Sztereotípia extravaganza



Kiadó: Hyperion CH
Oldalszám: 281

Alona Dare–Senior in high school, co-captain of the cheerleading squad, Homecoming Queen three years in a row, voted most likely to marry a movie star… and newly dead.

I’m the girl you hated in high school. Is it my fault I was born with it all-good looks, silky blond hair, a hot body, and a keen sense of what everyone else should not be wearing? But my life isn’t perfect, especially since I died. Run over by a bus of band geeks—is there anything more humiliating? As it turns out, yes—watching your boyfriend and friends move on with life, only days after your funeral. And you wouldn’t believe what they’re saying about me now that they think I can’t hear them. To top it off, I’m starting to disappear, flickering in and out of existence. I don’t know where I go when I’m gone, but it’s not good. Where is that freaking white light already?

Will Killian–Senior in high school, outcast, dubbed “Will Kill” by the popular crowd for the unearthly aura around him, voted most likely to rob a bank…and a ghost-talker.

I can see, hear, and touch the dead. Unfortunately, they can also see, hear and touch me. Yeah, because surviving high school isn’t hard enough already. I’ve done my best to hide my “gift.” After all, my dad, who shared my ability, killed himself because of it when I was fifteen. But lately, pretending to be normal has gotten a lot harder. A new ghost—an anonymous, seething cloud of negative energy with the capacity to throw me around—is pursuing me with a vengeance. My mom, who knows nothing about what I can do, is worrying about the increase in odd incidents, my shrink is tossing around terms like “temporary confinement for psychiatric evaluation,” and my principal, who thinks I’m a disruption and a faker, is searching for every way possible to get rid of me. How many weeks until graduation?



Alona Dare: végzős gimnazista, a pompomlányok kapitánya, háromszoros bálkirálynő, a "legvalószínűbb, hogy elveszi egy filmsztár" szavazás nyertese... és újabban, halott.

Én vagyok a lány, akit utáltál a gimiben. Most tényleg az én hibám, hogy tökéletes kinézettel születtem? Azaz selymes szőke hajjal, jó alakkal és remek stílusérzékkel. De az életem nem tökéletes, pláne mióta nem élek. Elütött egy busznyi stréber zenész - hát van ennél megalázóbb? Mint kiderült, van - nézni, ahogy a pasid és a barátaid tovább élik az életüket, mintha mi sem történt volna, már napokkal a temetésed után. El se hinnéd, miket mondanak rólam most, hogy azt hiszik, nem hallom őket! A hab a tortán pedig, hogy kezdek eltűnni, egyszerűen lassan megszűnök létezni! Nem tudom, hova megyek, ha innen eltűnök, de kétlem, hogy jó hely lenne. Hol a fenében van már az a nyamvadt fény?

Will Killian: végzős gimnazista, kirekesztett, a népszerű társaság a "Will Kill" nevet ragasztotta rá az őt körülvevő fura aura miatt, a "legvalószínűbb, hogy kirabol egy bankot" szavazás nyertese... és beszélni tud a szellemekkel.

Látom, hallom és meg tudom érinteni a szellemeket. Sajnos ez fordítva is igaz. Ja, mintha a gimnázium túlélése nem lenne így is éppen elég nehéz. Mindent elkövettem, hogy eltitkoljam a "tehetségem", hiszen az apám - akitől örököltem - is pont amiatt lett öngyilkos 15 éves koromban. De az utóbbi időben egyre nehezebb azt tettetnem, hogy normális vagyok. Egy új szellem - egy névtelen és arctalan kavargó felhő negatív energiával és azzal a képességgel, hogy ide-oda tud dobálni engem - üldöz és bosszút akar. Az anyám, aki mit sem tud arról, hogy mire vagyok képes, halálra aggódja magát a fura incidensek miatt, amik körülöttem történnek, az agyturkászom olyan kifejezésekkel dobálózik, mint "ideiglenes elzárás" meg "pszichés kiértékelés" és az igazgató, aki szerint bomlasztom a rendet és szimulálok, indokot keres arra, hogy kirúghasson.
Hány hét van még hátra az érettségiig?
(saját fordítás)


Nem is tudom, hol kezdjem. Nyavalyoghatnék, hogy ez mennyire iszonyatosan tipikus YA, de őszintén, ez már a tartalomból is elég nyilvánvaló. Nem vártam tőle világmegváltást. De így is kissé csalódott vagyok.

Hiszen mi menthet meg egy könyvet, ami ennyire tudatosan klisékre épül? A humor, hölgyeim és uraim, a humor. Hogy átfordul egy kissé paródiába és jól kiröhögi magát is, meg az összes többi nyálas wannabe tinirománcot, ami az agyunkra megy. És ezt teszi?

