-I girl?" Andrea frowned.
I leaned back. "'Can I fetch your food, Your Majesty? Can I tell you how strong and mighty you are, Your Majesty? Can I pick your fleas, Your Majesty? Can I kiss your ass, Your Majesty? Can I..."
It dawned on me that Raphael was sitting very still. Frozen, like a statue, his gaze fixed on the point above my head. "He's standing behind me, isn't he?"
Andrea nodded slowly.
"Technically it should be 'may I'," Curran said, his voice deeper than I remembered. "Since you're asking for permission."
Why me?
"To answer your question, yes, you may kiss my ass. Normally I prefer maintain my personal space, but you're a Friend of the Pack and your services have proven useful once or twice. I strive to accomodate the wishes of persons friendly to my people. My only question is, would kissing my ass be obeisance, grooming, or foreplay?”

"- Őfelségének amúgy is egy lehet-lányra van szüksége, aki nem én vagyok.
- Egy lehet-lányra? - ráncolta a szemöldökét Andrea, mire hátradőltem a székemen.
- Idehozhatom az ételét, Őfelsége? Elmondhatom, milyen nagyszerű és erős, Őfelsége? Kiszedegethetem a bolháit, Őfelsége? Megcsókolhatom a seggét, Őfelsége? Meg...
Idő közben rájöttem, hogy Raphael dermedten ül a helyén, akár egy jégszobor, és a tekintetét egy a fejem feletti pontra szegezi. - Itt áll mögöttem, igaz?
Andrea lassan bólintott.
- Tulajdonképpen, úgy kellene kérdezned, hogy "szabad lesz?" - Curran hangja mélyebb volt, mint amire emlékeztem. - Miután engedélyt kérsz.
Miért én?
- Hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, megcsókolhatod a seggem. Általában szeretem megőrizni a privát szférámat, de te a Falka Barátja vagy, és a szolgálataid is hasznosnak bizonyultak már néhányszor. Én pedig igyekszem teljesíteni az olyan emberek kívánságait, akik a népem barátai. Az egyetlen kérdésem az lenne, hogy ha megcsókolod a seggem, akkor az nálad a tisztelet jele, kefélés vagy előjáték."
(saját fordítás, és nem a legjobb, de ezt bírtam kihozni belőle)

Angolul tudók előnyben, ugyanis úgy sokkal viccesebb, de szerintem ez a jelenet így is mindent elmond a kettejük kapcsolatáról. Ezt játsszák ugyanis az egész köteten keresztül: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását. Viszont ezt olyan szórakoztatóan teszik, hogy amikor épp nem lerágtam a körmöm a cselekmény miatt, akkor iszonyat jókat kacarásztam rajtuk. És ebben a részben már nem csak célozgatnak, úgyhogy ehhez már nyugodt szívvel hozzá tudom tenni a romantikus címkét is, habár még így is nagyon szűkmarkúan bánnak vele az írók, de jól van ez így. Ez egy ilyen sorozat, és én nagyon is élvezem!.

A cselekmény pedig a szokásos Ilona Andrews: pörgős, akciódús, rengeteg harcjelenettel és komplex mitológiai háttérrel. Ezúttal hőseink egy arénába szorítva gyilkolásznak, de ettől még az igazi küzdelem az a színfalak mögött zajlik.És ez az első alkalom, hogy egy olyan karakternek is komoly - mármint úgy igazán komoly - baja esik, aki az olvasó szívéhez nőtt. Legalábbis az enyémhez biztosan. Majd megszakadt a szívem Derekért, de így utólag belátom, hogy szükséges volt az, ami vele történt, hiszen ő volt a katalizátora az eseményeknek. Raphael végre többet szerepel, és határozottan bírom a srácot, jó a dumája és kellően őrült (elvégre egy vér-hiénáról beszélünk).

“If the lot of you survives, Curran will flay the skin off your backs,” Doolittle said.
“That’s what I always love about you, Doctor.” Raphael grinned. “You’re a cup-halfway-full kind of guy. All flowers and sunshine.”

"- Ha ezt túlélitek, Curran lenyúzza a bőrt a hátatokról - mondta Doolittle.
- Ezt szeretem magában, doki - vigyorodott el Raphael. - Olyan pozitív egy fickó maga; csupa virág meg napsütés."

És a négy pont ott folytatja, ahol a három abbahagyta! Hiszen egy kisebb függővéggel zárunk, és Kate tartozik egy meztelenül felszolgált vacsorával Curran-nek, bár mindenki kedvenc Simbája volt olyan szívélyes, és tett annyi engedményt, hogy Kate viselhet fehérneműt.
Hát ez olyasmi, amit látni kell!
Nem is volt kérdés, hogy azonnal elkezdtem a négyet olvasni...

 Kate Daniels works for the Order of Knights of Merciful Aid, officially as a liaison with the mercenary guild. Unofficially, she cleans up the paranormal problems no one else wants to handle - especially if they involve Atlanta's shapeshifting community. When she's called in to investigate a fight at the Steel HORSE, a bar on the border between the territories of the shapeshifters and the necromancers, Kate quickly discovers that there's a new player in town. One who's been around for thousands of years - and who rode to war at the side of Kate's father. This foe may be too much even for Kate and Curran, the Beast Lord, to handle. Because this time Kate will be taking on family.

Hivatalosan, Kate Daniels összekötőként dolgozik az Irgalmas Segély Rendje és a zsoldos céh között. Nem hivatalosan, ő takarítja fel azokat a paranormális gondokat, amiket senki más nem hajlandó - különösen, ha Atlanta alakváltói is a képbe kerülnek.
Amikor kihívják egy verekedéshez, ami a Vasló nevű kocsmában tört ki - amely a nekromanták és az alakváltók területének a határán fekszik, Kate hamar rájön, hogy egy új játékos érkezett a városba. Valaki, aki már több ezer éves és Kate apja mellett vonult csatába. Ez az alak még Kate és Curran számára is túl erősnek bizonyulhat, ugyanis ez alkalommal, Kate a saját vére ellen küzd.
(saját fordítás)

Bevallom, nekem eddig ez a kötet tetszett a legjobban! Most már rendesen tétje van a dolgoknak, mind a cselekmény, mind a karakterábrázolás szintjén, és ez bizony érződik. Elképesztő, mennyi remek jelenettel van tele ez a könyv!
Kate és Curran kapcsolata természetesen nem halad zökkenőmentesen (most komolyan, mit vártatok?), de végre beszélhetünk valamiféle kapcsolatról, és ennek már épp itt volt az ideje - remek időzítés! És tökéletes szinkronban van a nyomozós szállal, hiszen Kate-et a múltja is kísérti, és a titkai, amiket még nekünk se árult el, csak apránként.
Annak ellenére, hogy ez a rész tele van feszültséggel és konfliktusokkal, természetesen humorból sincs hiány, elvégre Kate Danielsről beszélünk! Mindjárt ott van az a tény, hogy kedvenc zsoldosunk örökbe fogad egy uszkárt.

Derek nodded at the vehicle. “Who is that?”
“Your replacement.”
He led me away from the front gate to a narrow side door.
“You replaced me with a shaved poodle?”
“He’s got mad skills.”
Derek’s eyebrows crept up.
“He can vomit and urinate at the same time and he doesn’t make fun of my car.”

"- Ez meg kicsoda? - bökött Derek a járműre a fejével.
- A helyettesed.
A fiú az elülső nagykapu helyett egy keskeny oldalbejárathoz vezetett.
- Te lecseréltél egy borotvált pudlira?
- Remek trükköket tud.
Derek felvonta a szemöldökét.
- Képes hányni és vizelni egyszerre és nem cikizi a kocsimat."
(saját fordítás)

Andrea és Derek mellett Saiman is kifejezetten sokat szerepel. Már a háromban is hangsúlyos volt a jelenléte, de számomra ebben a részben kapott igazi mélységet a személyisége. Nem a kedvenc karaktereim egyike, viszont értékelem, hogy milyen alaposan össze lett rakva. Nem esik bele egyik sztereotípiába se túlságosan, és nem lehet rámondani se azt, hogy jó, se azt hogy rossz lenne. Ugyanez a helyzet Gashtekkel is, de Saimant sokkal behatóbban megismerjük, míg a másik férfiról a nekromanta képességeit leszámítva rettentő keveset tudunk meg.

Kate és Curran pedig... kedvenc párosaim sorába léptek, mégpedig végérvényesen! Amit ebben a kötetben levágnak, az túlmegy minden eddigin! Fuldokoltam a röhögéstől, de nem mondom el, miért! Ugyanis ebben az a legjobb, ha derült égből villámcsapásként ér a dolog. Kb. 6 évesek szintjére süllyednek, de nem az idegesítő értelemben, és nyilvánvaló, hogy a morgás meg a hiszti alatt, ők is élvezik.

Ami a cselekményt illeti... ledöntött a lábamról! Eleve nagyon rejtélyesen kezdődik, hiszen ez a különös köpenyes fazon teljes káoszba taszítja a várost, senki se tudja, hol fog legközelebb felbukkanni, vagy hogy mit fog csinálni, és látszólag célja sincs. Ahogy pedig a nyomozás halad, és egyre több minden derül ki, én csak tátott szájjal figyeltem. Hát, Andrewsék nem szívbajosak, az biztos!

Szóval, számomra eddig ez a rész vitte a prímet, mert minden aspektusa annyira a helyén volt, hogy garantált a szórakozás! Sokáig halogattam ezt a sorozatot, mert olyan hosszúnak tűnt, meg tucatnak, hiszen már megint alakváltók, meg zsoldosok, meg mit tudom én, de hatalmasat tévedtem.

Ez a sorozat abszolút egyedi és sodró lendületű - habár elismerem, az első kötet kicsit döcögősen indul. Viszont nem is esik abba a hibába, mint amelyikbe sok másik, mégpedig, hogy egy erős indítás után a további részek már nem érnek fel a kezdethez. Nagyon is tudatosan építkezik, mind karakterfejlődés, mind cselekmény-kezelés szintjén.

Csak ajánlani tudom!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Kate irodája, a széke és az áfonyás muffin (aki olvasta, az tudja :))
Kedvenc karakter: Kate, Curran, Derek