Leiner Laura - Szent Johanna Gimi 8 - Örökké

Oldalszám: 744 (összesen)

Kiadó: Ciceró

Négy év, amit nem felejtesz el.
"Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről".

Leiner Laura

Nem gondoltam volna, hogy valaha bármelyik SZJG kötetről majd bejegyzést írok, de ez a befejező rész engem teljesen a padlóra küldött. Magasan a legjobb az összes kötet között, legalábbis szerintem! Áthatotta az a keserédes, félig sírós, félig nevetős, már nem gyerek, de még nem felnőtt, menne is, maradna is érzés, ami végigkíséri az utolsó gimnáziumi éveket.

Őszintén megvallom, a cselekményből nem sok maradt meg. Illetve persze, emlékszem rá, de mégis a hangulat volt az, ami annyira megragadott, hogy le se tudtam tenni a könyvet, hogy néha elszoruló szívvel olvastam a sorokat és közben rájöttem, hogy miben rejlik az ereje: ez mindenkiről szól. Mindenki volt/van/lesz gimnazista, mindenki megtapasztalja azt, amikor kihívják felelni, mikor nem tud egy szót sem, vagy kipécézi egy tanár, elkésik, elalszik az órán, kiborítják a tanárt közös erővel és stb.

Aki ezt már maga mögött hagyta, annak eszébe jut, aki éppen átéli, az csak mosolyogva hümmög. Én szerencsés voltam, mert pont akkor jelent meg az első rész (és nyomta a barátnőm a kezembe), mikor hetedikes voltam, azaz Reni az első részben csak egy évvel volt "idősebb" nálam.

Most pedig, egy évvel az érettségi előtt állva rettenetesen boldog vagyok, hogy nem jövőre került a kezembe ez a könyv, ugyanis valószínűleg porig rombolt volna lelkileg!

Igen, kisarkított, kicsit cukros, nagyon is hihetetlen, de a hangulata... a hangulata pont olyan. Volt egy lány és volt egy fiú, volt egy hangos, kezelhetetlen osztály, volt egy gimi, volt négy év... volt egy Szent Johanna.

Van, akinek rémálom volt a gimi, van, akinek élete legszebb része, legtöbbünknek kicsit ez is, kicsit az is. Az első szerelem, a szalagavató, az érettségi... aztán pedig a búcsú és a továbblépés.

Persze, nem sok olyan (rendben, valószínűleg nulla) olyan srác mászkál a világban, mint Cortez, de azért ha jobban megnézzük, ő is messze áll a tökéletestől. Elég biztos vagyok benne, hogy ha létezne, az első két percben széttörnék valamit a fején. :) De mégis, a kapcsolatuk - ahogy Kinga fogalmazott - "gusztustalanul boldog" és ez azért van, mert összeillenek, mert egy hullámhosszon vannak. Ilyen viszont létezik, és éppen ezért minden lány/nő megérdemel egy Cortezt. Nem ezt a Cortezt, hanem azt, aki hozzá illik, akivel megértik egymást, aki megnevetteti és aki bármit megtenne érte. Szóval lehet, hogy Cortez nem létezik, de valahol mindenkinek van egy személyre szabott. :)

Sokat nevettem ezen a könyvön, egy picit pityeregtem is, de nem a sorozatot sirattam. Hanem azt, hogy jövőre velünk ugyanez fog történni. Leérettségizünk, szétszéledünk és többé soha nem megyek be úgy hétfőn reggel álmosan, morgósan az osztályba, hogy azt látom, az egyik fiú a tanári asztalon táncol. Hogy nem fogunk az osztálytársammal ketten egy Miki egeret rajzolni (ő bal, én jobbkezes), nem lesz több csoportos fizika házi másolás és osztálykirándulás és még rengeteg olyan dolog, ami hosszú ideig a mindennapjaink része volt. És attól, hogy a gimi vége valami új és remek kezdetét jelentheti, egy újabb lépést az álmaink felé, nem teszi ezt könnyebbé.

Úgy gondolom, úgy a legjobb ezt a regényt olvasni, ha ugyanolyan idősen kezded olvasni, amennyi Reni volt, mikor "elkezdte" az első naplóját és 11-12. osztályban befejezni. Persze az idősebbek nem tudnak ezzel mit kezdeni, de nekik ott a nosztalgikus élmény, hiszen ők már túl vannak ezen. A fiatalabbak viszont - különösen az utolsó kötetet - talán jobban át tudnák érezni, ha már ők is érettségi-közelben olvasnák. Mert az az édes-keserű érzés annyira távolinak tűnt még egy évvel ezelőtt is, mintha csak egy másik univerzum lenne. És ez így volt jól. Persze, megértem, hogy mindenki rettenetesen kíváncsi a végére - én is az voltam, és be kell vallanom, pozitívan csalódtam. De aki a végzős évhez közeledik, esetleg már itt van a nyakán... az olvassa el/olvassa újra ezt a kötetet. Minden benne van.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc jelenet: hú, sok volt... talán amikor Cortez visszaadta a vonalzót? Vagy Gábor beszéde? Ricsi a sátorban? Fene tudja... az egész jó volt, ahogy volt. :)