Meh... maximum megpróbálja.




A történet az nagyjából a könyv két harmadáig nem igazán nagy szám. Szépen, csendesen csordogál és nem zavar sok vizet, de miután nem is vártam eszelősen izgalmas sztorit, ez tulajdonképpen rendben is volt. Én ugyanis végig a karakterekben reménykedtem. De aztán az írónő mintha magához tért volna és hirtelen mindent ránk dobált, ami csak eszébe jutott, hogy felpörgesse az eseményeket és nagyobb súlyt adjon a dolgoknak.

Olyan ez, mint amikor elrugaszkodsz az ugródeszkáról azzal a szándékkal, hogy ugrasz a medencébe egy fejest, de a levegőben meggondolod magad, mert inkább bombát szeretnél és megpróbálod valahogy módosítani a testhelyzetet, de már nincs időd rá. Az eredmény? Egy hasas, ami se nem fejes, se nem bomba, de cserébe rohadtul fáj.

A hasonlataim csak egyre furábbak és furábbak lesznek.

A két főszereplő pedig nem több annál, mint ami a tartalomban is szerepel. Túl nyilvánvaló, túl egysíkú, és közel sem elég érdekfeszítő. Persze-persze, a tökéletes leányzó élete végül nem is annyira tökéletes, minden csak látszat, a szépség nem egyenlő a boldogsággal, bla bla bla. A fura gót srác pedig nem egy ijesztő pszichopata, csak van egy különleges képessége, amit próbál elrejteni és a góthoz pedig köze sincsen (őszintén, szerintem csak azért bélyegezték gótnak, hogy alliteráljon a cím -.-").

Annyira tanmese szaga van az egésznek, hogy csak a szememet forgattam egész végig. Átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak kezdek kinőni ebből a műfajból, és egy 14-15-16 éves biztos élvezné, és ez épp nem is kizárt, de íródtak sokkal jobb, sokkal őszintébb és sokkal megragadóbb könyvek hasonló témában. Ha a sztereotípiákra és gimis klikkesedésre gondolok, akkor a Tökéletes kémia jut az eszembe Simon Elkelestől, ha pedig egy jópofa szellemes sztorira vágynék, akkor Meg Cabottól a Mediátor sorozatot venném a kezembe. Mindkettő YA, és ennek ellenére lekötött és megmozgatott, szóval a műfaj nem lehet kifogás.

Elvileg lett volna nekünk egy nagyon halovány szerelmi szálunk, amihez teljesen adott volt minden, de ez se jött össze, ugyanis olyan szinten nem sikerült egy szikrányi vonzalmat se megjeleníteni a két szereplő között, hogy sírhatnékom támadt annál a pár kísérletnél is, amikor a romantika egyáltalán előtérbe kerülhetett volna. Gyerekek, ez nem romantika. Lehet, hogy annak reklámozzák, de egy fikuszba több érzés szorult, mint ebbe a könyvbe.

Egyedül a mellékszereplőkben láttam némi potenciált, ők sokkal érdekesebbek voltak, miután kevésbé épültek a megszokott sémára, mint Alona és Will, de ők meg hiába voltak érdekesek, az írónő nem igazán ért el velük semmit. Volt néhány érdekes gondolat és felvetés, de csak lógtak a levegőben.

Elismerem, volt néhány vicces pillanat, ami megmosolyogtatott, de egyszer sem fetrengtem visítva a röhögéstől, ami gondolom a cél lett volna amellett, hogy magvas (és alapjába véve teljesen pozitív) gondolatokat ültessen a kis buksimba, de mindkettőnek nagyon izzadtság szaga volt. Csakis emiatt éreztem magam újra a gimiben, méghozzá a fiú öltözőben, mert annak volt hasonló bukéja.

Összességében, nem volt ez rossz könyv, de jó se. Olyan közepes kettes, éppen elmegy, ha más nem akad az ember kezébe, de nem reszketek a folytatásért. Lagymatag volt, erőltetett, tipikus "sokat akart a szarka, de nem bírt a farka". Egyszerre akart paranormális, romantikus, akciódús és tanmese-szerű lenni, plusz komolyan venni magát, ugyanis bele-bele kapott komolyabb témákba, csak épp egyik se jött össze igazán. Mi marad? Egy feledhető próbálkozás, néhány félig-meddig vicces beszólással és tanulságosnak álcázott, de rettentő erőltetett tételmondattal.

Meg Cabot, vigasztalj meg!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: a tolókocsis szellem kislány a kórházból

Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek