Jamie Mcguire - Gyönyörű sorscsapás

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 444

Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében - azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megkérkezik legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik.

Travis izmos testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van - és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig.

Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer. Szerelem és játék keveredik a népszerű írónő, Jamie Mcguire regényében, amely a fiatal olvasók között nagy népszerűségre számíthat. 

SPOILERES!

Én egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a könyvvel. Fogalmam sincs, mit gondoljak róla, pedig egy csomót rágódtam rajta. Néhol kiborító, néhol édes, de úgy általában véve egyszerűen csak köze nincs a valósághoz. Volt, ahol ez halálra idegesített, volt ahol egyszerűen nem érdekelt, de ettől a tény még tény. Rettentő cukros, hiába próbál keménynek látszani.

Kezdjük az egyszerűbb részével. A borító holy shit, hát az csodaszép! Örülök, hogy megtartották a külföldit, és ráadásul ezt, mert a másik verzió nagyon nem tetszett. Ez itten.
Szép a kiadás, jó minőségű, nem tört a gerince olvasás közben és egyszerűen jó volt kézbe fogni. (Lehet, hogy csak én vagyok ilyen mániákus, de nálam ezek sokat számítanak, hiszen annyi pénzt elkérnek manapság a könyvekért.)

Az egyszerűbb része nagyjából ennyiben ki is merült. A karakterek jók voltak, bár én személy szerint jobban szerettem a mellékszereplőket, a két sorscsapásnál. Mégpedig azért, mert Abby néhol nagyon hülye volt, Travist pedig nem tudtam elhinni. Ilyen ember a világon nincs! Mármint, nyilván vannak impulzív, ösztönös emberek - nők, férfiak egyaránt - de Travis karaktere valahogy nem állt össze a számomra. Nem tudtam eldönteni, hogy én most kedvelem, vagy sem, vagy hogy vajon mi a fene baja van (vagy ő ilyenkor normális?).

Shepley és America azonban jól el lettek találva, kedveltem őket, de Travis családja, Finch, Abby szobatársa és úgy alapjába véve mindenki rendben volt. Csak az a féreg Parker ne lett volna... valamiért teljesen kiborított. (És nem azért, mert Trav és Abby közé állt, mert Travisszel szemben is vannak fenntartásaim.) Hanem mert egy elkényeztetett barom volt, aki ráadásul gerinctelen is, de nagyon jól adta a kedves, édes srácot, olyan jól, hogy néhol tényleg elhittem neki.

A történet meg igazából nem nagy durranás, nem is abban áll a varázsa, hanem a karakterekben. Travis nem egyszerű eset, de ez a kapcsolat azért nem esik abba a kategóriába, amit olyan sokan beharangoztak. Végig attól féltem, hogy Travis esetleg eljut a tettlegességig Abbyvel szemben, de szerencsére ilyesmire nem került sor. Az élmény hullámzó, de a könyv nagyon könnyen olvasható, én két nap alatt kivégeztem, mert fenntartja az érdeklődést. Nálam legalábbis elérte, hogy kíváncsi legyek, úgyhogy ennek örültem.

Annak ajánlom, aki szereti az ilyen típusú "amerikai" történeteket, és annak, aki ki van éhezve a romantikára. Akik a valóságot, vagy az ésszerűséget keresik benne, azoknak valószínűleg kevésbé fog tetszeni. Szerintem egynek nem volt rossz, sőt. Tulajdonképpen élveztem.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: a valentin napi buli

Kedvenc karakter: Shepley, America, Finch

Kelley Armstrong - The Reckoning - A leszámolás

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 364


Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.

A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Végre befejeztem! Atyaisten, de sokáig tartott. Pedig maga a könyv nem vastagabb, mint az előző kettő, amik pedig csupán pár napba kerültek. Ehhez képest a trilógiát lezáró köteten egy hónapig rágtam magam keresztül. Hogy miért?

Mert nem igazán ragadott meg. Jó volt, jó volt, izgalmas is, de főleg a végére már nagyon kezdtem unni, hogy ide-oda rohangálnak, mint valami mérgezett egerek, nem éreztem a feszültséget. Néha a kevesebb több. Armstrong eddig nagyon jól adagolta az izgalmas helyzeteket és az idegtépő, várakozós pillanatokat, amiktől már szinte viszket a kezed, hogy végre lapozhass és megtudd, mi fog történni, de ebben a részben egyik se volt az igazi. Mintha túl sokat akart volna beleerőltetni egyetlen kötetbe úgy, hogy istenigazából a cselekményszál már nem volt olyan erős. Rengeteg felesleges kör, megkezdett szál lógott a levegőben, miközben tulajdonképpen semmi nem történt, csak ide-oda szaladgáltak, és régi szobákat pakoltak ki.

Amikor pedig a végén... nem, nem lövöm le a poént, de amikor a végén ott kötöttek ki, akkor azt hittem, én lövöm magam fejbe! Főleg a végére vált ez az egész kínosan erőltetetté, mert a könyv igazán jól indult. Amikor olvastam, odaképzeltem magam, mindent láttam magam előtt, csak miután letettem a könyvet, nem éreztem a késztetést, hogy újra felvegyem. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de őszintén örülök, hogy nincs több rész.