Kedvenc karakter: Egyértelműen Máday

Amikor nem a rock üvölt a hangfalakból

Tulajdonképpen én mindenféle stílusra vevő vagyok (oké, szóval nagyon kevés kivétellel), de esélytelen letagadnom, hogy a fő csapásirány azért a rock. Mindenféle rock, hangulattól függően, egyszerűen imádom a sokszínűségét, az őszinteségét és azt a mérhetetlen energiát.

De néha, amikor például este nem tudok aludni, vagy meg akarok nyugodni és átgondolni valamit, vagy csak egyszerűen besokallok mindentől és valami másra van szükségem, akkor előtérbe kerülnek a nyugisabb zenék, amik csak elringatnak és jól esik őket lehunyt szemmel hallgatni.

A Coldplay igazából alternatív rock, de a zenéjük számomra határozottan ebbe a kategóriába esik. Nagyon szeretem a számaikat, a kicsit lendületesebbeket is, mint például a Clocks és az ilyen kaliberűeket is. A The Scientist az egyik nagy kedvencem, volt időszak, amikor állandóan ezt hallgattam. 

Egyéb kedvencek: Yellow, Fix You, Paradise

Az Owl City-nek nincs sok köze a rockhoz, valamiért mégis nagyon szeretem és időről-időre újra meghallgatom a kedvenceimet. A Lonely Lullaby nem igazán tükrözi a stílust, amit képvisel, de a szomorúsága ellenére, ez a szám mindig megnyugtat. Talán a zongora teszi. :)

Egyéb kedvencek: Vanilla Twilight, Embers, Dreams and Disasters, Meteor Shower, Fireflies

Jason Walker számai közül igazából csak három áll közel a szívemhez, de határozottan az Echo tetszik a legjobban. Néha egyszerűen jól esik meghallgatni, pedig ez a stílus alapvetően elég távol áll tőlem. Köszönet érte a Vampire Diaries sorozatnak! Ha anno nem figyelek fel a Down-ra, mint a sorozat filmzenéjére, tuti soha nem botlok bele ebbe a számba.

Egyéb kedvencek: Down, Cry

Itt pedig rá is térnék azokra a számokra, amik csak úgy "lógnak a levegőben" nálam. Se az előadóról, se más számairól halvány fogalmam nincs, ezt az egyet ismerem tőlük és ezt az egyet imádom. :) Ezek főként filmzenék, a Vampire Diaries figyelemre méltóan jókat választ. Tulajdonképpen csak ezért néztem végig az első három évadját. :)

 The Quiet Kind - In Front of You

Greg Laswell - This Woman's work

 Snow Patrol - Chasing Cars

 Howie Day - Collide

 The Weepies - The World Spins Madly On

Egyéb kedvencek: Kevin Daniel - Guarded, The Fray - How to save a life, Levi Kreis - I Should Go, Hinder - Lips of an Angel, Jet - Move on, One Republic - Secrets... és még akad pár. :)

Persze még ott vannak az egyébként keményebb rockot játszó együttesek lassúbb dalai is, amiket nagyon tudok szeretni, de azokat már tényleg nagyon hosszú lenne felsorolni. Csak annyit mondok:

"Rain, rain go away,

Come again another day,

All the world is waiting for the sun."

/Breaking Benjamin - Rain/

Julianna Baggott - Tiszták

Kiadó: Dark Egmont

Oldalszám: 568

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.
Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

Sok helyen olvastam, hogy képtelenek voltak letenni, annyira jó… nos, nekem pontosan azért tartott ilyen hosszú ideig az olvasása, mert főleg amíg megszoktam ezt a kegyetlen, torz világot, sokszor meg kellett állnom, felnézni és megnyugodni, hogy nem, én nem ott vagyok, nem von szürke ködbe mindent a kavargó hamu és nem jön az SZFH hogy elvigyen. 

Az Éhezők viadala esti mese ehhez képest. Ezzel nem lehúzni akartam a másik könyvet, félreértés ne essék, mert nagyon is szeretem, csak érzékeltetni, mennyire kiveszett minden boldogság ebből a világból, amit Baggott a szemünk elé tár. A Kupolában élők azzal nyugtatják magukat, hogy „áldottak vagyunk”, de ennek ellenére minden lépésüket szabályozzák, kontroll alatt tartanak minden egyes szívverést. Hiába a tiszta környezet, a makulátlan élet… nem lehetnek boldogok. Sőt, még önmaguk sem lehetnek. 

