Miért NEM fogok kritikát írni a The Fault in Our Stars-ról

Ez egy eléggé rendhagyó bejegyzésnek ígérkezik, és nem is igazán tudom, minek nevezzem, de van két dolog, amiben viszont biztos vagyok:

1. Erről a könyvről nem tudok és nem is akarok rendes véleményt írni
2. Képtelen lennék szót sem ejteni róla

Ezért íme egy lista az okokról, amik a fenti helyzetet előidézték. Hátha kissé sikerül felhomályosítani titeket erről az agymenésről (mármint a sajátomról, nem John Green-éről). Bár talán előbb saját magamat kéne. Megkísérlem mindkettőt a méltán híres "két legyet egy csapásra" - módszerrel.

Tehát az okok:

• Hatvanmilliárd plusz egy kritika/vélemény/random gondolat és megfigyelés kering a nagy világban ezzel a könyvvel kapcsolatban. Bár már jelentősen lecsendesedett a hype, azért még mindig jelen van. Ezért is olvastam el most. Nem szeretek épp akkor olvasni valamit, amikor az épp a csapból is folyik. Ez nem valamiféle béna hipster képzelgés arról, hogy nem olvasok olyasmit, amit mindenki más, egyszerűen csak számomra tönkreteszi, de legalábbis megváltoztatja az olvasási élményt, ha csak az egyetemes nyomásnak engedve veszek a kezembe egy regényt. Én pedig pont úgy szeretem az olvasási élményeimet, ahogy azok vannak, köszönöm szépen. És bár a hype sose zavart (bizonyos fokig lenyűgözőnek tartom) és sose fogott vissza a vélemény nyilvánításban, most valamiért igen. Hogy miért? Ha tudnám, nem pampognék itt róla a nagyérdeműnek, elhiheted.

• Nem igazán tudom, hogy érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Beleestem abba a hibába, hogy öntudatlanul is az If I Stay kategóriájába soroltam. Jó nagy hülyeség volt, de legalább tanultam belőle, nem igaz? Semmi köze hozzá. Soha nem is volt. Talán azért ásta be magát a tudatalattimba ez az asszociáció, mert akkor láttam először az If I Stay trailerét, amikor ennek az adaptációját mentem megnézni a moziba. Megintcsak gőzöm sincs, miért döbbentett meg ilyen mélyen ez az egyszerű tény, de hát... jó sok mindent nem értek ezzel a könyvvel kapcsolatban, még egy kérdés nem oszt, nem szoroz.

• Miután elkövettem azt a hibát(?), hogy a filmet néztem meg előbb, ez számomra már nem csak egy könyv, hanem valami nagyon szokatlan térben és időben létező apró világ, amit a film és a könyv teremtett tele megannyi kérdéssel, érzéssel és ambivalenciával. A film teljesen a hatása alá vont; sírtam, nevettem, majd sírtam és nevettem, mindezt pedig egy számomra nagyon fontos személlyel, aki ide s tova már 13 éve része az életemnek. Különleges nap volt, különleges film és ezért vitán felül áll a helye a szívemben. Viszont ameddig a filmen szó szerint zokogtam, ezen alig morzsoltam el néhány könnycseppet, és nem tudom, miért van ez. Azt pedig még kevésbé, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Tíz mindenre elszánt pszichológus nem tudná ezt kibogozni, én mondom.

• Az a sanda gyanúm, hogy a fenti okból kifolyólag, maga a filmadaptáció nekem jobban tetszett, mint maga a könyv. Hékás! Te, igen te! Most szépen tedd le azt a kést. Mondom tedd le! Úgy. Köszi. Az én lelki békémet is épp eléggé feldúlta ez a megfigyelés.

• Végül, de nem utolsó sorban pedig Hazel egyszer azon tűnődött, hogy milyen jó könyvek léteznek: Vannak, amelyekről mindenkinek szólni akarsz, hogy olvassák el, mert annyira fantasztikus. És vannak azok, amelyekről nem szeretsz beszélni. Mert annyira a magadénak érzed, mert annyira ritka az ilyen és mert szinte árulásnak hat úton-útfélen hirdetni, mennyire szereted. (Nem idézet, de ez volt a lényege. Nézzétek el nekem, nem vagyok abban az állapotban, hogy megkeressem az eredetit. Ez amúgy sem egy rendes kritika ;)) Na már most, ezzel így nem teljesen értek egyet, és azt se mondanám, hogy a The Fault in Our Stars ennyire bevette volna magát a bőröm alá, mert nem. Nem ebben az értelemben. De az biztos, hogy a gondolatok és érzések, amik keringtek bennem olvasás közben, amiket még én sem értek teljesen, sőt kicsit sem, azok nem tartoznak senki másra. Nem kell valami hatalmas titokra gondolni, semmi ilyesmi. Nem tudom megragadni, nem tudom megfogalmazni, de ott volt, ott van és ott lesz újból, ha leveszem a polcról ezt a regényt és újból fellapozom. És eltökéltem, hogy a végére járok. Talán nem ma, talán nem holnap, de egy nap rá fogok jönni, mik ezek és mit jelentenek. De ez egy egyszemélyes utazás.

