Az Olümposz Istenei booktag

Igen, tudom, ideje lenne már lelőni magamat és nyugton maradni végre booktag ügyileg, de ti se várhatjátok el tőlem, hogy pont EZT kihagyjam! Görög mitológia, életem értelme (na jó, nem, de azért imádom :D), jövök!

Tehát, mint az a címből is kiderül, ennek a booktag-nek a lényege, hogy a görög istenekhez egy megadott szempont alapján könyvet társítsunk. Ha nem vagytok annyira otthon a görög mítoszok világában, az se probléma, hiszen minden istennél összeszedtem a legfontosabb dolgokat, amiket tudni kell róluk, természetesen a teljesség igénye nélkül (különben igen gyorsan lexikonná változnánk :)).
Tehát, csapjunk bele a lecsóba és következzék az Olümposz Istenei Booktag!

Zeusz: a főisten

 

Zeusz a három főisten egyike, és egyúttal az istenek vezetője is. Ő volt az, aki legyőzte Kronoszt, a titánistent, aki lenyelte gyerekeit, miután megszülettek. A leghatalmasabb isten a görög mitológiában, a székhelye az Olümposzon van és ha dühös, villámokat hajigál (amúgy elég temperamentumos csávó, nem érdemes vele szórakozni) és mennydörgést tud előidézni. Ezeket a képességeit a küklopszoktól kapta hálából, hogy legyőzte Kronoszt és megdöntötte uralmát.

Szent állatai a sas és a bika.

Felesége Héra, de nem titok, hogy Zeusz nem az a hűséges típus.

a kép forrása: deviantart

Feladat: Nevezd meg a kedvenc vezetőd, legyen az jó vagy rossz

 

Sokat törtem a fejemet ezen, de végül úgy döntöttem, hogy kitartok az első mellett, ami az eszembe jutott. Ez pedig nem más, mint Oregon admirális On Sai: Calderon sorozatából. Igen, tudom, már megint Calderon. Akkor is ő a legjobb. Olyan vezető, amilyet bárki kívánna magának: tapasztalt, igazságos, bölcs és megbízhatsz benne, ugyanis sose döfne hátba. Team Oregon!

 

Héra: a házasság istennője

 

Zeusz felesége (meg a nővére is, de hát ez a görög mitológia, az ilyesmi mellékes:)) és a házasság, illetve a családi tűzhely védelmezője. Gyakran nevezik tehénszemű Hérának két okból is: először is a kék szemei miatt, másodszor pedig, miután Zeuszt bika alakjában is tisztelték, természetes volt, hogy a bika párja, a tehén Héra állata legyen (bármennyire is nem tűnik ez hízelgőnek a 21. századból).

Argos városának védelmezője, illetve a görögök oldalán többször beavatkozott a Trójai háborúba.

a kép forrása: deviantart

Feladat: Nevezd meg a legjobban működő házasságot, amiről valaha olvastál

 

Ez tényleg nem könnyű, tekintve, hogy elég kevés az olyan könyv, ahol már eleve össze vannak házasodva, amikor a történet játszódik, azt meg nem érzem fairnek, hogy olyan párost nevezzek meg, akik az utolsó 10 oldalon összeházasodtak, aztán meg vége volt a könyvnek, hiszen nem tudjuk (kivéve egy sorozat esetében), hogy alakult a további életük. Így én azt mondanám, hogy Roran és Katrina nálam a befutó, Christopher Paolini Örökség tetralógiájából. Nagyon sok mindenen keresztül mentek, de ennek ellenére kitartottak egymás mellett, és csodálatra méltó a házasságuk.

 

Démétér: a földművelés és a termékenység istennője

a kép forrása: deviantart

A mezőgazdaság istennője központi szerepet játszott az ókori világban, mindenhol tisztelték és áldozatokat mutattak be neki a bő termés reményében. Kronosz és Rhea második lánya, Az ő lánya Perszephoné, a tavasz istennője, akit Hádész elrabolt és levitt az Alvilágba, hogy a felesége legyen. Démétér bánatában nem foglalkozott többé semmivel, így a Földön állandó tél állt be, ami éhezést okozott a halandók között. Végül Zeusz közbelépésével Hádész és Démétér alkut kötöttek: az év egyik felét Perszephoné az anyjával tölti (tavasz, nyár), a másikat pedig Hádésszal, az alvilágban (ősz, tél). A görögök így magyarázták az évszakok váltakozását.

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, amiben legszívesebben péklapáttal kergetted volna a karaktert

 

Na, ebből aztán bőven akad. Legszívesebben azt mondanám, hogy Bella Fckn Swan, de az annyira egyértelmű lenne, hogy inkább kerestem valaki mást. Így Grace jutott eszembe Bree Despain: Dark Divine - Fekete bárány című "remekművéből". Régen olvastam, de még ma is élénken él bennem, mennyire az agyamra ment ez a csaj. Annyira sötét és életképtelen, hogy bőven versenyre kelhet Ms. Swannal.

 

 

Poszeidón: a tengerek istene

a kép forrása: deviantart





Poszeidón Zeusz mellett szintén a három főisten közé tartozik. A mítosz szerint, amikor Kronosz legyőzése után a világ felosztásra került az istenek között, Zeusz és Poszeidón kijátszották Hádészt, így neki kellett lemennie az Alvilágba, ameddig Zeusz az eget, Poszeidón pedig a tengert kapta, és Hádész még mindig nem bocsátotta ezt meg a testvéreinek.

A tenger mellett, Poszeidónt a lovak isteneként is tisztelik, szigonyát a küklopszoktól kapta.

Odüsszeusz részben miatta bolyongott olyan sokáig, ugyanis valahányszor tengerre szált, Poszeidón haragjával találta szembe magát, aki azért fújt rá, mert a trójai háború győzelmét saját magának tulajdonította, amikor Poszeidón és Apollón segített győzni.

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, amin annyit sírtál, hogy egy kisebb papírzsepi-gyártó cég egyhavi bevételét biztosítottad

 

Szerintem a legtöbbet Nicholas Sparkstól Az utolsó dal-on sírtam. Annyira kicsinált az a könyv, hogy nem is sírtam, hanem zokogtam, és többször meg kellett állnom, mert nem láttam már a betűket. Könyveken, filmeken nagyon könnyen elpityeredek, de ez még tőlem is elég extrém volt. :)

 

Dionüszosz: a bor és a mámor istene

a kép forrása: comicvine.com

A bor mellett, a színjátszás patrónusa is volt. A Dionüszosz fesztivál minden évben megrendezésre került az ókori világban, és általában nagyjából egy hétig tartott, ami alatt színdarabokat mutattak be és féktelen orgiák is zajlottak (tudtak ám élni anno).

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, ami mellett nem tudtad megállni, hogy ne egyél/igyál valamit

 

Konkrétan ilyen könyv nem hiszem, hogy volt, de a Harry Potter olvasása közben, valahányszor azokat a fantasztikus édességeket emlegetik, azonnal elfog a vágy, hogy csokit egyek. :)

 

Apollón: a Nap és a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, az orvoslás, a művészetek és az íjászat istene (meg még ki tudja, mennyi mindené)

a kép forrása: majorolympians.com

Apollónt rengeteg mindenért tisztelték az ókori világban, az egyik legsokoldalúbb istenség a görög mitológiában. Artemis ikertestvére, de nem is különbözhetne jobban a nővérétől. Elsősorban napistenként van számontartva, a görögök úgy hitték, hogy minden nap Apollón tüzes napszekerén utazik keresztül az égbolton, ennek tulajdonították a Nap útját.