Odakint pedig, a robbanások által megnyomorított emberek és állatok elkeseredetten küzdenek az életben maradásért és azért a kevésért, ami még megmaradt nekik. A kilátástalanság mindent beleng. Hiszen nincs hova futni, nincs miről álmodni, hacsak nem az "azelőttről", ahogy ők nevezik, ami soha nem jön már vissza. A tizenhat évet betöltötteket elviszi az SZFH, és vagy katona lesz belőlük, vagy ha használhatatlannak bizonyulnak, élő célpontokként szolgálnak a Játékban, amit a katonák számára rendelnek el és abból áll, hogy a nyomorultakra kell lövöldözniük. Nem lehet megszökni, egyszerűen azért, mert nincs hova. Néhány fiatal mégis megpróbálja, egymástól függetlenül.

Partridge, aki a Kupolában él és az apja az egyik legbefolyásosabb ember, aki elejt egy megjegyzést, amiből a fiú azt a következtetést vonja le, hogy az anyja még mindig él valahol Odakint. Bevallom, ez itt nekem eléggé sántított, legalábbis a magyar fordításban. Ha eredetiben olvasom, talán jobban kiugrik számomra is Willux elszólása, de így magyarban csak egy súlyos paranoiával küzdő ember vette volna észre. 

Pressia, aki bár nem akarja magára hagyni a nagyapját, nincs választása, mert felkerült az SZFH listájára, így menekülnie kell. A lányt megkeményítette a világ, amiben él, mégis maradt benne emberség, ami akkora szó egy ilyen gonoszságtól, kegyetlenségtől, elhallgatott történetektől és végzetes hibáktól mérgezett világban. 

El Capitan, Helmud, Bradwell,Lyda, Odwald Belze, Illia, Sedge és még sorolhatnám, mindnek megvolt a története (habár nem ismerjük meg mindet), személyiségük volt és csontig hatolt a sorsuk keménysége. Mindenkinek megvan a maga keresztje; ez a mondás ennek a könyvnek az esetében százszorosan igaz.

Azonban az erősen elgondolkodtató, hogy lassanként rádöbben az olvasó, hogy már a robbanások előtt se az a világ volt, amit mi ismerünk. A környezet szennyezettsége, az állam basáskodása, a kísérletek, amik kezdtek túlnőni a tudósokon. Mind-mind vészharangot kongattak, amit csak egy maroknyi ember hallott meg, és ez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a katasztrófát. 

Ez a könyv nemcsak puszta szórakoztató irodalom. Szinte sikít az oldalakról, hogy nem juthatunk ide. Nem tehetjük ezt a Földdel és egymással. A robbanások itt már csak a jéghegy csúcsát jelentette. A köszönetnyilvánításban megragadta a figyelmemet az írónő egy megjegyzése:
„Ezenfelül őszintén reménykedem abban is, hogy a regényemet elolvasva többen vesznek a kezükbe olyan ismeretterjesztő műveket, amelyek beszámolnak az atombomba hatásairól. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük ezeket a szörnyűségeket.” 

Igazság szerint még rengeteget tudnék írni erről a műről, annyi minden van benne, de inkább arra biztatnék mindenkit, hogy olvassa el, még akkor is, ha a fordítás rettenetes. Mert az! Tele. Volt. Tőmondatokkal.

Az elején, amikor még elég lassan folyt a történet ahhoz, hogy legyen erőm erre odafigyelni, elkezdtem kiírni az olyan hülye kifejezéseket, amiken hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Aztán ez a szokásom elmaradt, ahogy a cselekmény felpörgött és már csak az érdekelt, hogy mi lesz a hőseinkkel, de így az elejéről itt van néhány, csak mert megígértem valakinek, hogy ezt is beleírom:
– parányi hamuszemcsécske (első körben azonnal az emésztő űröcske jutott eszembe, nagyjából annyira röhejes az is)
– lelkiismeretlen (lehet, hogy csak én vagyok ilyen tájékozatlan, de EZ EGY SZÓ?)
– hideg, fényes fájdalom (értem én, hogy művészi szabadság meg minden, na de… ez mi?)
– besokkol (no comment)
– átégett (ez egy utcai lámpára vonatkozott… lehet, hogy ez a könyv pudingot főzött az agyamból és azért nem értem?)

Biztos volt még sok ilyen, nekem ezek szúrtak szemet. Annyi szent, hogy a következőt angolul fogom elolvasni, mert ettől szinte kiütéses lettem.

Értékelés: 5/5* (fordítás ide-oda, ez zseniális)
Kedvenc jelenet: nem nagyon volt, ez nem az a fajta könyv
Kedvenc karakter: Bradwell, Lyda, El Captain

Könyv trailere:

Marueen Johnson - The Name of the Star

Kiadó: HarperCollins

Oldalszám: 374

The day Louisiana teenager Rory Deveaux arrives in London marks a memorable occasion. For Rory, it's the start of a new life at a London boarding school. But for many, this will be remembered as the day a series of brutal murders broke out across the city, gruesome crimes mimicking the horrific Jack the Ripper events of more than a century ago.

Soon „Rippermania” takes hold of modern-day London, and the police are left with few leads and no witnesses. Except one. Rory spotted the man police believe to be the prime suspect. But she is the only one who saw him. Even her roommate, who was walking with her at the time, didn't notice the mysterious man. So why can only Rory see him? And more urgently, why has Rory become his next target? In this edge-of-your-seat thriller, full of suspense, humor, and romance, Rory will learn the truth about the secret ghost police of London and discover her own shocking abilities.

A történetről annyit, hogy Rory a déli Louisianaból Londonba kerül bentlakásos iskolába. Azonban a város ezen részében borzalmas gyilkosságok történnek egy 19. századbeli sorozatgyilkos mintájára, aki úgy híresült el, mint Jack the Ripper, azaz Hasfelmetsző Jack. És akit sosem lepleztek le.

Hamarosan a Ripper-mánia teljesen átveszi az uralmat London felett, pontosan, mint annak idején, amikor az első gyilkosságok történtek. A rendőrség pedig se nyomokat, se szemtanúkat nem talál… egyet kivéve. Rory látott valakit, akiről a rendőrség úgy gondolja, ő lehet a gyilkos, akit keresnek. De még a lány szobatársa, aki vele volt azon az éjszakán, ő se látta a rejtélyes férfit. Akkor Rory vajon miért?

Egészen az utolsó 60 oldalig biztos voltam benne, hogy ez egy négy csillagos könyv lesz. Jó szórakozást nyújtott, de azért lehetett volna jobb. Azonban az utolsó oldalakon végre tényleg elkezdtem borzongani. Ezt vártam már az elejétől kezdve, tekintve, hogy ez egy szellemes, nyomozós történet lenne egy elmebeteg sorozatgyilkossal megdobva. Az eleje is sokkal jobb lett volna, ha nem lövik le már a könyv hátoldalán, a méltatásokban, hogy szegény Rory szellemeket kezdett látni. 

De attól a ténytől eltekintve, hogy a vége kivéve nem igazán tudott meglepni, nagyon jó kis könyv volt ez. London és a bentlakásos iskolák hangulatát maradéktalanul visszaadta, a karaktereket meg tudtam szeretni és nem is tűntek túl valószerűtlennek. Voltak benne részek, amik érzésem szerint túl hosszú lére lettek eresztve (Rory órára jár, Rory hokizik, Rory tanul, Rory teát iszik, stb…), de azt azért nem mondanám, hogy olyan rettenetesen untam volna. Főleg amiatt a hangulat miatt, ami az oldalakról áradt. A végére szinte már én is otthon éreztem magam Wexfordban. 

Ami a karaktereket illeti, nem panaszkodom, mert a főhősnő nem volt sem idegesítő, sem hisztérika, ami ritka dolog manapság és a többiekkel sem voltak problémáim, vagy ha igen, sikerült elsiklanom fölöttük. Ami sántított, az Jerome és Rory kapcsolata volt. Hogy most ők barátok voltak, akik néha csókolóztak, vagy jártak, vagy nem? A könyv utolsó harmadában talán műveltek, valami együtt járás-félét (egyszer megfogták egymás kezét nyilvánosan). Addig ez nem zavart, ameddig maga Rory sem tudta, hogy hányadán állnak, de ahogy haladt a történet, ez elfelejtődött és úgy is maradt – a levegőben lógva.

Különösen Jo-t, a második világháborúból Londonban ragadt női szellemet és Stephent, a zseni zsarut kedveltem meg. Előbbi az elejétől fogva szimpatikus volt, azonban utóbbi csak azután vált azzá, hogy megismertem az igazi történetét. Mert itt mindenkinek van története.

A finálé nagyon mozgalmasra sikeredett, a vége pedig kicsit keserédesre. Végre itt nem az történt, ami mindenhol, hogy a főszereplő mindent elmond a barátainak, akik nem nézik őt érte őrültnek, sőt! Rory belátta, hogy nem szólhat egy szót sem, és azt is tudta, hogy ez éket ver majd közéjük.

Végső soron igazán tetszett, bár lebilincselőnek csak az utolsó oldalakat éreztem. Azért bőven megér egy-két délutánt az olvasása. Egyáltalán nincs bonyolult nyelvezete, könnyű volt olvasni és ideális volt a villamosra reggelenként. Szóval szerettem és várom a folytatást!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: a haloween buli, az izgalmas volt

Kedvenc karakter: Jo, Stephen