Kiadó: Kolibri
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 664
2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik!
A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.
A recenziós példányért hálás köszönet a Kolibri kiadónak!
Talán az év általam legjobban várt megjelenéséről van szó, így talán nem okozok senkinek nagy meglepetést, ha előzetesen elárulom: IMÁDTAM ezt a könyvet! A tél jegyeseitől anno igazán nem tudtam, mit várjak, de egy csapásra beszippantott a világ, a hangulat, a karakterek sokszínűsége. Az oldalak egyszerűen repültek, pedig a cselekményről nem mondható el, hogy ezerrel pörögne, de mégsem érződött vontatottnak. Amikor pedig a végére értem, csak még többet akartam, és így volt ez a második résszel is.
Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, és természetesen visszatérnek a már jól ismert karakterek is. Ophélie tőle immáron elvárható módon, csöbörből-vödörbe bukdácsol, néha szó szerint, néha képletesen, de továbbra is megmarad annak a rendkívüli módon szerethető főhősnőnek, akinek az első rész folyamán megismertük. Dabos karaktereiről általánosságban elmondható, hogy igazi alapossággal és érzékkel vannak összerakva, de Ophélie számomra kimagaslik közülük, talán azért is, mert őt ismerjük meg a legalaposabban. De ennél azért mégis többről van szó. Ophélie a közelében sincs a YA fantasykben megszokott főhősnőknek, egyáltalán nem az, amit várna az ember, de pont ez teszi őt annyira érdekessé és emberközelivé. Ügyetlen, halkszavú, első pillantásra jelentéktelen, viszont kifejezetten intelligens és éleslátó. Egy élmény volt nézni, ahogy próbálja megtalálni a helyét az udvarban és persze azt is, ahogy Thornnal, a kissé karót nyelt (Zsebivel és So-Soval mi csak jéghegyecskének hívjuk a lelkemet) vőlegényével kerülgetik egymást.
Thorn szintén nagyon a szívemhez nőtt, a szociális készségek teljes hiánya ellenére - vagy talán éppen azért, ki tudja? - olyan szépen ki lett bontva, ahogy lassacskán elkezdi meglátni Ophélie-ben az értéket és megtanulja tisztelni a lányt, akit az elején még nem nézett semmibe. A jéghegyecskénk lassan, de biztosan csiszolódik, miközben itt már jóval több kiderül az ő családi hátteréről is.
– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…
Nagy kedvenc volt még Archibald, a nagykövet úr, aki gyakorlatilag Thorn szöges ellentéte - kissé trehány, polgárpukkasztó, elbűvölő, de egyébként veszedelmesen okos - éppen ezért rendkívül vicces volt nézni, amikor egy légtérbe kerültek.
 |
| Forrás: Pinterest |
A világ eddig is lenyűgöző volt, de ebben a részben több szegletét is van alkalmunk felfedezni, ráadásul az eredetének kérdését is elkezdik pedzegetni az emléktöredékekben, amik a fejezeteket tagolják. Ami az elején csak egy légből kapott, mesei elemnek hatott a számomra itt komoly hátteret kapott: mégis miért van ez a világ szilánkokban? Kik is a családfők igazából, és ki Isten, aki darabjaira törte a világot a kezdet kezdetén? Minden oldallal szövevényesebb lesz a rejtély, miközben Ophélie maga is kénytelen nyomozásba kezdeni.
Továbbra is szinte hihetetlen számomra, hogy ez Christelle Dabos első megjelent sorozata, mert ilyen részletességgel kidolgozott világot és karaktereket aztán tényleg nem találni minden bokorban, hogy arról már ne is beszéljünk, mennyire gyönyörűen van mindez megírva. Persze, itt biztos a magyar fordítás is közrejátszik, ami kivételesen igényes. Bár a franciatudásom a köszönésben és káromkodásban rögtön ki is merül, képtelenség nem észrevenni, milyen gördülékeny és minőségi a magyar szöveg.
Őszintén, csak ajánlani tudom ezt a sorozatot bárkinek, aki kedveli azokat a könyveket, amelyeknél a hangulat a lényeg. Bónusz pont, ha szereti a telet, mert némely jelenetnél esküszöm, szinte éreztem a jeges szelet az arcomon. Az első rész azonnal kedvenc lett, és a folytatás sem marad el mögötte, sőt még rátesz egy lapáttal, úgyhogy már nem is tudom, hova magasztalhatnám ezt a sorozatot. Ugye hamarosan jön a folytatás? UGYE? *könyörgő csizmáskandúr szemek* Egyrészről, Dabos megvonási tünetek fognak rajtam jelentkezni, másrészről KICSIKÉT függőben maradt a Rejtélyes eltűnések vége, úgyhogy nagyon-nagyon várom a folytatást!