Chloé - most először a trilógia folyamán - kifejezetten idegesített, amikor végre kipattant ez a rejtegetett szerelmi háromszög (szerintem ezzel senkinek nem árulok el újat, mert mindenki pontosan tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik) pedig már szimplán csak vinnyogtam kínomban. Annyira szerettem volna, ha ezt nem lövi el Armstrong, de már az elejétől kezdve tudtam, hogy nagyon kevés az esély rá.

Dereket változatlanul nagyon kedveltem, a dialógusok még mindig nagyon érdekesek, életszerűek és Andrew karaktere is sokkal összetettebb volt, mint vártam. Simon és Tori is rendben volt, utóbbi már a kettőben is kezdett nyiladozni, de ebben a részben már tényleg többet láthattunk belőle, és én szerettem a karakterét. Nem tökéletes, nem is túl kemény (bár annak akar látszani), de büszke és van tartása. Szóval kedveltem Torit.

Bár az előzőekben nagyon kifakadtam, ez a könyv ettől még nem volt rossz. Egyáltalán nem, csak az előző kettő fényében, elég nagy csalódást okozott. Megtanulhattam volna már, hogy előzetesen ne fűzzek nagy reményeket egyik könyvhöz se, mert könnyű ám pofára esni (Changeless, remélem csuklasz!), de képtelen vagyok az ilyenekből tanulni.

Inkább az egész sorozat élménye miatt, nem pedig emiatt a kifejezett rész miatt, de képtelen voltam neki 4-nél kevesebb pontot adni. Valószínűleg elfogult vagyok.Sőt, biztos is! De még mindig azt mondom, hogy igenis megéri elolvasni. Mind a hármat.

Ja, és belinkeltem a könyv trailerét is, bár szerintem rettenetes lett. Úgy néz ki, mint egy sims-es játék.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Tori és Chloé a padon, a legvégén
Kedvenc karakter: Derek, Tori

Jancsi és Juliska meg a cukorbetegség

Jól ismert mese - vadonatúj csavar

Akinek be kell mutatnom Jancsi és Juliska történetét, annak nem volt gyerekkora. Arra most ne térjünk ki, hogy mennyire utáltam ezt a mesét kiskoromban, mert ezt a filmet bizony nagyon vártam! Divatba jött mostanában a régi mesék újragondolása, amire az én infantilis elmém nagyjából úgy reagált, hogy:

Imádom a meséket! Annál is inkább imádom a jól sikerült feldolgozásokat, legyen az könyv, vagy film. Példa erre a Cinder, a Once Upon a Time, a Grimm,  a... nem, a Smurf-öt inkább hagyjuk és térjünk vissza a minden bizonnyal nem épelméjű Grimm tesók világához és hogy mi történik akkor, amikor Jancsit és Julist kemence helyett egy norvég rendező karmai közé lökik. Hát ez!

Úristen, annyira jól indult ez a film, hogy az elképesztő, az első képkockáktól kezdve, én pedig szinte tapsikoltam a moziban gyönyörűségemben, amikor is... meghallottam a szinkront.

Hansel és Gretel ugyanis túl egyszerű lett volna a drága fordítócsapatnak. Lett belőle JÁNOS és JÚLIA!

Az utóbbi még hagyján, de egész film alatt heveny röhögőgörcs fogott el arra a gondolatra, hogy majd egyszer jön egy drámai jelenet és szegény Hanselnek azt fogják üvölteni, hogy

- JÁÁÁNOOOOOS!

De most komolyan...

Na jó, de tekintsünk el ettől, mert ez csak a fordító(k) szerencsétlenkedése, szegény film meg nem tehet róla. A színészeket imádtam, imádom és imádni fogom (Jeremy Rennert konkrétan azóta, hogy először megláttam a Mission Impossible - Fantom protokollban) és a látvány is elég tetszetős volt, bár az elsőre üvöltött róla, hogy nem amerikai a rendező. Hansel cukorbetegsége már csak hab volt a tortán  mézeskalácson.

A történetet tisztességesen felépítették, a karaktereket kidolgozták. Szeretném azt hinni, hogy nem puszta véletlenségből hívták a trollt Edwardnak. :D

A főgonosszal se volt gond, kellően megátalkodott volt, Hansel és Gretel egymáshoz való viszonyulása nagyon tetszett, és lássuk be, elég vagányak voltak így együtt. Az a nyúlfarknyi romantikus szál... nos, én nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, de tartogatott meglepetést, és kicsit meg is illetődtem ott a végén, hogy hoppáré, hát ez most így tényleg bevállalta Tommy Wirkola.

(Famke Janssen a gonosz boszi szerepében. Ugyanúgy elhittem neki ezt is, mint az X-Menben Jeant)

Az akció jelenetek látványosak voltak, de aki nem bírja a vért, annak nem ajánlom. Kissé emlékeztetett Tarantino filmjeire, bár nem tudom, hogy ennek mennyire örülök. Szeretem Tarantino filmjeit, véleményem szerint egy zseni a pasi, de... de belőle csak egy van és kész.

A soundtrack is rettentő jó lett, tobzódtam az élvezetekben, kivéve amikor valaki felüvöltött a képernyőn, hogy JÁNOS. 

(Legalul megtalálhatjátok a trailert, ha esetleg még nem hallottatok volna róla.)

Marissa Meyer - Cinder

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 432

Hamupipőke a kiborgok között

Százhuszonhat évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra... Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van.

Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás "nemzetbiztonsági ügy".

Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Atyavilág, azt sem tudom hol kezdjem! Nagyon mást vártam, mint amit kaptam, de végső soron ezt egyáltalán nem bánom, mert most a sikítozós fázisba kerültem, jelesül: "AKAROM AKAROM AKAROM A KÖVETKEZŐ RÉSZT LÉGYSZI LÉGYSZI LÉGYSZI!!!!"

Azóta akartam ezt a regényt, amióta csak megtudtam, hogy létezik. Imádom a sci-fit, imádom az abszurditást (most komolyan, Hamupipőke és kiborgok???), és elvetemülten hatalmas mesebolond vagyok! Nem beszélve arról a csudiszép borítóról.

Azt gondoltam, hogy ez egy egyszerű történet lesz. Hogy kapunk egy utópisztikus, mesealapú love story-t néhány robottal megspékelve. Hát nem. Nagyon nem.

Először is a világ sokkal kidolgozottabb volt és jobban megragadott, mint vártam, de nem ment bele minden kis bizgentyű tudományos hátterébe, amit a természet tudományoktól idegenkedő bölcsész énem nagyon értékelt. Viszont a romantikus szálba éppúgy nem merültünk bele, ami engem személy szerint rosszul érintett, de valahogy örültem is neki. Hiszen elég hihetetlen lett volna, ha Cinder és Kai leállnak romantikázni, mikor nyakukon a fél világ. Mindkettejüknek volt bőven mivel megbirkózni, és nem volt instant kakaópor szerelem sem, amitől egyébiránt a hajam tépem. Véleményem szerint az a szerelmi szál, ami ebben a könyvben jelen volt a férfi olvasók torkán is simán lemenne. És bár néhol örültem volna némi kitárulkozásnak, jobb volt ez így.

Cinder is okozott némi meglepetést, ugyanis előre féltem a belső tipródásaitól, amik arról szólnak, hogy ő nem ember, nem is képes érzelmekre és úgy egyáltalán, arra számítottam, hogy belül megadja magát annak a nyomásnak, amit a közvetlen környezete gyakorol rá. Szerencsére fiatal főhősnőnket nem abból a fából fémből faragták, ő megingathatatlanul hisz abban, hogy ő igenis tud érezni és szeretni. Nyilván, az embernek - vagy kiborgnak - sokkal nehezebb kibékülnie magával, ha ilyen dolgokat műveltek vele gyerekkorában. Mind sokat tanulhatnánk tőle emberségről és lelkierőről.

"-Ezt most miért kell?
A fiú arcán egy pillanatnyi fájdalom suhant át.
-Miért?Nem vehetek neked ajándékot?-kérdezte olyan hangon,hogy Cinder vezetékeiben majdnem elakadtak az elektromos impulzusok.
-Nem.Azután semmiképp,hogy a héten vagy hat üzenetedre nem válaszoltam.Eszednél vagy?"

Kai herceg... nos ő elbűvölő, hiszen ő lenne A Herceg az ég szerelmére, hát milyen legyen másmilyen?! Bár nem igazán értettem a viselkedését ott a konferencián, ahol minden ország vezetője jelen volt. De úgy általában, elég sok olyan politikai húzás volt a könyvben, ami diplomáciai szempontból már az elfogadhatatlan határát súrolta mindkét részről. Az ilyeneknél a történelem faktos énem hitetlenkedve húzogatta a száját, de azért annyira nem idegesítettek ezek, hogy az levonjon a végső élményből.

Ami a mellékszereplőket illeti, egyértelmű kedvenc Iko és Peony! A chip-hibás kis robot egyszerűen tündéri volt, nagyon remélem, hogy a következő részben is fel fog majd tűnni. Ami Peony-t illeti, őt az első perctől kezdve kedveltem, kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik a két mostohanővér közül szerette Cindert.
 A dokiról első körben azt hittem, hogy pedofil vagy valami hasonló és nagyon orroltam rá, de a végére egészen sikerült kibékülnöm vele.

A cselekmény pörgő, izgalmas, túl sok szót nem pazarolnék rá, inkább olvassátok el! Mert jó, sőt remek! Imádtam ezt a könyvet kívülről-belülről és nagyon-nagyon várom a Scarlet-et, amiben találkozhatunk a modern kori Piroskával és Farkassal, illetve Cinderék története is folytatódik. Hiszen ez a kötet nyitva hagyott majdnem minden szálat, amiért katicányit morcos is vagyok. Mi lesz velem addig, amíg kijön a következő rész?!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Iko szinte minden megszólalása :)
Kedvenc szereplő: Cinder, Iko