Ez a könyv nem tökéletes, távolról sem. Találhatnék benne hibát, de úgy érzem, a fürdővízzel kiönteném a gyereket is. Különben is, a tökéletesség koncepciója baromira túl van értékelve manapság, arról nem is beszélve, hogy rettentő unalmas. Ez a könyv jó. Örülök, hogy elolvastam és örülök, hogy ott van a polcomon, hogy még sokszor olvashassam. És azt hiszem, ez olyan közel van egy vélemény nyilvánításhoz, amilyen közel én kerülhetek ezzel a regénnyel kapcsolatosan.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Okay?
Okay.

Gayle Forman - Where She Went

Kiadó: Definitions (a fenti borítóval), Dutton Juvenile (magyar fordításban: Ciceró)

Oldalszám: 260

If you had a second chance at first love... would you take it?

It's been three years since Adam's love saved Mia after the accident, that annihilated life az she knew it... and three years since Mia walked out of Adam's life forever.

Now living on opposite coasts, Mia is Juilliard's rising star and Adam is LA tabloid folder, thanks to his new rock star status and celebrity girlfriend. When Adam gets stuck in New York by himself, chance brings the couple together again, for one last night. As they explore the city that has become Mia's home, Adam and Mia revisit the past and open their hearts to the future - and each other.

Told from Adam point of view in the spare, powerful prose that defined If I Stay, Where She Went explores the devastation of grief, the promise of new hope, and the flame of rekindled romance.

Három év múlva... képzeld el, hogy azt az életet éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha többet nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon. Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned. Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad a kérdés, hogy tudsz-e élni vele. De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

(hivatalos fordítás - bár ezt azért durva dolog lenne fordításnak nevezni. Inkább tartalom - újraírás. Néha indokolt, de ebben az esetben, szerintem az eredeti jobban megragadja a lényeget.)

SPOILERT TARTALMAZ MINDKÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!

Bár azt terveztem, hogy hagyom ülepedni az If I Stay élményét, és csak később kezdek neki a folytatásnak, egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog. Egészen pontosan három napig bírtam az első rész befejezése után. És hogy miért csak most írok róla, cirka másfél hónappal később?

Mert bár a Where She Went folytatása az If I Stay-nek, teljesen más reakciókat váltott ki belőlem.

Drámaian megváltoztatta az alaphangulatot az, hogy ezúttal Adam szemszögéből bontakoztak ki az események. Az ő szemein keresztül láttuk a világot, és az ő emlékeibe kaptunk bepillantást. Bár nagyon kíváncsi voltam rá, azért tartottam is tőle, mert lássuk be, női íróként férfi szemszögből könyvet írni, ráadásul ilyen műfajban úgy, hogy az realisztikus, de legalábbis hihető legyen.... nos, finoman szólva nehéz. (Kevésbé finoman, könnyebb egy tériszonyos mamutot átédesgetni egy üveghídon.)

De láss csodát, működött. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sántított néhány helyen, de ez nem feltétlenül a fent említetteknek köszönhető, hanem annak, hogy ez a nyilvánosságtól szenvedő, mindenkitől elzárkózó szupersztár séma már annyira lerágott csont, hogy azt el nem lehet mondani. Nem, nem osztom azoknak a véleményét, akik azzal érvelnek, hogy "színésznek/énekesnek ment, akkor viselje el", mert szentül hiszem, hogy a privát szférához mindenkinek joga van, akár színész, akár tudós, akár űrhajós.

De: ettől még fárasztó egy olyan ember vinnyogását hallgatni/olvasni, akinek mindene megvan.

Csakhogy ebben az esetben ugyebár nem igazán ez volt a helyzet.

Ugyanis Adam elvesztett valamit. Valami nagyon-nagyon fontosat három évvel ezelőtt. Nemcsak Miát, nemcsak a szerelmét, hanem azt a biztonsági hálót, ami megtart minket a szakadék felett.  És így már azért joggal "vinnyoghat". Ettől függetlenül, néha nagyon klisésnek hatott.

