Dan Krokos: Hamis emlékek

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 262

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.

Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.

Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

***

Már azóta kíváncsi vagyok erre a könyvre, hogy pár éve megjelent azzal az erősen félresikerült borítóval. Azonban most, hogy a Főnix újból megjelentette ebben gyönyörűséges új köntösben, egy csapásra előreugrott a várólistámon. Mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel ugrottam neki az első kötetnek.

Szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam olvasni a Hamis emlékeket. Amúgy is szeretem ezeket az enyhén sci-fis beütéssel keveredő, összeesküvés elméletekben tobzódó akció/kaland regényeket és filmeket egyaránt, de sokkal akad az a probléma, hogy lelassul és vontatottá válik, mikor ezeknek az adja a lényegét, hogy végig pörög, mint a búgócsiga. Dan Krokos pedig nem kímélt bennünket, ugyanis a történet az első oldalaktól fogva egy igazi hullámvasút, ami aztán csak fokozódik. Valahogy az író mindig képes volt rátenni még egy lapáttal, ami feledtette azt, hogy a csavarok itt-ott elég kiszámíthatónak bizonyultak.

A karakterek is mind jól fel voltak építve, különösen igaz ez a négy főszereplőnkre, Mirandára, Olive-ra, Noah-ra, és Peterre. Még a köztük feszülő drámázás, illetve szerelmi sokszög se zavart, mégpedig azért, mert annak fényében, hogy összezárva nőttek fel, és más velük korú személlyel soha nem volt alkalmuk kapcsolatot létesíteni. Várható volt, hogy a hormonok így négyük között fognak pingpong világbajnokságot rendezni.

Az ellenségnek még nem volt alkalma úgy igazán kibontakozni, egyértelmű, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk róluk, meg az egész helyzetről. Rhysszel egyébként ugyanez a helyzet, de alapvetően szimpatikus a srác, már csak a neve miatt is. ;)

Talán az egyetlen kivetni valót a fordításban találtam, ami néhol nagyon félrecsúszott. Nemcsak a ''tiniszleng'' volt benne idegesítő - mert teljesen mindegy, hány éves, egy katonai létesítményben felnevelt és kiképzett tizenhét éves se fogja azt mondani, hogy ''vágod?" amikor titkosított információkról meg hasonlókról folyik a diskurzus. Viszont ezen túlmenően egyszerű félrefordítások is akadtak (mert olyan még mindig nincs, hogy vacsorázó.)

Összességében egy végtelenül szórakoztató, pörgős ifjúsági regényhez volt szerencsém, és a bravúros történetvezetés elérte, hogy túllendüljek az esetleges negatívumokon. A Hamis emlékek jól sikerült sorozatkezdő, de abszolút nyilvánvaló, hogy a java még hátravan. Alig várom, hogy kezdhessem a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten

Kedvenc karakter: még nem sikerült eldöntenem. Talán Peter.

Amitav Ghosh: Sea of Poppies

Kiadó: John Murray

Oldalszám: 544

At ​the heart of this vibrant saga is a vast ship, the Ibis. The ship's destiny is a tumultuous voyage across the Indian Ocean; its purpose is to fight China's vicious nineteenth-century Opium Wars. As for the crew, they are a motley array of sailors and stowaways, coolies and convicts.

In a time of colonial upheaval, fate has thrown a diverse cast of Indians and Westerners together on board, from a bankrupt raja to a widowed tribeswoman, from a mulatto American freedman to a freespirited French orphan. As their old family ties are washed away, they, like their historical counterparts, come to view themselves as jahaj-bhais, or ship-brothers. An unlikely dynasty is born, which will span continents, races, and generations.

The first in an epic trilogy, this historical adventure spans the lush poppy fields of the Ganges, the rolling high seas, the backstreets of Canton. But it is the panorama of characters, whose diaspora encapsulates the vexed colonial history of the East itself, that makes Sea of Poppies so breathtakingly alive--a masterpiece from one of the world's finest novelists.

Egy hatalmas hajó, az Ibis áll eme színektől vibráló saga középpontjában. A hajó sorsa egy hányattatott utazás az Indiai-óceánon keresztül; a végső célja pedig hogy harcba szálljon Kínával a 19. századi Ópium háborúk ádáz küzdelmeiben. Ami a legénységet illeti, egy tengerészekből, szökevényekből, menekültekből és elítéltekből álló szedett-vedett tarka társaság verődik össze.

A kaotikus gyarmatosítás korában, a fedélzeten összetalálkozó emberek között akad indiai és nyugati egyaránt, egy tönkrement rádzsától elkezdve, egy megözvegyült törzsfőnökasszonyon és egy mulatt  amerikai felszabadított rabszolgán keresztül, egy szabadlelkű francia árváig mindenki megtalálható. Ahogy a régi családi és származási szálak, amik a múltjukhoz kötik őket halványodnak, társakként, testvérekként kezdenek tekinteni egymásra. Egy valószerűtlen dinasztia születik a különbségek hamvaiból, ami átível kontinenseken, fajokon és generációkon egyaránt.

Egy epikus trilógia első részeként, ez a történelmi kalandregény a buja pipacsmezőktől a hullámzó óceánig repít minket, majd visszaterel Canton mellékutcáinak útvesztőjébe. De a karakterek színes palettája az, ami igazi mesterművé emeli a Sea of Poppiest, hiszen rajtuk keresztül kirajzolódik a  keleti gyarmatosítás ambivalens és feszültségekkel teli történelme.

(saját fordítás)

***

Őszintén szólva, valószínűleg soha nem olvasom el a Sea of Poppiest, ha nem adják ki kötelezőnek az egyik tantárgyamra. És valószínűleg ma sem tudnám, micsoda élményt hagytam ki! Egy olyan korszakról nyújt átfogó képet ez az egyébként nagyon is szórakoztató és a maga nemében gyönyörűen megírt regény, amiről mi legalábbis vajmi keveset tanultunk suliban: ez pedig nem más, mint az Ópium háborúk a 19. században. A Sea of Poppies, az Ibis trilógia első része pont az első főkonfliktus kitörése előtti években játszódik, így a regény háttereként az egyre feszülő ellentétek hálózata adja. 

Deeti történetével kezdünk, ahol is azonnal megértjük a címet: pipacsok tengere. Elvégre Deeti egy pipacsültetvény tulajdonosa, ami épphogy életben tud maradni a brit ópiumgyár árnyékában, ami lenyomta a pipacs árát és közben kényszeríti a parasztokat a termesztésére a szükséges takarmánynövények és zöldség/gyümölcs helyett. Plusz még ott van a nyakán az ópiumfüggő férje, és gusztustalan sógora, aki meg akarja magának kaparintani a fiatal nőt a férje halála után.

Deeti kétségbeesett menekülése volt az egyik legérdekesebb szála a regénynek, de megragadott Zachary Reid kalandozása is az Ibisen, ahogy Amerikából elszegődött tengerésznek, majd Indiába keveredett és belesodródott a menekültek szállításába Mauritiusra.

Annak ellenére, hogy a felépítése és a hossza a romantikus nagyregények feelingjét idézi, a Sea of Poppies kifejezetten realisztikus a stílusában. Nincsenek ikonikus főgonoszok és végtelenül tisztaszívű hősök, csak emberek, akik a hatalmas politikai játszmák közepette megrekedtek egy régi hajón, kinn a nyílt vízen. Egyesek a tradíciók nyomásától menekülnek, mint Deeti, mások a szerencséjüket próbálják megcsinálni idegen földön, egy idegen kultúrában, mint Zachary, megint mások a szeretteiket követik, mint Pukri, a francia árván maradt lány, akit elrendezett házasságba próbáltak kényszeríteni. A rádzsa az előző generációk, és egy haldokló világ, a régi gyarmatosítás előtti India áldozata, aki csak Byronon és egyéb nyugati költők és írók lencséjén keresztül ismerhette meg a nyugati világot, és így megrekedt félúton Nyugat és Kelet között, egyikhez sem tartozva igazán. 

A regény persze nem hibátlan, néha iszonyatosan vontatottá válik, és bizonyos helyeken túl van magyarázva. Ennek ellenére, a hangulata és a történetvezetés nagyjából átlendített ezeken a pontokon, még akkor is, ha itt-ott nem ártott némi kitartás. Főként, hogy bizonyos szemszögöket volt, hogy egyáltalán nem élveztem. Például Neel, a rádzsa története számomra csak onnantól vált érdekessé, hogy elítélték és börtönbe került, előtte halálra untam.

Ettől függetlenül, úgy gondolom, igenis érdemes időt szánni a Sea of Poppiesra, ha másért nem, mert gyönyörűen bemutatja a kulturális hátterét az Ópium háborúk előtti és alatti világnak, segít egy kicsit jobban megérteni a gyarmatosítás nüanszait és a problémákat, amiket hátrahagyott. Az már csak hab a tortán, hogy Amitav Ghosh úgy szövi a történetét, akár valami 21. századi mesét. Egy élmény figyelni, ahogy minden karakter elindul a maga útján, és aztán ahogy ezek az utak keresztezik egymást az Ibis fedélzetén, a tenger és a pipacsok tengerén hánykolódva.

Paullina Simons: A bronzlovas

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 872

Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták. 

A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 

Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel. 

A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.

Elmondható rólam, hogy világháború idején játszódó regényeket viszonylag ritkán olvasok önszántamból, főként az érzelmi teher miatt, ami általában az ilyen műveket belengi. A bronzlovasról azonban már a magyar megjelenés előtt jóval tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert egyik kedvenc youtuberem, Regan egyszerűen imádta. Így mondanom se kell, milyen izgatott lettem, mikor kiderült, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti itthon is. Bár végül nem azt a borítót tartották meg, amiben reménykedtem, még így sem lehet okunk panaszra, mert így is ízlésesen sikerült a magyar kiadás. Számomra kellemes meglepetést okozott, amikor végre kézbe foghattam, mert amúgy képről nem tűnik olyan nagy dobásnak. Ám a fizikai példányon élénkebbek a színek, és a dombornyomott arany felirat igazán megdobja az összhatást.

Ami a belsőt illeti, először is meg kell jegyezzem, hogy ledöbbentem azon, mennyire szépen sikerült a fordítás. Itt-ott éreztem apróbb problémákat, főleg a párbeszédekben, ahol néha picit elcsúszott a "csattanó", viszont a stílust gyönyörűen visszaadta és egyáltalán nem voltak benne magyartalan kifejezések vagy mondatok, amik kizökkenthettek volna.

Meglepődtem, mennyire könnyen bele lehetett merülni a könyv világába. Néhol persze vontatott volt és lelassult, de nem mondhatnám, hogy untam, még a lassabb részeket sem. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Paullina Simons gyönyörűen ír. Az apróbb problémáim, amik akadtak a könyvvel, és amikre mindjárt kitérek, valószínűleg sokkal jobban idegesítettek volna, ha az írásmód nem ránt be ennyire a könyv világába.

Eme kisebb problémák egyike volt az a bődületesen nagy instalove Alexander és Tatjána között. Még csak nem is próbálják másnak beállítani, drága katonánk csak így meglátja a fagylaltot nyaló lányt a padon, és bumm, szerelmes lesz mint az ágyú. Tagadhatatlanul van valami bája annak, ahogy buszoznak, meg ahogy a férfi minden áldott nap várja a gyár előtt a Tatjánát, amikor végez, csakhogy hazakísérhesse, de fú, azért többször megfordult a fejemben, hogy ez így kissé nagyon rózsaszín és valószerűtlen, arról nem is beszélve, hogy micsoda melodráma követte. Viszont jól megírt melodráma volt! Komolyan, én aki nem bírja a szerelmi háromszögeket, meg az elnyújtott szenvedést, de itt valahogy nem akasztott ki annyira és olyan durván, mint általában. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor Alexander ott szenvedett, és Dásával járt, miközben nyilvánvaló volt, hogy Tatjánába szerelmes, ott meg tudtam volna fojtani az összes részvevőt. Tatjánát, mert olyan szerencsétlen volt, hogy csak meresztette a szemeit és sóhajtozott, Dását, mert az apró elszólásaiból nyilvánvaló volt, hogy érzékeli, mi zajlik körülötte, de inkább figyelmen kívül hagyja, és egy olyan férfira akaszkodik, aki nem akarja őt, Alexandert, mert mindkét lányt csak hülyítette, és nem bírta eldönteni, mit akar, és Dimitrijt szimplán alanyi jogon, mert egy pondró.

Persze ahogy a történet haladt előre, rengeteg spoileres dolog kiderült, amit ugyan most nem fogok részletezni, viszont annyit elárulhatok, hogy kapunk a fenti helyzetre magyarázatot. Persze ettől a huzavonától eltekintve, Tatjána karaktere még mindig nagyon bajba jutott királyleány feelinget árasztott magából. Bár az esetek többségében kedveltem őt, és még azon is nagyjából egészéből túltettem magam, amennyire gyerekes tud lenni néha (elvégre nagyon fiatal, amikor a történet kezdődik), főleg az elején, de ebből a törékeny virágszál szerepkörből nem tör ki. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére, helyenként olyan lelki erőről tesz tanúbizonyságot, ami feledteti az idegesítőbb megnyilvánulásait.

forrás

Alexander szintén helyenként problematikus volt a számomra, de ettől függetlenül, ő is alapvetően egy viszonylag jól összerakott karakter volt. Szintén nem nagyon lépett ki az előre meghatározott szerepköréből, a hősszerelmes, bátor katonáéból, viszont a múltja adott egy kis pluszt. Ami még nagyon tetszett, és ami részben ebből is következik, hogy senki sem csak úgy olyan volt, amilyen. Paullina Simons veszi a fáradtságot, hogy rendes háttérsztorit adjon a karaktereinek, megmutassa, hogy miért is váltak ilyenné amellett, hogy el is indítja őket a változás, a fejlődés rögös útján. A Metanov család dinamikája például egyszerre volt dühítő és rendkívül érdekes, ráadásul sok mindent megmagyarázott Tatjána magatartásával kapcsolatban.

A világháború és a történelmi helyszín szintén nem csak jelképesen jelent meg, mintegy háttérként a szerelmi szálhoz, éppen ellenkezőleg. A történelmi események súlya egy hurrikán erejével kapja fel a karaktereket és kompletten szétzilálja megszokott életüket. Messzire sodorja őket egymástól, majd újra összehozza őket, ami már csak azért is remek, mert így van valami, ami aktívan előrehajtsa az eseményeket Dimitrijen kívül, aki gusztustalan egy emberi lény, de megintcsak, szuperül össze volt rakva, mint negatív karakter, aki nem egy ikonikus főgonosz, vagy ilyesmi, szimplán egy pocsék ember.

A vége pedig abszolút váratlan volt, és kifacsarta a szívemet. Kösz, Simons. Ha nem tudnám, hogy van folytatás, lehet, az ereimet is felvágom. Hogy mindazok után, amiken keresztül mentek... jó, inkább nem is mondok semmit.

A lényeg, hogy erre a könyvre bizony érdemes időt áldozni! A bronzlovas csodálatos élmény volt a fenn említett problémáim ellenére, a romantikus lelkek számára kihagyhatatlan! De miután én is élveztem, aki nem igazán rajong a túlzottan rózsaszín történetekért, ezért a kicsit földhöz ragadtabb egyedek is élvezhetik, mert a háború pont elég sötétséget hoz be ahhoz, hogy a chick lit limonádék kategóriájából már kirántsa a könyvet. A bronzlovas kemény tragédiákat és brutális áldozatokat is bemutat, nemcsak szerelmi drámát és szentimentális andalgásokat Leningrád utcáin. Igen, elsősorban szerelmi történet, de nem csak az. Ezért azt tudom javasolni a vonakodóknak, hogy érdemes nyitottnak maradni, és tovább olvasni még akkor is, amikor már mindenkit leírnál mint idiótát a szereplők közül. Paullina Simons még meglephet!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: spoileres lenne

Kedvenc karakter: nem volt

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Morgan Rhodes: Falling Kingdoms - Királyok harca

Kiadó: Menő könyvek
Oldalszám: 416

Mytica három királyságában már rég a feledés homályába merült a mágia. Bár évszázadok óta béke uralkodik a birodalmak között, a felszín alatt most megmozdul valami fenyegető sötétség.

Mindhárom királyság vezetője egyeduralomra tör, így az alattvalóik élete nagy fordulatot vesz. A főszereplők – köztük a királyi családok tagjai és a lázadók – ráébrednek, hogy sorsuk visszafordíthatatlanul összefonódik. Cleo, Jonas, Lucia és Magnus egy olyan új, őrült világban találják magukat, ahol gátlástalan árulók, hidegvérű gyilkosok és titkos szövetségesek keresztezik útjukat. Utazásuk során egyre több váratlan fordulattal, titokkal és ismeretlen érzéssel találják szembe magukat.

Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek, hogy az egyik birodalom el fog bukni. De vajon lehet bárki győztes, amikor minden széthullik körülöttük?

A Trónok harca YA verzójaként emlegetett Falling Kingdoms végre magyarul!

A Falling Kingdoms elsősorban gyönyörű borítójával hívta fel magára a figyelmemet, még amikor külföldön megjelent. Persze, a hatalmas hype is a javára vált, ugyanis kedvenc youtuberjeim mind imádták, így természetesen azonnal felkerült a TBR listámra. De hát mint az általános a molyok körében, a várólista inkább nőni szokott, semmint csökkeni, nem csoda, hogy a Falling se került egyhamar a kezeim közé. Aztán felröppent a hír, hogy a Menő könyvek megjelenteti magyarul, és végül ez adta meg a végső löketet az olvasáshoz.

Rég olvastam már high fantasyt, ebben az évben ez még csak a második a műfajban, úgyhogy engem nem zavart az a fajta vontatottság, ami az első felét jellemezte a könyvnek, és ami egyébként a műfajtól sem túlságosan idegen. Az első pár fejezet akciódús eseményei után egy hosszabb időre leül a sztori, ameddig a szereplők és az erőviszonyok ismertetése zajlik, amit sokan negatívumként hoznak fel, de engem őszintén nem zavart. Tudván, hogy ez egy iszonyat hosszú sorozat kezdőkötete, őszintén, nem is vártam mást.

A kibontakozó alapszitu egészen egyszerű, ámde egy egész arzenálnyi konfliktus melegágya, ami miatt legszívesebben nyúltam volna a folytatás után azon nyomban, hogy befejeztem az első részt: elvégre a java még csak most jön. Adott három királyság: Limeros, Paelsia és Auranos. A déli Auranos virágzó, gazdag ország, északi szomszédai azonban sínylődnek. A középen megszorult Paelsia folyamatos kizsigerelése lázadást szít, ameddig Limeros északi királyságában is gyűlnek a problémák és a szegénység, amit már a király által bevezetett puritán életmód se tud leplezni. A mágia eltűnt a világból, ami hanyatlásnak indult nélküle. 

Tehát itt van egyszer nekünk a mindent átfogó konfliktus, avagy a mágia kérdésköre, és az ebből következő ellentét, ami viszályt szít Mytica három királysága között. A fantasy világok között Mytica egyelőre egy igencsak behatárolt képet fest, de a belső hatalmi harcok elég érdekessé teszik ahhoz, hogy egyelőre ne is nagyon feszegesse a fantáziámat a külvilág.

Ami problémám akadt, az főként a karakterek szintjén került elő. Ugyanis senkit nem tudtam igazán megkedvelni. Talán ez annak is betudható, hogy hatalmas a szereplőgárda, hullanak is mint a legyek amúgy, és így viszonylag kevés időt kaptunk arra, hogy rendesen megismerjük és szimpatizálni kezdjünk bármelyikükkel is. A másik, hogy mint ahogy már azt korábban is megjegyeztem, ez egy kezdőkötet. Főleg Magnus és Cleo esetében éreztem azt, hogy a hülyeségeik, a naivitásuk és a hibáik, amiktől amúgy néha a falra másztam, azért lettek itt lefektetve, hogy teret adjanak a későbbi karakterfejlődésnek. Nem akarok spoilerezni, de az, ahogyan lezárult a regény, teljesen tisztán előrevetíti ezt. 

Amit ki akarok ebből hozni: nem gáz, ha utálod az összes szereplőt, és az agyadra mennek ezen a ponton. Legalábbis szerintem. Kicsit a Tündérkrónikákhoz tudnám hasonlítani ezen a téren, bár konkrétan semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, de ott is az emberek többségének a főszereplővel volt problémája, és ezért kaszálták a sorozatot. Holott, az átívelő történetszál érdekében Macnek bizony a buta szőke rózsaszín plasztikbarbie szintjéről kellett indulnia. Cleo nyafogását és Magnus szerencsétlenkedését látva nagyjából ugyanez a megérzésem támadt. Magnusban különösen látom a potenciált, ugyanis itt-ott megvillant a száraz humora, amin jókat vigyorogtam. Cleot már nehezebb volt kedvelni, de a végére érve nem tudtam nem sajnálni.

Lucia még valószínűleg érdekes lesz az elkövetkezendőkben, de ezen a ponton számomra nem igazán lépett ki a születése körül csapott hűhó árnyékából. Amit képvisel, az jelentős a sztori szempontjából, de ő maga, mint személy egyáltalán nem mozgatott meg. Jonasszal már más a helyzet, ő nagyon vegyes érzelmeket generált bennem a könyv folyamán, és azt hiszem, ez nem is baj, mert a karaktere alapvetően nagyon ambivalens. Talán ő volt a legalaposabban megformált szereplő az egész könyvben, pont emiatt.

Tetszett, hogy bár Limeros királyának határozottan főgonosz vibe-ja volt, senki nem lett kikiáltva rossznak vagy jónak. Nincs az, mint például az Üvegtrónban, hogy Adarlan királya a big bad és a lázadók a jófiúk. Itt sokkal komplexebbnek és rétegeltebbnek tűnik a kérdés, bár még nyilvánvalóan csak a felszínt kapargatjuk, ez pedig rendkívüli módon imponált. Persze, Auranos királya egész normálisnak tűnik, de például ott van Aron, aki miatt újragondoltam a Tajgetoszt, mint lehetőséget. Mármint, hogy talán nem is volt az olyan rossz ötlet. És a király ehhez a pondróhoz szándékozik hozzáadni a kisebbik lányát. Hát gratulálok. Ezek a nüanszok adják a dinamikáját az egész könyvnek, és gondolom, majd a sorozatnak is. A Falling Kingdoms nem problémák nélküli, de azt nem lehet elmondani róla, hogy a szádba rágná, ki mellett tedd le a voksod.

A magyar kiadásról el kell mondani, hogy maga a könyv kivitelezése elképesztően gyönyörűre sikeredett. A fordítás viszont már bizonyos pontokon problematikusnak tűnt a számomra. Párhuzamosan olvastam a magyart és az angolt, amit amúgy ritkán csinálok, csak most így költözés kellős közepén épp attól függött a dolog, hogy gép vagy könyv akadt először a kezembe, de így legalább érzékeltem az eredeti stílust is. A magyar szöveg néhol bizony kissé darabosra sikeredett, valahogy az volt az érzésem, hogy a fordító nincs szokva a high fantasy nyelvezetéhez. Viszont a könyv második felére javuló tendenciát mutatott, így reménykedem benne, hogy a folytatásnál már ez is gördülékenyebb lesz.

Összességében annyit tudok mondani: jó-jó, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is! Alapvetően élveztem olvasni a Királyok harcát, de úgy érzem, nem árt ha tudatosítja magában az olvasó mielőtt még a kezébe venné a regényt, hogy ez még csak a kezdet, minden szempontból. Ha ez egy trilógia lenne, valószínűleg én is jobban húznám a számat, de így, hogy tudom milyen iszonyatos méretű történetív van kibontakozóban, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és nagyon-nagyon várom a folytatást! Ha ígéretes YA high fantasy után keresgéltek, ne keressetek tovább! Egy epikus utazás küszöbén állunk.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: nem volt

Kedvenc szereplő: Magnus, Jonas

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Menő könyvek kiadónak!