Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 512
Calderon kapitány élete pokol:
a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják...
Taina élete is kemény.
A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma. Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei ágát? Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?
Na de vissza a könyvhöz. Esküszöm, ezt nem lehet csendben olvasni. Vagy hümmögtem, vagy kiabáltam, vagy káromkodtam, legtöbbször hangosan nevettem, de őszintén örülök, hogy senki nem hallotta, mert úgy nézhettem ki, mint valami elmeroggyant.
A történet? Nos, az pontosan olyan zseniális mint az előző kötetben. Bár ez a rész jóval hosszabb volt, végig fenntartotta a figyelmet, egy pillanatra sem unatkoztam. Ennek ellenére számomra a sztori onnan kerekedett ki, ahol a szálak végre valahára összefutottak. Calderon és Tives egy légtérben valami olyasmi, amit semmi más nem pótolhat. Maga történet is sokkal bonyolultabb volt és szerteágazóbb, hiszen a főszereplőink most már nem egy hajón voltak, hanem külön utakat jártak be, és ez számos új karakterrel járt együtt. Rettentően élveztem ezt az új felállást még akkor is, ha nagyon hiányoltam a régi csapatot.
Az új karakterek pedig... nos, kedvencet avattam Matteo Ferrero személyében. Egyszerűen fergeteges! Mint amikor Calderonból kibújik a főnemes és azt megszorozzuk tízzel.
(Picike spoiler az idézetben!!!)
"– Ami azt illeti, Őfelségét reggelizés közben zavarta meg – jegyezte meg udvariasan Matteo. – Csak azért nem szúrta le Eternót, mert a császárné kézzel hímzett terítője volt az asztalon, amit egy évig készített jegyajándékként. Elmondtam volna, csak olyan forrófejű a mai fiatalság, belekardoznak az ember szavába."
Megkedveltem a Békanyál személyzetét is, de a legviccesebb mégis az volt, ahogy Calderon idegeire mentek kezdetben. Szerintem sosem olvastam még röhögve arról, hogy valaki kevergeti a kávét. Az új helyszín ellenére Oregon admirális viszonylag sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, ugyanis az egyik legszerethetőbb karakternek tartom az egész társaságból. Meglepően őszinte ember egy olyan világban, ahol ez sok esetben egyenlő az öngyilkossággal. Még a császárnak sem fél megmondani a véleményét, és ehhez aztán tényleg kell gerinc. A felbukkanó szamurájok is érdekesek voltak, de engem személy szerint Aguri karaktere annyira nem mozgatott meg. Azt azonban igazán sajnálom, hogy Frank keveset bukkant fel, de még így is megmaradt kedvencnek. Imádom az írónő humorát, ami átszűrődik a lapokról, egyszerűen képtelen vagyok megunni.
"-Vegyél már,te űrpatkány - morogta Frank a habozás láttán. Anyát le kellett vinnem hipnózisba a receptekért,mert nem emlékezett,melyik sütiket dicsérted meg. A szakmám meggyalázása!"
Calderon és Tives pedig... pattogtak a szikrák, röpködtek a megjegyzések, de mindemellett olyan szinkronban voltak képesek létezni egymás mellett, ami a top 3 legjobb párosok közé emelte őket, és ami viszont itt még jobban kijött, mint az előző részben, hiszen ott volt mögöttük a közös múltjuk és ez hihetővé is tette, nemcsak csodálatra méltóvá.
Még akkor is, ha hiányérzetem volt a végén, ugyanis csak mások szemén keresztül követhettük nyomon őket és nem kaptak egy tisztességes jelenetet, ahol kettesben lehetnek. De most komolyan, ez fájt! Ennyi minden után jó lett volna úgy istenigazából boldognak látni őket együtt.
Mellesleg igazán felüdülés volt a mindig kiegyensúlyozott és mindenki eszén túljáró Genius Calderont úgy viselkedni, mint bármelyik féltékeny szerelmes férfi. Elvégre ő sem lehet tökéletes, még akkor sem, ha egy politikai zseni.
"– Megenged egy megjegyzést?
– Hallgatom.
– Kicsit nyomasztó, hogy Tives és ön…
– Másvalami? – kérdezte hidegen Calderon.
– Igen, nekem illemtan problémám van – mondta nyersen Dejneka. – Hogy kell udvariasan azt mondani egy főnemesnek, hogy idióta hülye, aki azt a másik idióta hülyét hergeli,aki harminc gyilkológépnek parancsol? Valahogy szegényesek a nyelvi eszközeim, uram."
Mindez azonban csak a szórakoztatásra lenne elég, ha nem lenne a könyvnek és az előzőnek is egy komolyabb oldala, ami néhol felvillan és elgondolkodtat, eléri, hogy kérdéseket tegyek fel. Hogy egy pillanatra megálljak, még akkor is, ha épp rettentően tudni akarom, mi fog történni a következő oldalon. Egyik kedvenc ilyen magvas gondolatomat még megosztanám veletek, aztán ígérem, leállítom magam az idézetekkel, mert őszintén, ez a könyv nemcsak néhány jól hangzó beszólásból és vicces helyzetből áll, amin szórakozhatunk. On Sai egy utánozhatatlan, élettel teli világot tár az olvasó elé, amely teli van fantasztikus történetekkel. Calderon története pedig olyasmi, amit bármikor újra lekapnék a polcról, ha valami tartalmas szórakozásra vágyom.
"Sosem a gonoszok borítják vérbe a világot, hanem azok az igaz emberek, akik felsőbbrendű eszmékben hisznek. Nem a célok minősítenek, hanem az eszközök, amiket felhasználnak az elérésükhöz."
Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: a kávékevergetés, a kardtánc
Kedvenc szereplő: Calderon, Tives, Oregon, Frank, Matteo, Dejneka, Alion