Érdekesség, hogy Délosz, a legendás ősi jósda is Apollónhoz tartozik, az ő temploma.

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, amit csak és kizárólag napfényben, biztonságban, árnyékoktól és ijesztő elemektől mentesen mersz olvasni

 

Nem túl sok horrort olvasok, de annak ellenére, hogy a Tiszták Julianna Baggott-tól inkább disztópia, semmint horror, azért nem szívesen olvasnám sötétben. Nem a klasszikus értelemben ijesztő, de olyan sötét a hangulata, és olyan valósnak érződik az egész, hogy jobb azt fényes nappal olvasni, biztos ami biztos.

 

Artemis: a Hold és a vadászat istennője

a kép forrása: deviantart



 

A szűz istennő Apollón ikertestvére, és Zeusz lánya. Ő védelmezi a nőket szülésnél, illetve a vadállatok patrónusa, ezért gyakran ábrázolják például farkassal, ahogy a fenti képen is. A legenda szerint Létó, az anyja épp Héra haragja elől menekült, amikor megszülte Artemiszt. Létó az ő segítségével jutott át Délosz szigetére, ahol Héra ereje már nem érte el őket, és itt segített Létónak a világra hozni Apollót, az ikertestvérét, ezáltal pedig a szülő nők védelmezőjévé vált.

Artemisz három évesen megkérte Zeuszt, hogy ajándékozza neki az örök szüzességet, miután nem akart részt abból a szenvedésből, amit maga körül látott a szerelem miatt.

 

Feladat: Nevezz meg egy igazi badass főhősnőt, aki nem várná meg a szőke herceget fehér lovon, hogy megmentse, hanem ő menne a sárkány elé

 

Sok ilyen van, de az első, aki az eszembe jut, az Kate Daniels! Valószínűleg amiatt, hogy most éppen teljesen bele vagyok zúgva a sorozatba, de számomra ő A badass hősnő, minden hibájával és hülyeségével együtt. Ja, és fantasztikus a humora.

 

Pallasz Athéné: a bölcsesség, az igazságos háború és a jog istennője

a kép forrása: fanpop.com







Pallasz Athéné, vagy más néven Athéna Zeusz lánya, a főisten fejéből pattant ki (szó szerint) teljes harci felszerelésben, felnőttként. Ezért is ábrázolják mindenhol sisakban.

Homérosz Odüsszeiájában Odüsszeusz állandó segítője.

Szent állata a bagoly, többek között Athén is a védelme alatt áll, aminek birtoklásáért Poszeidónnal kellett megküzdenie.

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, ami teljesen a csőbe tudott húzni téged, hogy aztán a végén egy óriásit koppanhass

 

Michael Grant: Messenger of Fear, egyértelműen. Úristen, az a csavar a végén! ÚRISTEN! Soha nem gondoltam volna rá, de közben meg annyira logikus, hogy ááá, de imádtam!

 

Hermész: az istenek hírnöke

a kép forrása: greek-mythology-pantheon.com

Hermész, akit leggyakrabban az istenek hírnökeként ismernek és szárnyas sarukban ábrázolnak fiatal fiúként. Ezen kívül azonban pásztorok, utazók, kereskedők istene is, illetve az ékesszólás, az irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője. Közismert furfangos észjárásáról és ravaszságáról. Apollón egyik legközelibb barátja és ő kísérte le az alvilágba Odüsszeuszt.

 

Feladat: Nevezz meg egy könyvet, ami elviselhetetlen vágyat ébresztett benned az utazásra

 

Laini Taylor: Füst és csont leánya olvasása után nagyon-nagyon meg szeretném nézni Prágát magamnak! Csodálatosak a leírások róla, kíváncsi vagyok, tényleg olyan meseszerű-e. :)

 

Héphaisztosz: az istenek kovácsa

a kép forrása: dieux-grecs.com

Héphaisztosz az istenek kovácsa és a mesteremberek védelmezője a görög mitológiában. Héra gyermeke, apja nem volt, viszont miután rettenetesen csúnyának született, Héra dühében lehajította az Olümposzról. A nimfák mentették meg az életét, és mialatt felépült, megtanulta a kovács mesterséget, majd visszatért az Olümposzra, néhány keresetlen szóért a kedves mamával. Zeusz büntetésképpen újra lehajította a hegyről, és miután kilenc nap után földet ért Lémnosz szigetén, örökre sánta maradt. Kovácsműhelye az Etna mélyén található, itt készíti a világ legtökéletesebb és legerősebb fegyvereit.

 

Feladat: Nevezz meg egy tárgyat az olvasmányaidból, amit a való életben is szívesen használnál

 

Egy babilongyertyát nagyon-nagyon szeretnék. Illetve nem is egyet, hanem sokat, hogy bejárhassam a világot! A babilongyertya Neil Gaiman Csillagpor című könyvében szerepel, és ha meggyújtod és gondolsz egy helyre, azonnal ott teremsz.

 

Árész: a háború istene

a kép forrása: deviantart

Árész a háború és az öldöklés istene, de Pallasz Athénével ellentétben, őt csak a vérontás érdekli. Féktelen, vad istenség, de nagyon jóképű, így Aphrodité a szeretőjévé fogadta. Erős volt, de nem túl okos, így többször is legyőzték/csapdába ejtették. A görög világban inkább féltek tőle, semmint tisztelték, de a római kultúrában Mars néven az egyik leghatalmasabb istenként volt számon tartva. A monda szerint, Romolus és Remus, Róma alapítói Mars fiai voltak.

 

Feladat: Nevezd meg a "leglátványosabb" csatát

 

J. R. R. Tolkien Gyűrűk Urájából a végső összecsapás. Ennél epikusabbat igen nehéz lenne találni.

 

Aphrodité: a szépség istennője

a kép forrása: deviantart.com

Aphrodité, a szépség és a szerelem istennője. A hagyomány szerint egy kagyló belsejéből lépett elő Ciprus partainál, Botticelli is így festette meg a Vénusz születése címet viselő híres festményén. Az egyik kagylófajtát ennek tiszteletére vénusz kagylónak is nevezik. Habár Zeusz Héphaisztoszhoz adta feleségül, nagyon sok szerelme volt, halhatatlan és halandó egyaránt. Gyakran ábrázolják egy almával a kezében, ami az Eris almája címet viselő mítosznak tulajdonítható és ami miatt végül kirobbant a trójai háború.

 

Feladat: nevezd meg a legszebb szerelmi történetet, amit valaha olvastál

 

Celia és Marco szerelme az Éjszakai cirkuszban Erin Morgensterntől teljesen elbűvölt. Szerintem az egyik legmeghatóbb, legigazibb szerelmi történet, amit valaha olvastam. Simán lepipálja Rómeót és Júliát. Gyönyörűen fel van építve a kettejük kapcsolata, nem csak mondvacsinált okok miatt szenvednek, és úgy az egész történet annyira fantasztikus, hogy örök kedvenccé tette a könyvet számomra. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

 

Hádész: az alvilág ura

 

Na jó, ez az illusztráció egy kicsit kilóg a sorból, de nem bírtam ki. :D IMÁDOM Hádészt a görög mitológiában és a Disney verzióban is! Ő is a három főisten közé tartozik (Poszeidón és Zeusz mellett),de szegényt jól megszívatták a világ felosztásánál, ő húzta a rövidebbet és kénytelen az Alvilágban tölteni a napjait. Hádésznak nagyon kevés temploma volt az ókori világban, az emberek féltek tőle. Ennek ellenére igazságos istennek gondolták, csak kegyetlennek. A leghíresebb mítosz vele kapcsolatban kétségkívül Perszephoné elrablása.

Gyakran ábrázolják Kerberosszal, a pokol háromfejű kutyájával.

 

Feladat: Nevezz meg egy karaktert, akit szívesen elküldenél Hádész birodalmába egy egyirányú jeggyel

 

Nehéz döntés, mert sok ilyen van, így olyat választok, aki - bár pezsgőt bontottam volna - nem patkolt el, maximum az én képzeletemben. Ez pedig Lady Catherine de Bourgh Austen klasszikusából, a Büszkeség és balítéletből. Utálatos, sznob, gonosz perszóna. Hű, de gyűlöltem! Bár végülis Lizzie és Darcy neki köszönheti, hogy összejött... na de utána igazán lehetett volna benne annyi jóérzés, hogy feldobja a selyemcipellőit.

 

Hesztia: a családi tűzhely istennője

 

Rhea és Kronosz legidősebb gyermeke, a tizenkét főisten egyike. Az ókori Hellász egyik legszéleskörűbben tisztelt istennője, szentélyei minden nagyobb városban álltak. Poszeidón és Apollón is udvarolt neki egyszerre, ezért a konfliktust elkerülendő, megesküdött Zeusznak, hogy örökre szűz marad. Ennek megfelelően az őt szolgáló papnők is tisztasági fogadalmat tettek.

Feladat: Nevezz meg egy könyves helyet, ahova szívesen beköltöznél

 

Ez nem is kérdés, Barrons könyvek és apróságok! Dugig van könyvvel, egy kényelmes kanapéval és néha besétál Barrons vagy Mac, esetleg mindketten. Ráadásul, miután Barronstől majdnem minden Dublinban ólálkodó lény tart, ott tuti biztonságban lennék.

 

Ennyi lett volna az Olümposz istenei booktag, remélem tetszett. :) Szokás szerint, nyugodtan vigyétek, ha tetszett és töltsétek ki, vagy válaszoljatok itt, a kommenteknél.

A taget már nagyon sok helyen láttam, így megjelölök egy magyar és egy külföldi forrást is, biztos ami biztos. :)

http://booksandstuffblog.com/tag/gods-of-olympus-book-tag/

http://three-points-of-view.blogspot.hu/2015/01/az-olympus-istenei-book-tag.html

 

A booktag-et köszönöm a Kis Könyves Bloggerek csoportnak!

 

 



Azok a bizonyos elsők booktag

 

Bizony, egy újabb booktag. Ezt nem terveztem be, de Vicky volt olyan tündér, hogy gondolt rám és kihívott, így íme a booktag, ami azokról a bizonyos elsőkről szól.

 

Piszkos fantáziával rendelkező egyedek részére: NEM azokról az elsőkről ;)

1. Miről szólt az első blogbejegyzésed? Miről az utolsó?
Az első bejegyzés minden blogomon valamiféle bemutatkozás/hellószia idegen - féle poszt volt, bár mindegyik elég kínosra sikerült eddig, nem vagyok túl jó az ilyesmiben. A legutolsó pedig ez a Top 10 világmegváltó gondolat címet viselte.

2. Ki volt az első blogger, akit olvastál? Ki volt az utolsó?
Jó kérdés. Az első valami fanfiction-ös oldal volt, de már a sztorira se emlékszem, nemhogy arra, hogy kié volt. Az utolsó pedig Shanara, épp most futottam át a Cseresznyepiros nyárról szóló értékelését. Csak azt erősítette meg, amit már a tartalom elolvasása után is sejtettem: hiába a hype, én ettől a könyvtől kitépném a hajamat.

3. Melyik volt az első könyv, aminek a megvásárlására emlékszel? Melyik az utolsó?
Az első, amire konkrétan emlékszem, az a Tinibálvány volt Meg Cabottól (igen, tudom, hogy mindig ezzel a könyvvel jövök xD) és olyan 13-14 lehettem. Biztos előtte is voltak, de az agyam mint a szitáé. Az utolsó pedig a napokban történt, bár miután netes rendelés volt, még nincs a kezemben a legújabb drágaszág. Gail Carrigertől az Etiquette&Espionage a szóban forgó könyv, és a negyedéves beadandók utáni jutalmam. Mert megérdemlem, vagy mi. :D



4. Melyik volt az első könyv, amit teljesen egyedül olvastál el? Melyik könyvet olvastad utoljára?
Végre valami, amit biztosan tudok! Az első könyv, amit egyedül olvastam az a Pocahontas volt. Még mindig ott ül a polcomon a viharvert példány és nagyon-nagyon szeretem. Nincsenek benne barokk körmondatok, de na! Egy meséről beszélünk. :) Az utolsó, amit elkezdtem az Albert Maori Kiki: Ten Thousand Years in a lifetime című önéletrajzi írása, de még folyamatban van.

5. Melyik volt az első disztópia, amit olvastál? Melyik az utolsó?
Az első az Incarceron volt Catherine Fishertől (nehéz elhinnem, de a moly aszondja), a legutolsó pedig Dan Wells Részlegesek sorozatának a második része, a Fragments. (Bejegyzés lesz róla, hamarosan)

6. Mi volt az első paranormális romantikus, amit olvastál? Mi az utolsó?
Az elsőben nem vagyok biztos. Vagy Ward Éjsötét szeretője, vagy pedig Nalini Singhtől az Angyalvér. Én az utóbbira tenném a voksom, de lehet, hogy csak azért, mert az a sorozat mélyebb nyomot hagyott bennem és azóta is olvasom, ameddig Ward és én nem igazán jöttünk ki. Az utolsó pedig Thea Harrisontól a Dragon Bound. Pár napja, hogy befejeztem és még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem.

7. Melyik volt az első könyv, amin sírtál? Melyik az utolsó?
Ez is csak tipp, de az első amire emlékszem is, hogy sírtam rajta és mély nyomot is hagyott bennem, az az Aurelia volt Lynne Reid Banks tollából. Akkoriban nagyon megrázott, szinte lelki roncs lett belőlem a végére. Nem tudom, ma hogyan tetszene, de megérne egy újraolvasást, hogy kiderítsem. :)

Mostanság nem rémlik, hogy úgy istenigazából zokogtam volna egy könyvön (igen, én olyat is szoktam, elég ijesztő látvány, azt mondják), az If I Stay olvasása közben pityeregtem egy kicsit, amikor Mia nagyapja a kómában fekvő lányhoz beszél. Az a jelenet... egyszerűen szívfacsaró. Szinte teljesen átemelték a filmbe és annak minden hibája ellenére én ugyanúgy, másodjára is elkezdtem itatni az egereket.

8. Melyik volt az első sorozat, amit befejeztél? Melyik az utolsó?
Ha trilógia is ér, akkor a legelső ténylegesen befejezett sorozatom Philip Pullmantól Az úr sötét anyagai voltak, ami mai napig kedvencem és bőven megérett az újraolvasásra. Előtte is olvastam én sorozatokat, mint például a WITCH-et, de azt nem tudtam befejezni, ugyanis nem fordították le az összes részét. Nyárra azt tervezem, hogy az eddigieket újraolvasom, a maradékot pedig valami úton-módon befejezem. Nagyon imádtam régen, jó lenne tudni a történet végét.

A legutolsó sorozat, amit befejeztem, az a Cat és Bones volt Jeaniene Frosttól. Vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, mert bár imádtam a sorozatot (főleg az első három részt), ez az utolsó könyv valamiért nagyon nem jött be. Izgalmas volt, de nagyon erőltetettnek éreztem benne egyet s mást (nem akarok spoilerezni). Én sajnálom a legjobban, mert tényleg az egyik kedvenc párosom, arról nem beszélve, hogy nagyon furcsa rájuk így múlt időben gondolni. Jó pár évig nyomon követtem a kalandjaikat, és még most is imádom elővenni őket. Hiányozni fognak.



9. Melyik volt az első könyv, amit nem tudtál befejezni? Melyik az utolsó?
Az első az minden bizonnyal valamelyik kötelező olvasmány volt, szerintem a Kincskereső kisködmön, azt kifejezetten utáltam és szerintem nem is olvastam végig. Egy életre traumatizált így is. Az utolsó pedig Tammara Webbertől a Breakable (az Easy - Egyszeregy Lucas szemszögéből). Nem is az, hogy nem tudtam, egyszerűen csak nem akartam. Bár itt-ott érdekes volt a múltja, a narráció végtelenül untatott és azon kaptam magam, hogy kezdek teljesen kiábrándulni a karakteréből, így inkább letettem, és úgy döntöttem, megmaradok a saját képzelgéseimben. Mindenkinek jobb ez így. :)

Köszönöm a kihívást Vickynek, nektek pedig remélem tetszett.
Szokás szerint, ha valakinek kedve támadt esetleg kitölteni, ne habozzatok, vigyétek és jó szórakozást hozzá!

Top 10 világmegváltó gondolat

A legtöbb könyvben, még ha keresni is kell, találunk olyan mondatokat/bekezdéseket, amik megpróbálnak választ adni a legalapvetőbb emberi kérdésekre, vagy új kérdéseket tesznek fel, esetleg általános megállapításokat tesznek az élettel és halállal kapcsolatban, na meg minden mással, ami közte van. Filozófiai kérdések, amik újra és újra előkerülnek, amikre nincsen stabil magyarázat, de azért mégiscsak újra és újra megkíséreljük megválaszolni őket. És megállapítások, amik görbe tükröt tartanak nekünk, másoknak, a világnak.

Kedvenc filó tanárom ezt nevezte kocsma filozófiának, mert erre legalább az egész osztály felkapta a fejét, teljesen mindegy, éppen milyen mély kómába süllyedt. Már nem a filozófia, hanem a kocsma említésére, természetesen.


Az ilyen gondolatok, bár mindenkit foglalkoztatnak, könnyen közhellyé válhatnak, és bár nem vesztenek az igazságtartalmukból, de kevésbé ragadnak meg és gondolkodtatnak el. Nehéz ám ilyen hatalmas dolgokat megfogalmazni újszerűen, hitelesen és őszintén, így abszolút érdemesnek tartom arra, hogy kiemeljem a számomra legjobbakat, a teljesség igénye nélkül.

Próbáltam olyan művekre koncentrálni, ami nem kifejezetten ilyesmivel foglalkozik, mert különben az egész toplista Bűn és bűnhődés, Az ember tragédiája és Sofie világa idézetekkel lenne tele, és egyéb hasonló kérdéseket feszegető művekkel. A másik szabályom pedig az volt, hogy egy könyvből csak egy idézetet emelek ki, különben esélyem se lett volna megállni tíznél.

Íme a Top 10 világmegváltó gondolat, amelyek elérték, hogy megálljak és körülnézzek, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyek velem maradtak azután is, hogy a könyvet befejeztem.


10.
"Éltél már át olyan pillanatot, amikor a leghalványabb kétely nélkül tudtad, hogy a helyeden vagy? A jó úton jársz? Talán olyasmit is, hogy átléptél egy határon, átugrottá! egy akadályt, vagy miután szembekerültél valami bevehetetlen hegycsúccsal, hirtelen valahogy a túloldalán találtad magad? Amikor langyos volt az éjszaka, a szellő hűvös, és egy dal vitt végig a csendes utcákon. Amikor érezted magad körül az egész világot, és a részének tudtad magad – része lettél a zsongásnak –, és minden olyan jó volt. Gondolom, erre az elégedettség az egyszerű magyarázat. Mégis többnek tűnik ennél, sűrűbbnek, a célok valamiféle egységének, olyan érzés, mintha abban a pillanatban igazán, valóban otthon lenne az ember. Az ilyen pillanatok sosem tartanak elég ideig. Vége lesz a dalnak, elcsendesül a szellő, visszakúsznak a félelmek és szorongások, próbálsz továbbmenni, de ahogy visszapillantasz a hegyre, és azon tűnődsz, hogyan is mászhattad meg, attól félsz, valójában meg sem tetted az utat. Köddé válik a hátad mögött tornyosuló tömeg, és újra megjelenik előtted, ismét ott az akadály, mert újra le kell küzdeni. Csak bámulsz a néma, sötét házra, lenyomod a kilincset, és visszasétálsz az életedbe."
(Chloe Neill: A lányok olykor harapnak)

9.
"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat. Egy fal, amely a világ végét jelöli."
(Catherine Fisher: Incarceron)

8.
"Az idő az, ami egy szemvillanás alatt megállítja a történelem menetét; az idő az az iram, mellyel a múlt eltűnik. A film átmenetileg feltámasztja a letűnt világokat. Azok a mára leomlott épületek, azok a rég elporladt arcok magukkal ragadtak. Olyanok voltunk, amilyen te vagy – mondták. – A jelen nem számít."
(David Mitchell: Felhőatlasz)

7.
"Elmondta, hogy az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal."
(Philip Pullman: A borostyán látcső)

6.
"A tükrök csodálatos dolgok. Úgy tűnik, az igazat mondják, az életet vetítik vissza ránk; de egy megfelelőképpen elhelyezett tükör olyan meggyőzően képes hazudni, hogy azt hisszül valami eltűnt, ott sem volt; egy galambokkal, pókokkal, zászlócskákkal teli doboz valójában üres; esetleg a színpad szélén, vagy a zenekari árokban rejtőző emberek szellemként repülnek át a színpadon. A megfelelő szögben beállított tükör mágikus tuljadonságokkal bír; olyan dolgokat mutathat, amiket csak a képzeletben láthat az ember, vagy még ott sem."
(Neil Gaiman: Tükör és füst)

5.
"Ez mágikus dolog. De a mágia a hallgatóban van, és minden egyes fül mást fog hallani, és mindenkire másként fog hatni, de soha nem lehet előre tudni, hogy hogyan. Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának."
(Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz)

4.
"Only humans are capable of inhumanity."
"Csak az emberek képesek embertelenül viselkedni."
(Ilona Andrews: Magic Strikes)

3.
"Az igazi személyiség fokmérője az, ahogyan továbbmegy az ember."
(Karen Marie Moning: Álom és valóság)

2.
"Sosem a gonoszok borítják vérbe a világot, hanem azok az igaz emberek, akik felsőbbrendű eszmékben hisznek. Nem a célok minősítenek, hanem az eszközök, amiket felhasználnak az elérésükhöz."
(On Sai: Calderon 2. Avagy felségáruláshoz bricsesz dukál)

1.
"Az élet legnagyobb boldogsága az a meggyőződés, hogy szeretnek bennünket, hogy önmagunkért, sőt tulajdonképpen önmagunk ellenére szeretnek bennünket."
(Victor Hugo: A nyomorultak)

Ennyi lett volna a februári Top 10, remélem tetszett és talán kedvet kaptatok egyik-másik könyvhöz.
Addig is, nektek mik a kedvenc idézeteitek? Mely könyvek azok, amelyek elérték, hogy más színben lássátok magatokat, másokat, vagy a világot?

Milyen toplistát látnátok még szívesen?
Írjatok, beszélgessünk, esküszöm nem harapok nagyot. :)

Ilona Andrews - Magic Burns

 

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Down in Atlanta, tempers – and temperatures – are about to flare…

As a mercenary who cleans up after magic gone wrong, Kate Daniels has seen her share of occupational hazards. Normally, waves of paranormal energy ebb and flow across Atlanta like a tide. But once every seven years, a flare comes, a time when magic runs rampant. Now Kate’s going to have to deal with problems on a much bigger scale: a divine one.

When Kate sets out to retrieve a set of stolen maps for the Pack, Atlanta’s paramilitary clan of shapeshifters, she quickly realizes much more at stake. During a flare, gods and goddesses can manifest – and battle for power. The stolen maps are only the opening gambit in an epic tug-of-war between two gods hoping for rebirth. And if Kate can’t stop the cataclysmic showdown, the city may not survive…

 

Délen Atlantában, a hangulat - meg a hőmérséklet - hamarosan a tetőfokára hág.

 

Zsoldosként, akinek az a dolga, hogy eltakarítsa a félresikerült varázslatok utáni katyvaszt, Kate Danielsnek épp elég munkahelyi balesetben volt már része. Általában paranormális hullámok majd aszályok váltják egymást Atlantában, de minden hét évben egyszer jön egy villanás, ami alatt a mágia elszabadul. Ennek köszönhetően Kate most kénytelen még a szokásosnál is nagyobb horderejű problémákkal szembenézni: istenekkel.

 

Amikor Kate elhatározza, hogy visszaszerzi a Falkától - Atlanta alakváltókból álló paramilitáris klánjától - ellopott térképeket, hamar rájön, hogy sokkal több forog kockán. A villanás alatt istenek és istennők képesek megtestesülni, és küzdeni a hatalmukért. Az ellopott térképek csak a kezdetét jelentik egy epikus csatának két isten között, akik mindketten újjá akarnak születni. És ha Kate nem állítja meg a világméretű leszámolást, Atlantát talán eltörlik a Föld színéről...

(saját fordítás)

 



Az előző részen még csak jól szórakoztam, ezen már hisztérikusan vinnyogtam.
Ahogy a Magis Bites kritikámban is említettem, az volt a lappangási időszak. Akkor most jelezném minden ártatlan szemlélődőnek, hogy a Kate Daniels - szindróma gyógyíthatatlan verziója tört ki rajtam és nagy valószínűséggel menthetetlen vagyok!

Ez az utolsó esély a menekülésre...

JÉÉÉZUSOM MENNYIRE IMÁDTAM ÉN EZT!
Egy kicsit aggódtam, mikor neki kezdtem, gondolván, hogy istenek? Azoknál könnyű elcsúszni, nagyon kevés író használja igazán jól a mitológiát, pláne ha egy saját szabályaival rendelkező félig-meddig mágikus poszt-apokaliptikus világba akarja beilleszteni, ráadásul nem is egyet, hanem mindet egyszerre!

Jah, csak tízmillió helyen tudták volna végzetesen tönkretenni ezt a könyvet...

De láss csodát, nem sikerült! Sőt, jobb lett mint az első!
Mint említettem vala, az első rész tipikus sorozatkezdő volt. Ez a kötet amellett, hogy tovább magyarázza a világot és folytatja a karakterizálást, már komolyabban foglalkozik a cselekménnyel is. A villanás körül koncentrálódik minden. Megjegyezném, azért ahhoz kell némi kurázsi, hogy az előző részen keresztül többé-kevésbé felépített és megismertetett világ szabályain keresztül tapossanak, azt kiáltva, hogy "most tojunk az egész rendszerre és szabad a pálya!".
Ugyanis ez történt.
A lefektetett és megismert szabályok többsége ezúttal abszolút jelentőségét veszti, vagy átalakul. A mágia megerősödik, a szereplők olyasmire is képesek lesznek, ami eddig a lehetetlen és/vagy irreális kategóriába esett, és ezáltal módosulnak az erőviszonyok is.

Látszólag két szálon fut a cselekmény, de minden összefügg, így nagyon szépen kidolgozott és átgondolt sztorit kapunk, viszonylag komplex mitológiai háttérrel, ami ezúttal a kelta legendákból merít ihletet. Nem akarok lelőni senkinek semmit, de úristen, mennyire ki van ez találva! Hiába ugrálnak össze vissza istenek, alakváltók, vámpírok, boszorkányok, és teknősök (jól hallottad, teknősők. Azaz egy teknős, de az jó nagy, és Kate pinokkiósat játszik vele - értsd, besétál a szájába.), nem igazán merült fel bennem, hogy vajon mit szívott a szerzőpáros. Pedig így visszanézve...

A titok a karakterekben rejlik. Kate megintcsak sziporkázott, de érezni rajta némi karakterfejlődést az első részhez képest. Halleluja, egy karakter, aki tanul a hibáiból. Persze, nem mintha vesztegetné az idejét, elkövet ő újakat, de nem válik idegesítővé. Ilona Andrewsnak sikerül azt az érzést keltenie, hogy Kate-tel együtt mi is tanulunk és ettől nagyon könnyű azonosulni vele.

Curran végre többet szerepel, és kezdem érteni, miért imádják őt annyian. Az első részben különösebben nem hatott meg, maximum kíváncsivá tett, de itt végre hagyták kibontakozni, és a hatás... öregem. Minden alkalommal könnyesre röhögtem magam, amikor ezek ketten egy légtérbe kerültek. Úgy sipítottam, mint valami bekattant régi vízforraló.

“Why me?” he said finally. “Are you on some sort of mission to fuck up my life?”
“I try my best to avoid you.”
“You’re doing a hell of a job.”
“I honestly don’t mean to cause problems.”
“You don’t cause problems. An unpiloted vampire causes problems. You cause catastrophes.”

"- Miért én? - kérdezte végül. - A küldetésednek érzed, hogy elcseszd az életem?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljelek.
- Mondhatom, remek munkát végzel.
- Tényleg nem akarok gondot okozni.
- Te nem okozol gondot. Egy elszabadult vámpír okoz gondot. Te katasztrófát okozol."
(saját fordítás)

De azon kívül, hogy non-stop szívják egymás vérét (na, nem szó szerint), más is kezd alakulni kettejük között. Még mindig nagyon tetszik, ahogy fel van építve a kapcsolatuk. Nincs instalove, de még csak instant kémia se nagyon. Bár az előző kötetben is felvillant itt-ott valami, de azért azt még nem igazán lehetett komolyan venni. Itt azért már körvonalazódnak a dolgok és kipattant egy két szikra. Nagyon-nagyon jól szórakoztam azon, ahogy kóstolgatták egymást, ugyanis sikerült mindezt a szokásos szenvedés nélkül lebonyolítani. A szenvedést is lehet jól csinálni, de ez egy igen hosszú sorozat, és még nagyon az elején vagyunk. Meg úgy őszintén, abszolút nem illene a karakterekhez, ráadásul - egyelőre - nincs is okuk rá. Szóval, piros pont érte!