De az esetek többségében, egyszerűen szívbemarkoló volt. Senkinek nem szabadna megtapasztalnia ezt a fajta magányt. Annyira eltávolodott a családjától, a barátaitól, az egész világtól, hogy néha úgy tűnt, abban se biztos, hogy egyáltalán a része-e még.

Tett érte? Szó se róla.

De megérdemelte? Nem.

Ami Miát illeti, nos ő is sokkal ambivalensebb érzelmeket keltett bennem, mint az előző részben. De csakúgy, mint ott, itt se tudtam ítélkezni felette. Sőt, igazából megintcsak rádöbbentett valamire.

Rájöttem, hogy mekkora idióta voltam, amikor az If I Stay utolsó mondata után úgy voltam vele, hogy hál istennek, most már minden rendben lesz velük.

Pedig a harc pont abban a pillanatban kezdődött el, és a döntés csak a csatakiáltás volt. És Mia harcolt, ám a harc áldozatokat követelt. A legnagyobb pedig a kapcsolata volt Adammel.

Én pedig őszintén azt hittem, hogy azzal a kézszorítással minden jóra fordult. Pedig attól, hogy Mia hozott egy döntést, az alapvető tények nem változtak meg. A családja halott, rá pedig rengeteg műtét és fájdalmas rehabilitáció vár. 

"That's the thing you never expect about grieving, what a competition it is."

És nemcsak Mia gyászolt, hanem Adam is. Ő is sokat veszített azon a napon, de valahogy ebbe sosem gondoltam bele, és mint kiderült, Mia sem.

"You know, I thought about that a lot these last couple of years," She says in a choked voice. "About who was there for you. Who held your hand while you grieved for all that you'd lost?"

Na és az a teljesen irracionálisnak tűnő magyarázat, hogy Mia Adamet hibáztatta? Annak, aki keresztül ment azon, amin ez a lány, minden joga megvan arra, hogy irracionális dolgokat csináljon. 

Az If I Stay a döntésről szólt. A Where She Went pedig arról, hogyan kell együtt élni az adott döntéssel. 

Arról nem is beszélve, hogy Mia gyakorlatilag nem is emlékszik arra, hogy mi történt, ameddig kómában volt. Sejti, hogy mi történt, vannak kósza emlékei, de nem igazán tudja hova tenni. Ez pedig teljesen ledöbbentett. Egyrészt, mert teljesen evidensnek tekintettem, hogy Mia tudja, hogy ő döntött, másrészt pedig nagyon furcsa volt abban a tudatban olvasni a második részt, hogy a főszereplő tulajdonképpen nincs tisztában azzal, hogy az első rész megtörtént.

De egyvalami rémlett neki:

"It would've been easier to die. It's not that I want to be dead now, I don't. I have a lot in my life that I get satisfaction from, that I love. But some days, especially in the beginning, it was so hard. And I couldn't help but think it would've been so much simpler to go with the rest of them. But you - you asked me to stay. You begged me to stay. You stood over me and you made a promise to me, as sacred as any vow."

Az, ahogy Adam könyörög neki, hogy maradjon. "I'll let you go, if you stay."

És innentől fogva, értelmet nyer mindaz, ami három éve történt. Ahogy Mia és Adam kapcsolata megroppant a súly alatt, és ahogy Mia elvágott minden szálat kettejük között.

Végső soron, meglepő, megrázó folytatása volt egy csodálatos könyvnek, és egyáltalán nem csalódtam benne. A szerkezete ugyanaz volt, mint ami az első részé; emlék és jelen váltotta egymást, de ezúttal Adam dalszövegei kezdtek minden fejezetet, amik kivétel nélkül fantasztikusak voltak. Ha létezne ez a lemez, tuti isten, megvenném!

Közel sem veséztem még ki minden aspektusát a könyvnek, de szerintem nem is fogom. Olvassátok el, hagyjátok, hogy elragadja az érzelmeiteket, váljatok többé az élménytől és vonjátok le a következtetéseiteket.

Az, hogy elmondhatom, kevesebb lennék, ha nem került volna a kezembe ez a sorozat, a legnagyobb ajándék, amit kaphattam és a legnagyobb dicséret, amit adhatok. Nem olyasmi, amivel gyakran dobálózok, és kifejezetten nem olyasmi, amit Young Adult könyvekre használni szoktam.

De itt a bizonyíték, hogy bármely műfajban lehet értékeset, őszintét, maradandót alkotni, ami több puszta szórakoztatásnál.

Értékelés: ezúttal kihagyom, nem hiszem, hogy ezek után szükség van rá.