Új karaktereket is kapunk (jó sokat, nem kímélnek), de talán a legfontosabbak Andrea, Bran és Julie. Bran, az egocentrikus teleportáló tolvaj, aki az őrületbe kergeti az alakváltókat (főleg Currant) és rámozdul Kate-re, és Julie, az utcagyerek, aki belekeveredett a sűrűjébe ennek az egész kalamajkának, és miután az anyukája eltűnt, Kate ideiglenesen magához veszi. Andreáról egyelőre nem mondanék sok mindent, egy jó karakternek tűnik, és tuti lesznek még bonyodalmak körülötte. (Te jó ég, de nehéz úgy érdemben megállapításokat tenni, hogy közben nem lövök le csavarokat.)

“What’s with the cute shoelace on your head?” [Kate]
“What this?” He flicked the end of the cord with his finger. [Bran]
“Yeah. Rambo called, he wants his bandana back.” [Kate]
“This Rambo, he a friend of yours?” [Bran]
“Who’s Rambo?” Julie asked.
If a cultural reference flies over a man’s head, does it make a sound if nobody else gets it?

"- Mit akartál elérni azzal a cuki cipőfűzővel a fejeden? [Kate]
- Hogy ezzel? - azzal megpöccintette a madzag végét. [Bran]
- Aha. Rambo üzeni, hogy kéri vissza a fejkendőjét. [Kate]
- Ez a Rambo a barátod? [Bran]
- Ki az a Rambo? - kérdezte Julie.
Ha egy kulturális utalás átrepül egy ember feje felett és senki más nem kapja el, vajon kiad valamilyen hangot?"
(saját fordítás)

Nagyon féltem egy esetleges szerelmi háromszögtől, de megnyugtatnék mindenkit, nem játsszák ki ezt a kártyát. Brant nem igazán szerettem az elején, de a végére megkedveltem. Gondolom, ez is volt a cél, tekintve a végét a könyvnek. Ezt megjegyeztem, Andrewsék!

Julie aranyos volt, és viszonylag ritkán idegesítő, szóval vele se volt problémám. Ami viszont igazán tetszett, az az volt, ahogy az első kötetben abszolút mellékesen felbukkanó kissrác, Red újra megjelent egy elég fontos szerepben. Íme a bizonyíték, ebben a sorozatban soha semmi nem történik véletlenül!

Nem szándékozom spoilerezni, így ezt ennyiben is hagyom, de ez a fajta tervezés az, ami miatt ez a sorozat számomra nem csak jó, de kedvenc már így, két kötet után is. Rendkívüli módon tudatos az egész, és ezt imádom benne. Nem azért lett belőle sorozat, mert mostanában sorozatmánia van, vagy mert a kiadó felajánlott egy szerződést, hanem azért, mert ezt ilyennek álmodták meg. A sorozat, mint forma igenis lehet művészi eszköz és ez itt remekül van demonstrálva.

Természetesen sokan visszaköszönnek az első részből is: Jim, Derek, Doolittle, Red (!!!), meg még rengetegen akikre valószínűleg nem is emlékszem, ugyanis olyan tempóban rohantam végig a könyveken, hogy most össze-vissza keverem, hogy ki melyikben mit csinált. Hát igen, kellett nekem... na de, ez van.

És még egy csomó mindent meg se említettem, de ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlik. Le kéne állítanom magam, de annyi jó csámcsogni-való van ebben a sorozatban, hogy egyszerűen nem megy.

A lényeg? Hatalmas szereplőgárda, bonyolult világ, mitológia túltengés, akció és szarkasztikus humor dögivel. És a legjobb, hogy könyvről-könyvre egyre jobb lesz az egész! Romantikusnak még mindig nem nevezném, de határozottan alakul valami a láthatáron és őszintén, minden pillanatát élvezem ennek az alakulásnak, úgyhogy kérem a következőt!

Mi? Ja nem. Azt már elolvastam.

Kedvenc jelenet: a leves! Na meg a kioktatás, ami utána a bouda-házban zajlik. Meghaltam. xD
Kedvenc szereplő: Kate, Curran, Derek
Értékelés: 4,5/5 (de csak mert úgy érzem, lesz ez még jobb is)

The Sick Book Tag

Miután én is épp kikászálódóban vagyok a szezonális náthából, és úgy általánosságban mindenki beteg körülöttem, elég aktuálisnak érzem a "The Sick Book Tag"-et, ami a különfajta betegségekhez különfajta könyveket társít.
Ha már betegek vagyunk, legyünk stílusosak legalább! ;)

1) Diabétesz: egy könyv ami nagyon édes, talán már túlságosan is az

Meg Cabot: Tinibálvány

A legédesebb könyv, amire csak gondolni tudok, de egyáltalán nem rossz értelemben. Cuki, vicces és nem is annyira kiszámítható, mint amilyennek elsőre tűnik.

Tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket nagyon fiatalon imádtál és mély nyomot hagytak benned, viszont nem jut eszedbe, csak nagyon ritkán, amikor rendet raksz a könyvespolcodon és véletlenül a kezedbe akad. Megsimítod a megkopott borítót, végigpörgeted a megsárgult lapokat és nosztalgikus mosollyal emlékszel vissza azokra a napokra, amikor 12-13 évesen már sokadjára olvastad újra nem törődve olyasmikkel, hogy realisztikus-e történet, vagy milyen a karakterizálás. Legalábbis nem ennyire tudatosan.

A Tinibálvány az első Young Adult könyvek között van, amiket valaha olvastam és úristen, mennyire régen volt már! De mindig mosolyogva gondolok vissza rá, és nem kétlem, hogy ha most levenném a polcról, pontosan ugyanolyan jól szórakoznék, mint anno.
Ugyanis gyakran egy könyv nem csak egy könyv hanem egy kapu az emlékeknek. Felidézi, hogy milyen volt 12 évesnek lenni és ugyanezeket a sorokat olvasni. Még nem vagyok ugyan öreg, de azért nem gyakran jut eszembe. Nem hinném, hogy valaha is meg tudnék válni ettől a könyvtől, nem számít mennyire giccses a borítója (pedig anno pont emiatt akadt meg a szemem rajta xD az irónia... )

2) Bárányhimlő: egy könyv, amit egyszer elolvastál, de soha többé nem veszed a kezedbe
Johann Wolfgang Goethe: Faust

Elsőre azonnal az Anna K*rva (magyarázat azoknak, akik kevésbé ismernek: Lev Tolsztoj: Anna Karenina) jutott eszembe, de gondoltam, annyit szidtam már nyilvánosan azt a könyvet, hogy lassan mindenki megunja körülöttem (pedig fantasztikus dühterápia, én mondom). Úgyhogy hoztam egy másik hőn utált irodalmi alkotást, amin foggal-körömmel küzdöttem át magam és azóta is nagy ívben kikerülöm, hacsak tehetem.
Tisztázzuk, én vevő vagyok a szépirodalomra (irodalmat tanulok az egyetemen, még jó hogy!), szeretem a nehéz könyveket is, nem riadok vissza a filozófiától, de ez úgy volt pocsék, ahogy volt! Az ember tragédiája? Imádtam! Bűn és bűnhődés? Fantasztikus! De ez? VIDD INNEN!
Beteges, következetlen, unalmas és vérlázító. Utáltam Faustot, utáltam Mefisztót, de még Margitot is! Goethe verseit kifejezetten szeretem, de a hosszabb munkáit nagyon nem. Az ifjú Werther szenvedései se nyűgözött le, azt be se bírtam fejezni, de ez elviszi a prímet. Egy életre traumatizált.

3) Influenza: egy könyv, ami fertőzésként terjed
Rainbow Rowell: Eleanor & Park

Nagy hirtelen A szürke ötven árnyalata jutott eszembe, de a hype az ezúttal a film kijövetelének köszönhető, az eredeti könyvé már azért nem annyira aktuális, így egy másikkal hozakodtam elő, ami szigorúan könyves berkekbe tartozik.

Mostanában mindenhol ezt látom!
Én ugyan még nem olvastam (és jelenleg nem is érzek olyan hatalmas késztetést rá), de mindenki áradozik róla és minden sarkon szembejön.



4) PMS: egy könyv, amit rendszeres időközönként (havonta/évente) újraolvasol
On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Jah, szóval már korábban kifejtettem egy bejegyzésemben, mennyire odáig vagyok én ezért az egész sorozatért, de az első részért meg különösen.

Ha rossz kedvem van, csak leveszem a polcról és felütöm valahol. Fél óra múltán garantáltam jobb hangulatban leszek. Molyon már nem is jelölöm az újraolvasásokat, mert tök fölösleges. Átrángattam magammal Európán is, csak hogy a koleszban is itt legyen velem. :)





5) Álmatlanság: egy könyv, ami ébren tartott egész éjjel
Ilona Andrews: Magic Bleeds (Kate Daniels #4)

Ezt a részt épp tegnap éjjel/ma hajnalban fejeztem be, és csak annyit tudok mondani, hogy ez a sorozat könyvről-könyvre csak jobb lesz és előre félek, hogy kifutok Kate Daniels részekből.

Pláne, hogy már az ötödik végén járok azóta...

A bejegyzésekkel róluk cseppet le vagyok maradva, de eltökéltem, hogy mindegyikről írok, mert megérdemlik, csak azt ne várjátok tőlem, hogy objektív legyek. Az nem fog menni. xD



6) Amnézia: egy könyv, ami felejthető volt
Stacey Kade: The Ghost and the Goth

Épp a napokban írtam róla a blogon, Sztereotípa extravaganza címmel.
Annyira semmilyen volt, hogy az már művészet.

Még nem tudom, hogy elolvasom-e a következő részt.





7) Asztma: egy könyv, amitől elállt a lélegzeted
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Először elállt a lélegzetem, amikor megláttam a kiadást, hogy milyen gyönyörűséges. Akkor még nem tudtam, hogy a belseje a könyvnek legalább ennyire varázslatos és magával ragadó.

Elkapott a világ és el sem engedett, lélegzet-visszafojtva faltam a sorokat, de közben nem akartam, hogy véget érjen. Az egyik legvarázslatosabb könyv, amit valaha olvastam és nem azért, mert varázslók szerepelnek benne (vagy legalábbis nem csak azért), hanem mert Erin Morgenstern egy megkapó, feledhetetlen, titkokkal teli világot tár a szemünk elé.



8) Alultápláltság: egy könyv, ami nem mozgatta meg a fantáziád
Alyson Noel: Evermore - Mindörökké

Viszonylag régen olvastam, de hatalmas csalódás volt. Klisés, következetlen tinidráma, ami mindennek tetejébe még megpróbál másnak tűnni, mint ami és túlságosan komolyan veszi magát.

Csomó mindent belehajigált a szerző, ami épp megtetszett neki, így csak egy katyvaszt kapunk egy nem túl szerethető főhősnővel, néhány kötelező papírmasé karakterrel és a tökéletes pasival, aki úgy hidegen hagyott, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Időpocsékolás.




9) Tengeri betegség: egy könyv, ami által egy másik időbe és térbe látogathattál el
Julianna Baggott: Tiszták

Ez is egy régi olvasmányom, de nagyon mély nyomot hagyott bennem a világ, amit Baggott a szemünk elé tárt. A nem túl távoli jövőben, egy atomkatasztrófa utáni posztapokaliptikus világ, amelyben az emberek így vagy úgy, de megpróbálnak túlélni. Torz, haldokló, embertelen és rettenetesen ijesztő, főleg azért, mert egyáltalán nincs elrugaszkodva a valóságtól.

Ez megtörténhet.

Lehet, hogy nem pont így, de megtörténhet. Az emberiség eljuthat idáig, és ez egy elképesztően rémisztő gondolat. Bár a fordítás elég pocsék volt, ennek ellenére megéri elolvasni, mert azon túl, hogy szórakoztató, rendkívüli módon gondolatébresztő is.

Szóval, ez lett volna a "The Sick Book Tag", az influenza járvány tiszteletére, remélem tetszett! Ha kedvetek támadt esetleg kitölteni a booktaget, ne habozzatok, jó szórakozást hozzá!
Eredeti forrása itt elérhető.

A taget köszönöm a Kis Könyves Bloggerek csoportnak.

Sztereotípia extravaganza



Kiadó: Hyperion CH
Oldalszám: 281

Alona Dare–Senior in high school, co-captain of the cheerleading squad, Homecoming Queen three years in a row, voted most likely to marry a movie star… and newly dead.

I’m the girl you hated in high school. Is it my fault I was born with it all-good looks, silky blond hair, a hot body, and a keen sense of what everyone else should not be wearing? But my life isn’t perfect, especially since I died. Run over by a bus of band geeks—is there anything more humiliating? As it turns out, yes—watching your boyfriend and friends move on with life, only days after your funeral. And you wouldn’t believe what they’re saying about me now that they think I can’t hear them. To top it off, I’m starting to disappear, flickering in and out of existence. I don’t know where I go when I’m gone, but it’s not good. Where is that freaking white light already?

Will Killian–Senior in high school, outcast, dubbed “Will Kill” by the popular crowd for the unearthly aura around him, voted most likely to rob a bank…and a ghost-talker.

I can see, hear, and touch the dead. Unfortunately, they can also see, hear and touch me. Yeah, because surviving high school isn’t hard enough already. I’ve done my best to hide my “gift.” After all, my dad, who shared my ability, killed himself because of it when I was fifteen. But lately, pretending to be normal has gotten a lot harder. A new ghost—an anonymous, seething cloud of negative energy with the capacity to throw me around—is pursuing me with a vengeance. My mom, who knows nothing about what I can do, is worrying about the increase in odd incidents, my shrink is tossing around terms like “temporary confinement for psychiatric evaluation,” and my principal, who thinks I’m a disruption and a faker, is searching for every way possible to get rid of me. How many weeks until graduation?



Alona Dare: végzős gimnazista, a pompomlányok kapitánya, háromszoros bálkirálynő, a "legvalószínűbb, hogy elveszi egy filmsztár" szavazás nyertese... és újabban, halott.

Én vagyok a lány, akit utáltál a gimiben. Most tényleg az én hibám, hogy tökéletes kinézettel születtem? Azaz selymes szőke hajjal, jó alakkal és remek stílusérzékkel. De az életem nem tökéletes, pláne mióta nem élek. Elütött egy busznyi stréber zenész - hát van ennél megalázóbb? Mint kiderült, van - nézni, ahogy a pasid és a barátaid tovább élik az életüket, mintha mi sem történt volna, már napokkal a temetésed után. El se hinnéd, miket mondanak rólam most, hogy azt hiszik, nem hallom őket! A hab a tortán pedig, hogy kezdek eltűnni, egyszerűen lassan megszűnök létezni! Nem tudom, hova megyek, ha innen eltűnök, de kétlem, hogy jó hely lenne. Hol a fenében van már az a nyamvadt fény?

Will Killian: végzős gimnazista, kirekesztett, a népszerű társaság a "Will Kill" nevet ragasztotta rá az őt körülvevő fura aura miatt, a "legvalószínűbb, hogy kirabol egy bankot" szavazás nyertese... és beszélni tud a szellemekkel.

Látom, hallom és meg tudom érinteni a szellemeket. Sajnos ez fordítva is igaz. Ja, mintha a gimnázium túlélése nem lenne így is éppen elég nehéz. Mindent elkövettem, hogy eltitkoljam a "tehetségem", hiszen az apám - akitől örököltem - is pont amiatt lett öngyilkos 15 éves koromban. De az utóbbi időben egyre nehezebb azt tettetnem, hogy normális vagyok. Egy új szellem - egy névtelen és arctalan kavargó felhő negatív energiával és azzal a képességgel, hogy ide-oda tud dobálni engem - üldöz és bosszút akar. Az anyám, aki mit sem tud arról, hogy mire vagyok képes, halálra aggódja magát a fura incidensek miatt, amik körülöttem történnek, az agyturkászom olyan kifejezésekkel dobálózik, mint "ideiglenes elzárás" meg "pszichés kiértékelés" és az igazgató, aki szerint bomlasztom a rendet és szimulálok, indokot keres arra, hogy kirúghasson.
Hány hét van még hátra az érettségiig?
(saját fordítás)


Nem is tudom, hol kezdjem. Nyavalyoghatnék, hogy ez mennyire iszonyatosan tipikus YA, de őszintén, ez már a tartalomból is elég nyilvánvaló. Nem vártam tőle világmegváltást. De így is kissé csalódott vagyok.

Hiszen mi menthet meg egy könyvet, ami ennyire tudatosan klisékre épül? A humor, hölgyeim és uraim, a humor. Hogy átfordul egy kissé paródiába és jól kiröhögi magát is, meg az összes többi nyálas wannabe tinirománcot, ami az agyunkra megy. És ezt teszi?

Meh... maximum megpróbálja.




A történet az nagyjából a könyv két harmadáig nem igazán nagy szám. Szépen, csendesen csordogál és nem zavar sok vizet, de miután nem is vártam eszelősen izgalmas sztorit, ez tulajdonképpen rendben is volt. Én ugyanis végig a karakterekben reménykedtem. De aztán az írónő mintha magához tért volna és hirtelen mindent ránk dobált, ami csak eszébe jutott, hogy felpörgesse az eseményeket és nagyobb súlyt adjon a dolgoknak.

Olyan ez, mint amikor elrugaszkodsz az ugródeszkáról azzal a szándékkal, hogy ugrasz a medencébe egy fejest, de a levegőben meggondolod magad, mert inkább bombát szeretnél és megpróbálod valahogy módosítani a testhelyzetet, de már nincs időd rá. Az eredmény? Egy hasas, ami se nem fejes, se nem bomba, de cserébe rohadtul fáj.

A hasonlataim csak egyre furábbak és furábbak lesznek.

A két főszereplő pedig nem több annál, mint ami a tartalomban is szerepel. Túl nyilvánvaló, túl egysíkú, és közel sem elég érdekfeszítő. Persze-persze, a tökéletes leányzó élete végül nem is annyira tökéletes, minden csak látszat, a szépség nem egyenlő a boldogsággal, bla bla bla. A fura gót srác pedig nem egy ijesztő pszichopata, csak van egy különleges képessége, amit próbál elrejteni és a góthoz pedig köze sincsen (őszintén, szerintem csak azért bélyegezték gótnak, hogy alliteráljon a cím -.-").

Annyira tanmese szaga van az egésznek, hogy csak a szememet forgattam egész végig. Átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak kezdek kinőni ebből a műfajból, és egy 14-15-16 éves biztos élvezné, és ez épp nem is kizárt, de íródtak sokkal jobb, sokkal őszintébb és sokkal megragadóbb könyvek hasonló témában. Ha a sztereotípiákra és gimis klikkesedésre gondolok, akkor a Tökéletes kémia jut az eszembe Simon Elkelestől, ha pedig egy jópofa szellemes sztorira vágynék, akkor Meg Cabottól a Mediátor sorozatot venném a kezembe. Mindkettő YA, és ennek ellenére lekötött és megmozgatott, szóval a műfaj nem lehet kifogás.

Elvileg lett volna nekünk egy nagyon halovány szerelmi szálunk, amihez teljesen adott volt minden, de ez se jött össze, ugyanis olyan szinten nem sikerült egy szikrányi vonzalmat se megjeleníteni a két szereplő között, hogy sírhatnékom támadt annál a pár kísérletnél is, amikor a romantika egyáltalán előtérbe kerülhetett volna. Gyerekek, ez nem romantika. Lehet, hogy annak reklámozzák, de egy fikuszba több érzés szorult, mint ebbe a könyvbe.

Egyedül a mellékszereplőkben láttam némi potenciált, ők sokkal érdekesebbek voltak, miután kevésbé épültek a megszokott sémára, mint Alona és Will, de ők meg hiába voltak érdekesek, az írónő nem igazán ért el velük semmit. Volt néhány érdekes gondolat és felvetés, de csak lógtak a levegőben.

Elismerem, volt néhány vicces pillanat, ami megmosolyogtatott, de egyszer sem fetrengtem visítva a röhögéstől, ami gondolom a cél lett volna amellett, hogy magvas (és alapjába véve teljesen pozitív) gondolatokat ültessen a kis buksimba, de mindkettőnek nagyon izzadtság szaga volt. Csakis emiatt éreztem magam újra a gimiben, méghozzá a fiú öltözőben, mert annak volt hasonló bukéja.

Összességében, nem volt ez rossz könyv, de jó se. Olyan közepes kettes, éppen elmegy, ha más nem akad az ember kezébe, de nem reszketek a folytatásért. Lagymatag volt, erőltetett, tipikus "sokat akart a szarka, de nem bírt a farka". Egyszerre akart paranormális, romantikus, akciódús és tanmese-szerű lenni, plusz komolyan venni magát, ugyanis bele-bele kapott komolyabb témákba, csak épp egyik se jött össze igazán. Mi marad? Egy feledhető próbálkozás, néhány félig-meddig vicces beszólással és tanulságosnak álcázott, de rettentő erőltetett tételmondattal.

Meg Cabot, vigasztalj meg!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: a tolókocsis szellem kislány a kórházból

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek